Angyali ördögök 5. rész

Itt egy újabb rész :) Remélem tetszeni fog :)
Hagyjatok nyomot a csevegőben :) És iratkozzatok fel!!

- Mint látod, itt vagyok. 

- Komolyan egy ősi vámpír vagy? Azt hittem, ti csak…
- Legendák vagyunk? Mindenki ezt hiszi – a kezét nyújtja felém, és én nagyjából teljes bizalommal fogom meg a kezét. Beljebb húz a pillér széléről és egy szerencsétlen botlást követően, a karjaiban landolok.
- Sajnálom – szabadkozom. Gyengéden tart. Olyan rég nem volt már velem senki ennyire gyengéd. A könnyeim útnak erednek és a lábaim nem tartanak tovább. Összesem és a pillér tetején kuporgom. Az ismeretlen férfi mellém ül és körül ölel.
- Ssss…
- Miért vagy velem ilyen kedves? Hisz sokkal hatalmasabb vagy, mint én. Erősebb, gyorsabb, okosabb, megfontoltabb…
- Azért vagyok ilyen kedves, mert ennek így kell lennie – nem sokat gondolkodom a szavain, csak jobban hozzábújok. A jelenléte valahogy megnyugtat. Az eső is rákezd és már teljesen reménytelennek érzem magam.
- Mégis mit akartál tenni? Hova akarsz menni? – komolyan érdekli, hogy mi van velem.
- El… El innen messzire – felsegít a földről és letörli a könnyeimet.
- Elviszlek innen, messzire. Franciaország megfelel? – komolyan gondolja. Minden szava komoly. Csak bólintok. Fogalmam sincs, hogy miért egyezem bele. Nem szabadna bíznom benne, hiszen bármi történik, nekem végem. Nem vagyok elég erős, hogy megvédjem magam vele szemben. Az ölébe kap és leugrunk a hídról. Mikor földet érünk, természetesen biztonságban, talpra érkezik. Mélyen a szemembe néz, majd letesz. Nem tudom ki ő, vagy hogy mik a szándékaim, de érzem, hogy ő a legjobb esélyem arra, hogy a hátam mögött hagyjam ezt az egészet.

Christine:

Még mindig leforrázva állok ott ahol Katherine hagyott. Olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amit normális esetben nem biztos. Sírok és nem akarnék mást, csak visszapörgetni az időt. Oda, ahol minden elromlott. De akkor nem ismerném Will-t. Az ő szemében is könnyek voltak. És most már tudom, Zoé váltotta ki ismét, hogy az érzéseit kikapcsolja, de fog valaha újra érezni? Nem hiszem. Katherine makacs volt mindig is. Visszaülök a kocsiba és hazahajtok.
- Christine – Will a kanapén ült és amint meglátott felállt és már magához is ölelt. Elszakadt a cérna és csak zokogok.
- Megtaláltad? – kérdezi és a tenyerét az arcomra simítja.
- Elment. Ahelyett, hogy mellé álltam volna és segítettem volna megoldani a problémát, olyanokat vágtam a fejéhez, amit nem kellett volna. Elment és nem fog visszajönni – szinte hiszti roham tör ki rajtam. Persze ő sem éppen kedves dolgokat mondott, de ő nem az a Katie volt, akit ismerek. Én viszont én voltam és vagyok és nem kellett volna ilyeneket mondani.

Egy újabb sikertelen nap után fáradtan lépek be a zuhanyzóba. Már öt éve minden áldott nap munka után az az első, hogy Katherine nyomát kutatom, de semmi. Öt év. Öt hosszú év. Szinte az összes barátunkkal felvettük a kapcsolatot Willel, de senki nem látta, vagy hallott róla semmit. A hírek nem közvetítettek több rejtélyes gyilkosságot, persze, ez nem jelenti azt, hogy nem is történt. Képes arra, hogy tökéletesen eltüntesse a nyomait. Lassan várost kéne váltanom, de mi van, ha akkor hazajönni, mikor elmegyek, és nem talál majd meg. Hülyeségek járnak az eszembe megint. Ha akarna, megtalálna. ÉS ha akarná, meg találhatnám. Tisztában vagyok vele, hogy ő nem akarja, hogy a nyomára bukkanjak. A kabin nyílik és Will lép be. Izmos teste máris a mellkasomnak nyomódik. Általában képtelen vagyok neki ellenállni, de most valahogy mégis sikerül. Megfordulok a karjaiba és megcsókolom.
- Sajnálom Will – suttogom és kiszállok. Megtörölközöm és befekszem az ágyba. Nincs kedvem enni sem. Ma van annak a bizonyos napnak az évfordulója. Nincs kedvem máshoz, csak elfeküdni és belemerülni az emlékekbe. A jó emlékekbe. Mikor még minden oké volt. Mikor még olyanok voltunk, mint a testvérek. Elválaszthatatlanok.
- Gyere ide – mellém fekszik és magához húz. Mellkasára hajtom a fejem.
- Ma van öt éve, hogy elment. Sosem voltunk még ilyen sokat távol egymástól. Tudom, hogy soha nem találom meg, ha ő nem akarja.
- Meg találod majd – bíztat és kezével a hátamat simogatja.
- Ismerem őt Will. Még mindig nem akarja, hogy megtaláljam, különben már rábukkantam volna.
- Ennyire ismered? – lepődik meg és én csak bólintok.
- Emlékszem mikor átváltoztatott. 20 évesek voltunk. Aznap volt a szülinapom. Ő már pár hónapja a vámpírlét örömeit élvezte – kezdtem bele az önkéntes mesébe, de Will figyelt minden szavamra - egyszerűen csak a barátnőmmel akartam lenni, aki szinte a húgom. Azt kértem ajándékba. Ittam belőle, aztán meghaltam. A következő emlékem már az volt, hogy én is vámpírként ébredek. A legnehezebb az volt, hogy vadásznom kellett. Akkor először és biztos, hogy soha többet nem teszem.
- Biztos, hogy neki is hiányzol – próbál nyugtatni.
- Nem. Kikapcsolta az érzéseit. Te is tudod, hogy így nem érez semmit. Aludni szeretnék – suttogom bele az izmos mellkasba. Magához húz szorosabban és már le is csukom a szemem.

Katherine:

Az asztalnál ülök, és szorgalmasan írok. Megcímzek minden borítékot és beleteszek egy-egy meghívót. Az összes meghívóra arany betűkkel van ráírva, hogy „Esküvői Meghívó.” Hirtelen egy kéz simítja meg a vállam és én hátra fordítom a fejem. Frank áll mögöttem. Egy csókot nyom a fejem búbjára, majd leül mellém.
- Sikerült mindent elintézned? – kérdezi abban a hangsúlyban, amitől mindig is beindultam. Hirtelen az ölébe termek és a nyakát kezdem csókolni.
- Minden kész. Éppen ráérek! – egy kaján vigyor kíséretében, tovább csókolom a nyakát, majd a száját.
- Készülődnünk kéne. A próba vacsora, nemsoká kezdődik – felnézek a nyakából, érzem, hogy kezdek ideges lenni. El kell nyomnom. Uralkodj magadon. Felállok, és kicsit dühösen elindulok az emelet felé. Hirtelen a falhoz szorítva találom magam.
- Imádom, mikor dühös vagy – vadul csókolni kezd, majd letépi a felsőmet.
- Ha minden nap ezt csinálod, nem marad olyan ruhám, amit felvehetnék.
- Nem érdekel – a nadrág is szakad, a varrás mentén, majd a földre hullik.
- Basszus, a kedvenc nadrágom – beletúrok a hajába, majd egy hirtelen mozdulattal felkap, és a szobába megyünk. Az ágyra dob és rögtön rám veti magát. Nem tartom fairnek, hogy rajtam, már szinte semmi ruha sincs, rajta pedig még ott a póló és a nadrág. Hirtelen fordítok magunkon és letépem a pólóját. Izmos felsőteste látványától, azonnal vágy gyúl bennem. Újra csókolni kezdem, és egyre hevesebbek vagyunk.
- Főnök – nyit be egy férfi a szobába hírtelen. Mi szétugrunk és látom rajta, hogy eléggé zavarban van.
- Eric? – Franc szinte ordít. Utálja, ha valaki kopogás nélkül lép be valahová. Csak akkor viseli el, ha az a valaki én vagyok.
- Franc, nyugodj meg – egy másodperc alatt kapok magamra ruhát.
- M…megérkezett a vadász – végre. Erre vártam, hetek óta.
- Miért nem ezzel kezdted? – Franc még mindig elég ideges. A kezem felé nyúl, majd elindulunk a tárgyalóterembe. Út közben, a meghívókat odaadom az egyik fickónak, hogy adja fel postán.
- Várjon! Ezt is vigye – a fiatal vámpír kezébe nyom egy borítékot, majd tovább megyünk.
- Mi volt az?
- Egy levél, az egyik ismerősömnek – elfogadóan bólintok. Belépünk a tárgyalóba. És idegesen ülök le az egyik kényelmes székre.
- Mire jutott Wolrrick? – kérdezi Franc és kezdek ideges lenni.
- Megtaláltam a boszorkányt. Az egyetlent, akinek van akkora hatalma, hogy feltámasszon egy halottat.
- Hol van? – hirtelen ugrok fel az asztaltól.