Az álca 6.rész

Belecsókol a nyakamba, mire én megfordulok az ölelésében. Lassan, szenvedélyesen csókol. A karjaimat a nyaka köré fonom.
- Szeretlek. – suttogja a nyakamba, az apró csókok között.
- Én is szeretlek Rick. Mindig. – nyögöm, mikor eléri azt a pontot amitől felizgulok. Felkap az ölébe.
- Várj el kell zárnom a gázt, mert odaég a tojás. – közelebb visz és én elzárom a gázt. Utána a szoba felé megyünk.
- Nagyon szeretlek Kate. Túl fogjuk élni. Együtt. – suttogja a fülembe miközben lehámozza rólam a ruhát. A lányunk nem rég halt meg. Nem kéne most ezt tennünk, de szükségem van az érintésére, a csókjaira. Akarom, hogy érintsen. Érezni akarom a biztonságot nyújtó, erős karjainak simogatását. Leveszem az ingjét, majd a nadrágjától is megszabadítom. Egyenletesen haladunk a gyönyör felé. Már közel járunk, mikor a testem megfeszül és közvetlenül utána Rick-é is. A gyönyör hirtelen jött. Előbb, mint számítottunk rá. Rick legördül rólam, én pedig a fejemet a mellkasára hajtom. A múlton gondolkodom. Mikor Lizzie megfogat, majd mikor megszületett. Az első lépéseire, az első szavára, a mosolyára, a szemeire. A semmiből tör fel a zokogás.
- Kicsim. Cssss. – Rick ölel. Próbál vigasztalni. A könnyeim a telefonom csörgésére kényszeresen apadnak el. Ismeretlen szám hív.
- Castle. – veszem fel a telefont. Nem szól bele senki. Hallom a zaklatott légzést, de az illető hangját nem.
- Félek. – suttogja. A hangja olyan, mint… mint…az nem lehet. Lizzie halott. – Queens, 678.-ik és a 242. utca sarkán van egy pince. Itt…
- Mit csinálsz? Teszed azt le! – meg fog szakadni. A telefon egy éles csattanással landol a földön. A vonal még mindig él.
- Nee. Kérem, nee. Kérem. – a könyörgés szívet tépő. Nem akarok beleszólni, nehogy nagyobb bajba keverjem. Rick kezét addig szorítom, amíg fel nem szisszen.
- Ki az? – kérdezi, mikor már kénytelen elrántani a kezét.
- Olyan a hangja, olyan mint, - nem bírom kimondani. Ha kimondom, talán hülyének néz. Inkább kihangosítom a telefont.
- Na ide figyelj kislány. Úgy fogod végezni, mint a kis barátnőd. Camilla. A rendőrök azt hiszik, hogy te voltál. Nem tévedtek sokat, hisz veled is azt fogom tenni. – a férfi hangja könyörtelen. Rick nem hisz a fülének. Már biztos, hogy Lizzie van a túloldalon. Lizzie elkezd sírni.
- Anya kérlek, gyere értem, könyörgöm. – egy puffanás és tudom, hogy egy pofon csattant. Közeledő lépteket hallok. Valaki felveszi a telefont.
- Kate Beckett? Richard Castle? – a férfi pontosan tudja, hogy kik vagyunk.
- Ha hozzá mer érni a lányomhoz, esküszöm, hoyg megölöm.
- Meg fog keresni nyomozó? – a hangja incselkedő.
- Én nem keresek. Én vadászom. Ha bármi baja lesz a lányomnak, nem menekülhet előlem. Előkaparom a föld alól is. Megértette? – nagyon ingerült vagyok. Félek és egyben iszonyatosan dühös is vagyok. Ha megtalálom azt a valakit, az biztos, hogy megölöm.
- Várom magát nyomozó. Várom magát. 
A vonal megszakadt.
- Oda kell mennünk – szólalok meg könnyekkel küszködve. Rick csak bólint és mind a ketten öltözni kezdünk. Egyenesen a kapitányságra hajtunk. Segítség nélkül nem mehetünk oda. A férfi a telefonba azt mondta vár, tehát ott lesz, mikor odaérünk. Nem szólok Corteznek, intek Espositonak és Ryannek és Gates irodájába megyünk. Rettentő gyorsan darálom el a helyzetet.

- Kapnak néhány járőrt.  Cortez most nincs itt, de ne hívják fel a figyelmet magukra. Menjenek és tájékoztassanak – adja ki az utasítást. Gyorsan megyünk a lifthez és azt hiszem valóban feltűnésmentesen sikerült. Az akciót Esposito irányítja, nem hiszem, hogy tudnék józanul gondolkodni. A kezeimet tördelem amíg Rick vezet. Ideges vagyok. A lányom él! A lányom él! Kiabálja a tudatom. Most éltem át a temetését és mégis esély van rá, hogy él. A könnyek némán peregnek le az arcomon.
- Meg fogjuk találni – próbál nyugtatni a férjem.
- Nagyon remélem, nem akarom újra elveszíteni, még egyszer nem tudom túlélni – a hangom alig több mint a suttogás. Még egy kanyar és már itt is vagyunk. Rick erősen tapos a fékre. Kivágom a kocsi ajtót és már befelé is rohannék. Esposito tekintete azonban megállít.
- Maradj itt – jön oda hozzám.
- A lányom bent van! – sírom el magam.
- Tudom, pont ezért kell maradnod. Ha berohansz, veszélybe sodorhatod Lizzie életét.
- Szívem Esponak igaza van – ölel át Rick. Csak ölelem a férjemet és figyelem, ahogy befelé nyomulnak. Nem lehetnek gyorsak és hangosak, nehogy értelmetlen lövöldözés törjön ki. A percek ólomlábakon haladnak. Egyre több könny csorog végig, de nem engedem, hogy hangosan sírjak. Szorítom a kezemben lévő rádiót és várom a ’meg találtuk’ felkiáltást, de helyette csak annyit hallok ’ Tiszta! Semmi!’
- Nem! – sikítok fel és befelé kezdek rohanni. Most azonban senki nem áll utamba, viszont hallom, ahogy Esposito felém rohan.
- Kate ne menj be! – kiabálja, de már késő volt. Betoppantam a szobába. Édes Istenem! Mit tett a lányommal. A szoba alig 3x3 m-es, a közepén egy hatalmas vértócsa, a fal mentén két ágy.
- Lizzie! – kiabálok zokogva és térdre rogyok. Két erős kar emel fel a koszos padlóról. Érzem, hogy Rick próbál erős lenni.
- Egyáltalán nem biztos, hogy az ő vére – jön oda Esposito és én csak most veszem észre, hogy a két ágy, amik a fal mellett álnak véresek és láncok hevernek rajta, bilincsekkel a végükön. Kitépem magam az ölelésből és odamegyek. Csak állok az ágy előtt. Érzem magamon, hogy megkeményedek. Csak nézem a véres ágyat, a láncokat, a bilincseket. Érzem, hogy az adrenalin szintem az egekbe ugrik és elborul az agyam. Nekiesek az ágynak, rángatom a láncokat, letépem a rajta lévő véres takarókat. Dühöngök és eszeveszetten rángatom a láncokat. Hírtelen ketten fognak le.
- Kate ne csináld ezt! Kérlek! Szükségem van rád, Emmának is – kiabálva kezdi, és a végre visszatér a normális hangsúlyba. Zokogva omlok össze. Két erős karja tart meg. Már nem tudok a könnyeimen uralkodni. A kocsinál letesz, de nem enged el, nem is tudnék állva maradni.
- Itt volt Rick. A lányunk itt volt, és most lehet, hogy… - képtelen vagyok befejezni a mondatot.
- Erre ne is gondolj – simít végig az arcomon. A kezemet az arcomhoz emeltem, hogy könnyeimet letöröljem és csak most vettem észre, hogy tiszta vér. Meredten néztem mindkét tenyerem. Ahogy a láncot téptem és rángattam teljesen felszakadt a bőr és mélyen a húsomba vájt.
- Ezt azonnal látnia kell egy orvosnak – szólalt meg Rick és segített beszállni a kocsiba. Némán ültem a kórházba vezető úton. Kezeim az ölembe pihentek és újra és újra leperegtek előttem a szobába látott képek. Az idő teljesen megáll és nem érzékelem már, hogy mennyi idő alatt érünk a kórházhoz, már csak azt veszem észre, hogy egy ágyon ülök és a tenyeremen lévő hasadékokat varrják össze. A vékony lánc csúnyán belevágott. Nem értem, hogy kerültem ide. Rick mellettem áll és tenyere a hátamon nyugszik. Megnyugtat a jelenléte. 

Az álca 5. rész

. Reggel mikor felkelünk, senki sem beszél. Mindenki teszi a dolgát, de nem szólunk egymáshoz. A csend kezd nyomasztó lenni. Én sem akarok megszólalni. Ez a nap a legborzasztóbb nap az életemben. Mindenki felöltözik, és lassan elkészülődünk. Emmát nem visszük magunkkal a temetésre. Nem bírná ki. Beszállunk az autóba, és a temető felé megyünk. Mi érkezünk meg elsőként. A temető belseje felé sétálunk. Rick fogja a kezem, de nem szorítja. Az ujjaink lazán összefonódnak. Martha, és Alexis jön mögöttünk. Még mindig nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Nem bírom elfogadni, hogy itt kell lennem. Nem tudom, hogy ki fog beszédet mondani. Rick azt mondta, hogy ő majd elintézi. Bízom benne, és azt remélem, hogy nem engem választott. Megszólalni sem bírok, nem hogy egy egész beszédet elmondjak, a halott lányomról. Megérkezünk a kijelölt helyre. Nagyon szívbe vájó a látvány. Egy hatalmas gödör tátong a földbe. Ha elképzelem, hogy Lizzie odalent lesz, egész testemben remegni kezdek. A sírás fojtogat, és már levegőt sem vettem vagy egy perce. Sikerül letuszkolnom a gombócot a torkomon, de csak egy pillantás kell Rick-re, és újra ott van. Látni a szemében a fájdalmat, a legszörnyűbb dolgok egyike. Én a csillogó szemű, sármos kisfiúba szerettem bele. Lassan érkeznek a többiek is. Mind odajönnek, és részvétet kívánnak. Ők is tudják, hogy ez nem hozza vissza Lizzie-t, és nem is enyhít a fájdalmon. Laine és Esposito közeledik felénk. Ők viszont nem mondanak semmit. Laine átölel, és ő is sír. Szinte hallom a fájdalmát. Utána Esposito is átölel, és hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdezem, hogy van-e valami hír.
- Hogy haladtok?  - bököm ki gondolkodás nélkül. Ő arrébb húz, és a szemembe néz.
- Megmondom őszintén Beckett, hogy igen van valamink. – a tekintetem le sem veszem Esporól. Várom a következő mondatot, mire nagy nehezen megszólal.
- Van egy pasas. Úgy gondoljuk, hogy ő tehette. Cortez vezetett a nyomára. – a szemem összehúzódik. A szám, egy ideges vonallá egyenesedik ki.
- Nem bízom abban a féregben. Valami sántít körülötte. – hirtelen valaki megfogja a karom, és megijedek. Rick áll mögöttem, és arrább húz egy kicsit.
- Ne kezd elölről kérlek. Anyád ügye egyszer már tönkre tett. Ne hagyd, hogy ez is ugyan azt tegye veled. Kérlek, nekem így van szükségem rád. – szóval hallotta, amit Espoval beszélgettem. Én beleegyezően bólintok, de persze nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Utána fogok járni ennek a Cortez-nek. Nem tetszik ő nekem. Rick mellkasára hajtom a fejem. És ő magához ölel.
- Sajnálom. Kérlek, ne haragudj. – suttogom. Ő az egy puszit a fejemre, és közelebb megyünk, mert az emberek, már elfoglalták a helyüket. A koporsó is megérkezett, de nem nyitottuk ki. Azt nem bírnám még egyszer elviselni. Bele halnék. Körül álljuk a hatalmas sírgödröt, és a pap is megjelenik. Belekezd a beszédbe, és én már az első mondat után elsírom magam. Nem sírok hangosan, csak a könnyeim potyognak. Nem akarom magamra fordítani a figyelmet. Most nem. Lassan a beszéd következik.
- Most felkérem Richard Castle-t, hogy mondjon pár szót. – Rick elindul, de előtte egy puszit nyom a könnyes arcomra. Nem lepődöm meg a döntésén. Valahol a szívem mélyén, tudtam, hogy magára vállalja ezt a nehéz feladatot. A pap helyére áll, és pár pillanatig a koporsót bámulja. Majd megszólal.
- A legszörnyűbb dolog a világon az, ha a szülőktől elveszik a gyereküket. A gyerekek a világ közepét jelentik. Mikor meghallottam Lizzie első szavát, ami a Nikki volt, a szívemet teljesen elöntötte a büszkeség. Utána, csak azt vettük észre, hogy a könyvek sorra tűnnek el a polcról, és Lizzie szobájában bukkannak elő. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Lizzie volt az egyik legfontosabb nő az életemben. Sosem fogjuk őt elfelejteni, mert nem is lehetne őt elfelejteni. Tudom, hogy hall minket, és oda föntről vigyáz ránk. Mindannyiunkra. Van egy általános igazság, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie...akár akarjuk, akár nem.

Egyszer minden véget ér. Ma búcsút intünk Lizzie-nek, annak a Lizzie-nek, akit ismertünk.  Megpróbálunk tovább lépünk, de ez nem könnyű. De attól, hogy ő elment, és ez nagyon fáj, még nem kell elfelejtenünk őt. Emléke örökre a szívünkben fog élni. Mindig. – már Rick könnyei is folynak, és az utolsó szót, már alig bírja kimondani. A zokogástól rázkódik a testem. Ő visszajön mellém, és szorosan ölel magához. Hihetetlen beszédet mondott, és látom, hogy mások is így gondolják. A temetésnek mindjárt vége. Végre. Már egy percig sem tudok itt állni. A koporsót leereszttették, és a sírkő is a helyére került. Már mindenki elment, és már vagy egy órája állunk itt. Csak mi ketten Rick-el. Egy újabb Beckett feliratú sírkő. Rick-el éppen nem voltunk jóban, mikor Lizzie született, és őt nem zavarta, hogy Lizzie az én nevemen maradt. Ő volt az utolsó Beckett. Egy kék csokrot teszek a sírkő elé, majd átkarolom Rick-et, és elindulunk haza. Visszaindulunk a kocsihoz. Az őrsre megyünk, hogy megtudjuk van-e valami hír. Az út most kivételesen nem csendben telik. Lizzieről beszélgetünk. A boldog pillanatokról. Mikor megérkezünk Cortez ügynökkel találjuk szembe magunkat.
- Van valami? – kérdezem, de csak nemleges választ kapok. Espoék felé megyek. – Találtatok valamit? – suttogom.
- Igen. kapom a halk választ. – Valami nagyon fontosat találtunk.
- Beckett. – hallom Gates hangját. – Az irodámba!
- Mit tettél? – kérdezi Castle és megfogja a kezem és velem akar jönni.
- Maga nem Castle. – Rick meglepődik, majd lassan elengedi a kezem. Bemegyek a kapitány irodájába. Becsukom az ajtót és némán állok Gates előtt.
- Beckett, maga nem nyúlhat a lánya ügyéhez. – ez az információ nem új és nem is lep meg. Bólintok és kifelé akarok menni, de Gates megállít. Megfordulok és visszalépek a kapitány asztala elé.
- Igen? – teszem fel a kételkedő kérdést.
- Ellenőrizze Cortezt. felhúzom a szemöldököm, mert nem nagyon értem a dolgot. – Nem bízom benne. Érzem, hogy valami nem stimmel.
- Igen asszonyom. Ha szabad megjegyeznem, nekem sem tetszik. – eleresztek egy meggyötört mosolyt. Gates bólint.
- Ennyi. – jelenti ki Gates és én értem a célzást. Megfordulok és már ki is fordultam az ajtón.
- Mit akart? – támad le Rick. Tényleg rosszul esett neki, hogy Gates kihagyta az eligazításból. Elmegyek mellette és Ryan-ékhez sétálok.
- Találkozunk este 7-kor az Old Huntban. – ők bólintanak és kézen fogom Rick-et majd a kocsihoz megyünk. Már nagyon türelmetlen.
- Mit mondott? Kate lassíts. Hasra fogok esni, ne húzz. Kérlek, lassíts. – nem állhatok meg. A kocsihoz rángatom és beülünk.
- Én vezetek. – jelentem ki és megkapom a kocsi kulcsokat. Beszállunk és elhajtunk a kapitányság parkolójába.
- Most már elmondod, hogy mi történt? – türelmetlenkedik tovább.
- Cortez után kell nyomoznunk. – nem lepődik meg.
- Értem. Hogy tudok segíteni? – kérdezi.
- Először is haza megyünk. Főzök valamit, majd 7-kor elmegyünk az Old Huntba és beszélünk a fiúkkal. – Rick bólint. Haza érek és nekiállok főzni. Emmát Martha vitte el a hétvégére. Csak ketten vagyunk a lakásba. Előveszek egy serpenyőt és beletörök pár tojást. Rántottát karok csinálni. Hirtelen két kéz csúszik a hasamra és szorosan ölel hátulról. 

Az álca 4.rész

- Úgy szeretném újra látni azt a csodálatos mosolyt az arcodon. – Rick lép be a szobába, és leül mellém az ágyra. Átkarol, és magához húz. A fejemet a mellkasán pihentetem. A könnyeim, már nem folynak. Elmerülök az emlékekben. Most hirtelen, minden apróságra emlékszem. Lizzie illatára, az összes ruhájára, főleg a kedvenceire. Emlékszem a hajára, a kedves, odaadó mosolyára. A kíváncsi természetére. Emlékszem az első szavára, ami a Nikki volt.

- Gyere anyám készített vacsorát. Valamit muszáj ennünk – húz fel az ágyról.

- Szólsz Emmának? – ő bólogat és pár percre még magamra hagy. Letörlöm a könnyeimet veszek egy nagy levegőt és lefelé indulok. Martha roston sült lazacot készített salátával. Csak turkálok a tányéromban, közben pedig azért figyelek arra, hogy a lányom meg is egye, amit az apja elé rakott. Én maradok mosogatni, Rick pedig lefekteti Emmát. Mielőtt a szobánk felé veszem az irányt, bekukkantok a lányom szobájába. Már alszik. Megigazítom rajta a takarót és adok egy puszik a homlokára. A mi szobánkba érve látom, hogy férjem az ágyunkon ül és a képeket nézegeti. Néha felkuncog. Ha nem is ugyan az a kisfiús vigyor, de valami hasonlót látok az arcán. Közelebb megyek, és felülök mellé. Egy képet tart a kezében, amin Lizzie 4 éves, és éppen az egyik babakocsijával játszik.
Visszaemlékezés:
- Anya nézd! A babámat Joh-nak hívják. – megfordulok, és kislányomra mosolygok.
- Miért hívják így? – kérdezem tőle.

- Mert találtam egy képet a fiókodban, egy szép néniről. Apa azt mondta, hogy ő az anyukád, és Johanna-nak hívták. Ezért neveztem a babámat Joh-nak. – rámosolygok, és megölelem. Ha tudná, hogy mennyire hasonlít az anyámra.
Visszaemlékezés vége.
Jót kuncogtunk a dolgon, és én egy újabb képet veszek ki az albumból. Ezen a képen Lizzie, Emma, és én vagyunk.
- Ez a kép Emma születése után készült, mikor hazajöttünk a kórházból. Emlékszem, hogy Lizzie mindenáron bele akarta rakni Emmát a kis játék babakocsiba. – Rick bólogat, és elmosolyodik. Újra.
- Igen emlékszem. Mikor elmagyaráztuk neki, hogy miért nem lehet, akkor pedig kidobta a játékot, és kijelentette, hogy ő ezen túl, csak Emma babával fog játszani. – már én is felkacagtam, és visszatettem a helyére a képet. Rick lapozott egyet, és egy újabb kép került elénk. Szerelmem kivette a képet, és elém rakta. Ezen a képen, csak én és Lizzie vagyunk az őrsön. Lizzie éppen a szolgálati fegyveremmel, és a jelvényemmel játszott.
- Még szerencse, hogy nem volt kibiztosítva. – jegyezte meg Rick mellettem.
- Igen. Mindig azt hajtogatta, hogy ő is rendőr lesz, mint én… Sosem engedtem volna neki. – Rick csak jót mosolyog rajtam, és érzi, hogyha ez megtörtént volna, akkor én lettem volna a legbüszkébb a világon. Az álmodozásomat, egy kopogás szakította félbe. Pár pillanat múlva, Martha lép be az ajtón.
- Mit csináltok? – kérdezi, mikor meglátja, hogy kuncogunk.

- Mi csak képeket nézegetünk, gyere te is – mosolygok rá férjem anyjára és ő is odaül mellénk az ágyra. Újabb kép kerül elő. Lizzie és én vagyunk rajta, ekkor voltam 6 hónapos terhes a húgával.

- Emlékszel? – mutatom fel Ricknek, mire elmosolyodik.

- Hát persze.

Eszembe jutott mikor készült. Aznap mondtuk el Lizzienek, hogy kishúga lesz. Nem igazán örült a hírnek. Meg volt róla győződve, hogy el fogja venni a játékait, aztán pedig minket akart meggyőzni arról, hogy jobb lesz, ha kicseréljük, mert neki egy kisöcs kell. Aztán persze mégis örült, mikor nem öccse lett, hanem húga. Még órákig nézegettük a képeket, aztán Martha is átment a szobájába. Aztán én is elmentem letusolni. Most pedig már itt állok a vízsugár alatt és fájdalmasan ér a tudat, visszazökkentem a jelenbe. Eszembe jut, hogy nem készülhet több kép róla, és újra elkap a zokogás. Hangomat a zuhany elnyomja, de én nem bírok tovább állni, térdre esek. Zokogásom megállíthatatlannak érzem, az ajtó hírtelen feltépődik és Rick ijedt arcát, látom meg. Elzárja a csapot, beteker a törölközőmbe és kivisz a szobánkba. Hozzábújok a nagy ágyon, és most már ő is utat enged a könnyeinek. Nem sír, csak hagyja, hogy a könnyei végigcsurogjanak az arcán. Fogalmam sincs meddig sírtam a karjaiban, és hogy mikor aludtam el.

Reggel már arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a nagy ágyban. Már egyáltalán nem volt reggel, de nem volt kedvem felkelni.

- Szia, ébren vagy? – ül mellém Rick és kapok egy apró csókot.

- Aha, Emma?

- Lanie és Espo elvitték, hogy tudjunk egy kicsit magunk lenni, és hogy ne csak azt lássa,

hogy a szülei már nem olyanok, mint régen.

- Oh Rick! Tudom, hogy erősnek kell lennem Emma miatt, de nem megy – újra kitör rajtam a zokogás, és ő ismét mellém bújik, és az ölelésébe zár.

Egész nap ki se szálltam az ágyból. Hol a férjem vigasztalt, hol pedig egyedül, szinte élettelenül feküdtem. Martha próbált némi ételt belém tuszkolni, de nem ment. Egy falat sem csúszott le. Este mire Lanie hazahozta a lányomat, már újra aludtam.

Az álca 3. rész

Tudom hova megy. Beszállok az autóba, és a játszótér felé megyek. Nem sokat kell autóznom, és már ott is vagyok. Nem látom Rick-et sehol. Tudom, hogy ide fog jönni, ezért leülök a hintába, és várok. Nem tudom, hogy mióta ülök itt. Egyszer csak Rick leül mellém. Nem beszélgetünk, csak hallgatunk. A csendet ő töri meg.

- Minden az én hibám. – suttogja. – Én tehetek az egészről. Ha nem megyek el, hogy dedikáljak egy hülye könyvet, valami hülye rajongómnak, akkor Lizzie még most is velünk lenne. – a szemem megtelik könnyel. Felállok, és a lába elé guggolok, és a kezeimet a térdére teszem.
- Rick édesem. – szólok hozzá halk, nyugodt hangon. – Nem a te hibád volt. Ez akkor is megtörtént volna, ha te is ott vagy. Nem hibáztatlak Rick…érted? Én nem hibáztatlak. Szeretlek. Oké? Túl fogjuk élni. – megfogja a kezem, és felhúz a földről. A karjait körém fonja, és megcsókol. Érzem, hogy egy könnycsepp hagyja el a szemét, és az én szemem is nedves lesz a könnytől. Ő szorosan megölel, és a fülembe suttog.
- Köszönöm. – hallom, ahogy nagy levegőt vesz, és kifújja. Egy halvány megkönnyebbülés hallatszik a hangjában.
- Mindig Rick. Mindig. – a válasz természetesen jön, és én tényleg nem hibáztatom. Ki tudja, hogy az a pszichopata mióta figyelte Lizzie-t. Ha Rick is ott lett volna, akkor lehet, hogy most ő sem élne. Nem tudnék ezzel egyedül megbirkózni. Még így is nehezen tudom feldolgozni, hogy a kislányom többé nem jön vissza. Nem ölelhetem magamhoz, nem hallom tőle, hogy szeretlek anya. Nem takarhatom be, és nem adhatok neki jó éjt puszit esténként. A zokogás újra ki akar törni, de most erősnek kell lennem. Rick-ért. Kibontakozunk az ölelésből, és visszaindulunk a kapitányságra. Az út csendben telik. Az jut eszembe, hogy látom-e még valaha, azt a kisfiús mosolyt szerelmem arcán. Azt, amibe régen beleszerettem. Visszaértünk a kapitányságra, és felmegyünk a második emeletre. Cortez még mindig magyaráz, és a többiek hallgatják. Esposito vesz észre elsőként minket, és rögtön faképnél hagyja Cortezt, és odasiet hozzánk.
- Minden rendben? – fordul Espo Rick felé.
- Persze. Remélem nem tört el az orra. – mondja sajnálkozva Rick, de nem igazán bánja azt a behúzok neki dolgot.
- Nem. Nem tört el. – látom szerelmem arcán a letörtséget. Megfogom a kezét, és közelebb lépünk.

- Idefigyeljen Cortez, van magának családja? – nézek rá keményen.

- Nincs – kijelentése flegma és még mindig fennhéjázó.  

- Akkor viszont fogalma sincs, hogy mit élünk át. Akár mi akár a többi család – dühös vagyok, de nem kiabálok. Hogy mondhatja valakire, hogy rossz apa, mikor fogalma sincs milyen dolog apának lenni. Arrébb sétálunk és halkan Esponak és Ryannek intézem szavaimat.

- Szóljatok, ha tudtok valamit. Ott akarok lenni, mikor lecsukják.

Beszállunk a liftbe, és mindketten tudjuk, hogy most Laniehez kell mennünk. Ki kell kérnünk a lányunk testét és meg kell szerveznünk a temetését. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni a lányom temetését. A lift leér velünk, és mielőtt bemegyünk az ajtón nagy levegőt kell vennem, hogy feltörni készülő könnyeimet vissza tudjam tartani. Rick kezét a derekamra csúsztatja és együtt lépünk be. Lizzie teste már nincs a hideg fém asztalon, de tudom, hogy valamelyik hűtött szekrényben fekszik. Körülnézek, de nem tudok megszólalni. Nem hiszem, hogy ezek után, bármikor is képes leszek nyugodtan bejönni ide. Mindig a lányom fog eszembe jutni.

- Kate, Rick – bólint felénk Lanie, de szinte meg sem hallom. Tudom, hogy hozzám szól, de képtelen vagyok válaszolni, így barátnőm a férjem felé fordul.

- KI akarjátok kérni?

- Igen Lanie. Kérlek add ki őt, had temessük el – hallom, hogy Rick torkát is a sírás fojtogatja.

Észre sem vettem, hogy Lanie megírta a kiadási papírt, csak mikor már Rick megfogta a kezem.

- Gyere, menjünk.
- Nem vagyok benne biztos, hogy végig tudom csinálni – már a kocsiban ülünk, és Rick tudja, mire gondolok. Nincs erőm megszervezni a lányom temetését.

- Haza viszlek Emmához, én pedig elintézek mindent.

- Nem! – válaszom olyan hírtelenre sikeredett, hogy még én is meglepődtem.

- Ma még semmit nem ettél, és Emmának is szüksége van ránk.

- Nem vagyok éhes, és veled akarok lenni, ott kell lennem nekem is.

Az út további része csendben telt. Szinte egész délután autóztunk és intézkedtünk. Nem kívánom senkinek, hogy ezt végig kelljen csinálnia. Mikor hazaértünk Alexis-ék még mindig ott voltak. Colin a szobába játszott Emmával, míg Alexis a fotóalbumot nézegette.

- Sziasztok – nézett fel egy pillanatra a képekből. Arca könnyáztatott volt.
- Elintéztünk mindent. Holnapután lesz a temetés – ült le mellénk Rick és némán néztük az albumot. Lexi most tartott ott, mikor Lizzievel voltam terhes. Újra összeszorult a szívem és némán könnyezni kezdtem. Aztán az első képek a kislányomról, még a kórházban készültek. Ott volt az összes szülinapos kép, a csalási nyaralások. Mikor már Emma is megvolt és ketten bolondoztak. Vagy mikor Rick is velük játszott. Képtele vagyok tovább nézni a képeket. A tudat, hogy nemrég még itt volt velünk, most meg már a temetését szerveztük meg, elviselhetetlen.
- Megnézem Emmát – pattantam fel és az emelet felé sétáltam.

- Ez most kék lesz. A tesóm kedvenc színe – magyarázott a kislányom Colinnak. Azt hiszem, valamit színeznek.

- Sziasztok – lépek be a szobába egy halvány mosollyal.

- Szia mami – ugrott fel Emma és már a lábamat ölelte. Lehajoltam és könnyed mozdulattal felemeltem. Ő átkarolta a nyakamat. Olyan jó érezni a szuszogását.

- Mami. Mi van, ha elfelejtem, hogy néz ki Lizzie? – néz rám szomorúan. Elgondolkodok, mit válaszoljak, közben pedig Colin is magunkra hagy minket. Leülök vele az ágyra és az ölembe ültetem.

- Nem fogod elfelejteni őt. Akit nagyon szeretünk, sosem feledjük el – magyarázom halkan, és ő némán figyel.

- Honnan tudod?

- Csukd be a szemed. Látod a tesódat?

- Látom – bólogat csukott szemmel aztán újra rám néz.

- De mi van, ha már nem emlékszem rá – kicsi pofiján könnyek kezdenek végigperegni.
- Sosem fogod őt elfelejteni, mert itt van, itt őrzöd az emlékét – teszem kezemet a szíve fölé – Csak rá kell gondolnod és máris eszedbe fog jutni.

- Jó – szólal meg megnyugodva- Apa?

- Lent van – még megölel, és már fut is lefelé. Nem szeretem, ha futkározik a lépcsőn, de most nem szólok rá. Felállok, és a másik gyerekszobába sétálok. A falak itt már nem rózsaszínek, hanem levendula lila színben pompáznak. Egy-egy játék még megtalálható a polcon. A falakon bekeretezett fotók. Van rólam és Rickről, van Lizzieről és van Emmáról. Ott lóg még Alexis és Colin képe is. Az oklevelek, amiket a jó tanulmányáért kapott, a polcon álltak sorba. Leültem az ágyra és csak néztem magam elé.

Az álca 2. rész

- Igen kicsim. – válaszol helyettem Rick. – Ők most együtt vannak, és onnan vigyáznak ránk.
Látom, hogy egy apró könnycsepp hagyja el a kis zöld szemét.
- Semmi baj, ne sírj kicsim. – próbálom nyugtatni, és újra magamhoz ölelem. A sírás alább hagy, és felemeli a kis fejét. Rám néz, és úgy érzem, hogy megszakad a szívem.
- Felmehetek a szobámba? – kérdezi, és én kibontakozom az ölelésből, és elengedem őt. Látom, ahogy felszalad a lépcsőn. Leülök a kanapéra, és Rick mellém ül. A vállára hajtom a fejem, de már nem tudok sírni. Kimerültem. Pár perccel később feltűnik, hogy túl nagy a csend. Felállok, és szerelmem felé fordulok.
- Megnézem, hogy Emma jól van-e. Muszáj vele lennem. – Rick csak bólint, és megsimítja a kezem. Hátat fordítok, és elindulok a lépcsőn, a lányom szobája felé. Az ajtó, csak résnyire van nyitva. Emma beszél. Nem megyek be, csak kívülről hallgatom.
- Lizzie tudom, hogy hallasz engem. Miért mentél el? Anya és apa is nagyon szomorúak, és nekem is nagyon hiányzok. – a szívem összeszorul, és még a levegővétel is fáj. – Kérlek, Lizzie gyere vissza. A legjobb testvér leszek, csak gyere vissza. Tudom, hogy nem akarod magára hagyni Jim nagypapát, de én tényleg nagyon szeretném, hogy vissza gyere. – Halkan kinyitom az ajtót, és kislányom mellé lépek. Ő az ágya előtt térdel, összetett kezekkel. Mellé guggolok, és felemel. Az ágyra ülök vele, és belenézek, azokba a nagy zöld szemekbe.
- Tudom, hogy hiányzik Lizzie. Nekem is nagyon hiányzik, de nem fog visszajönni kicsim. Emma, tudnod kell, hogy sosem fogjuk Lizzie-t elfelejteni. Mindig beszélni fogunk róla, és sokat gondolunk majd rá. – a zsebembe nyúlok, és kiveszem a kis zacskót, amit Laine adott oda nekem. Kiveszem belőle Lizzie nyakláncát, és Emma nyakába rakom.
- Ez Lizzie-é.
- Tudom kicsim, de Lizzie biztos, hogy neked adná. Erről mindig eszedbe fog jutni. Akik elmennek, és már nem jönnek vissza, azok halják, ha rájuk gondolunk. Gondolj sokat Lizzie-re, hiszen ő hall téged. – a szememben összegyűlnek a könnyek. Újra magamhoz ölelem a kislányomat. Az egyetlen kislányomat.
Akaratom ellenére, kibuggyan néhány könnycsepp. Emma kicsi kezével letörli őket és teljesen komolyan megszólal.

- Ne síj anya, ő hall minket.

- Szeretlek kicsim.

- Tudom - feláll és a kis asztalához, ül, majd rajzolni kezd. Még egy kicsit nézem, aztán a nappaliba sétálok. Rick még a kanapén ül, és csak néz rám. Már a szeméből értem mit akar. Vár még rák még egy nehéz beszélgetés.

- Már felhívtam. Úton vannak Colinnnal. Azt hiszem, tudja, miért kell jönnie.

Szó nélkül ülök vissza előző helyemre és hozzábújok. Látom rajta, hogy értünk próbál erős maradni, de most mégis érzem, ahogy néhány könnycseppje a nyakamat áztatja. Felkapom a fejemet a csengő hangjára. Rick ajtót nyit és Alexis és Colin jön be. A lány rám néz, és még meg szólalnom sem kell.

- Megtalálták igaz? – kérdez, és már folynak is a könnyei. Csak bólogatni tudok és újabb könnyek buggyannak ki.

- Mond, hogy jól van és nemsokára haza hozzátok – halkul el a hangja, de azt hiszem felfogja a helyzetet – Meghalt igaz?

Újra csak bólintani tudok és ő már hozzá is bújik a férjéhez. Colin az a kanapéhoz vezeti és mind a ketten leülnek.

- Mi történt? – néz ránk. Képtelen vagyok elmondani, pedig tudhattam volna, hogy rá fog kérdezni. A lélegzetem kihagy, és nem vagyok képes megszólalni. Igazából, én sem tudom, hogy mi történt.
- Alexis. – szólal meg halkan Rick. – Mi sem tudunk sok mindent. A nyaklánca alapján tudtuk azonosítani. Laine azt mondta, hogy ő Lizzie. – látom, hogy Alexis-t ez nem győzte meg. Feláll, és kiabálni kezd.
- És ti rögtön elhiszitek? Ezek szerint, van rá esély, hogy életben van?
- Nem. – kiáltok rá, és felugrom a kanapéról. – Meghalt Lex, és nem hozza vissza őt az, ha most összeveszünk.
- Sss…- Emma fut le a lépcsőn. – Ne kiabáljatok. Lizzie hall minket.
Erre a mondatra, mindenki felkapja a fejét, és Emma folytatja.
- Nem szabad kiabálni, mert ha Lizzie meghalja, hogy miatta veszekedtek, akkor nagyon szomorú lesz. Nem szabad veszekedni. – Emma tekintete könyörgőre változott, amitől mindannyian elhallgattunk. Csak néztük, amint ő ide-oda kapkodja a fejét. Hol rám, hol Alexis-re néz.
- Sajnálom Emma. – suttogja Lex, és megöleli a lányomat.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Lizzie-től. – Emma szeme ismét könnybe lábad, de most nem sír. A letargikus hangulatot, a telefonom csörgése szakítja félbe.
- Beckett. – szólok bele.

- Szia. Esposito vagyok. Van egy kis problémánk. El akarják venni tőlünk az ügyet.
- Hogy mi? – nem hiszek a fülemnek. Rick hirtelen rám emeli a tekintetét.
- Ide küldtek valakit, és azt mondja, hogy nem vehetünk részt az ügyben. Gates még harcol értünk, de nem hiszem, hogy túl nagy sikerrel járna. Csak szólni akartam. Úgy éreztem, hogy tudnod kell.
- Köszönöm Espo. Máris ott vagyok. – meg sem vártam, hogy Esposito mondjon valamit, letettem a telefont, és minden szó nélkül, elindultam az őrsre. Beszálltam az autóba, és padlógázzal hajtottam, a 12-es kapitányság épülete felé. Mikor megérkeztem, a portás biccentett, és én beszálltam a liftbe. Felfelé mentem, és mikor kinyílt az ajtó, próbáltam a legnyugodtabb énemet előszedni, amennyire ez egy ilyen helyzetben lehetséges. Egy pillanatig mindenki tekintete elidőzik rajtam. Én vagyok a szegény nyomozó, akinek családját utolérte a munkája. Veszek egy nagy levegőt, és kollégám asztala felé veszem az irányt.

- Szia – köszönök halkan, és a pihenőszobában ácsorgó idegen felé fordítom a tekintetem – Ő az?

- Ő – többet nem is mondott, de nem is tudott volna, mert már a pihenő felé tartok.

- Jó napot Niel Cortez, FBI – nyújtotta felém a kezét, de én nem nyújtottam vissza.

- Kate Beckett – válaszolok ridegen.

- Áh, szóval a maga lánya fekszik odalent – jegyzi meg flegmán és nekem itt lett elegem. Éreztem a felszabaduló adrenalint és a férfi már az asztal mellett landolt a padlón.

- Mi a frász történik itt? – jelent meg Gates.

- Az embere fellökött – mutatott rám Cortez.

- Nem veheti el az ügyet! Nem dolgozok rajta, hogy a kollégáim dolgozhassanak az ügyön, maga pedig csak úgy elveszi! Ehhez nincs joga! – úgy kiabáltam vele ahogyan a torkomon kifért, majd hátat fordítottam és a mosdóba mentem. Kedvem lenne széttörni a tükröt, de helyette csak a fal mentén lecsúszok a földre és utat engedek néhány könnycseppnek. Nyílik az ajtó és Lanie lép be.

- Oh, kislány – guggol mellém és átölel.

- El akarják venni az ügyet Lanie – nem nézek rá, igyekszem visszatartani a zokogásom.

- Gyere, a kapitány már keres – felhúzott, megmostam az arcomat és kiléptünk az ajtón. A folyosón már Rick áll. És csak némán átölel.

- Végig akarom csinálni, de nem tudom menni fog-e – suttogom a mellkasába.

- Te vagy Kate Beckett. Gyere.

Visszamentünk az asztalokhoz és már mindenki ott állt.

- Beckett nyomozó – néz rám Gates – az ügy a 12-eseknél marad, de együttműködve az FBI-al. Cortez ügynök.

Az Fbi-os átvette a szót és közben képeket akasztott ki a fehér táblánkra. Sok képet. Elkapott a hányinger. Tehát nem csak az én lányommal tette ezt. Rick megtámaszt hátulról, így majdnem minden súlyom ránehezedik.

- Három hónapja nyomozunk az ügyben. Az áldozatok 10 és 13 év közötti lányok. Megerőszakolta őket, aztán pedig megölte őket. Legtöbbet felgyújtotta, néhányat megfojtott.

- Akkor honnan tudják, hogy ugyan az a tettes? – vágott közbe Ryan.

- Liliom. Mindenhol egy Liliom fejét hagyja a helyszínen. A gyanúsított ismeretlen, mindig feltakarít maga után.  Eddig nem volt túlélő és eddig nem hibázott.

Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt végig hallgatnom. Tekintetemet nem tudom levenni a táblán függő képekről, főleg az utolsóról. Rick elengedi a derekamat, és megfogja a kezemet. Megszorítja. El sem tudom képzelni, hogy ő mit élhet most át. Ő is ugyanazokat a képeket nézi, és ugyanazt a szöveget hallgatja. Cortez tovább magyaráz, de nem nagyon tudok odafigyelni. A kislányom képét bámulom, és a szemem nem tud elszakadni a képről.
- Az utolsó áldozat, Elizabeth Castle. Ő sem különbözik a többitől. Megerőszakolták, majd felgyújtották. Elizabeth nagyjából, egy hete tűnt el, így a halál pontos idejét nem lehet megállapítani. A kislányt a Boylan Pálázánál rabolták el, pénteken délelőtt, mikor az apja vigyázott rá. – érzem, hogy Rick keze már nagyon remeg. Magát hibáztatja. Mindenki ezt tenné. Cortez folytatja. – Az apjának kellett volna vigyáznia rá, de nem tette.
Rick most nagyon kiborul. Kikerül engem, és teljes erejéből, hatalmasat húz be Corteznek, majd elrohan. Megszakad a szívem. Utána rohanok, de nem érem utol.

Az álca 1. rész

Megpróbálok aludni. A szemem már csukva van. Rick itt fekszik mellettem, és próbál úgy tenni, mintha aludna. Azt hiszi, hogy az megnyugtat, hogy őt nyugodtnak hiszem. Pedig én nem várom el tőle, hogy nyugodt legyen ilyen nehéz időben. Már egy hét telt el, és még mindig semmi hír. Úgy érzem, hogy elnyom az álom, de hirtelen megcsörren a telefonom. Tudom, hogy ki keres, hiszen csak egy valaki hív hajnali 3-kor. Felkapcsolom a lámpát, és látom, hogy Rick már fent is van. Remegő kézzel nyúlok a telefonomért, és felveszem.
- Beckett. – szólok bele.
- Szia. Laine vagyok. – a barátnőm beleszól a telefonba, majd csend lesz.
- Megtaláltátok? – kérdezem, és érzem, hogy a szívem már a torkomban dobog, majd a fejemben érzem a lüktetést.
- Annyira sajnálom. – Laine szavaitól azonnal zokogni kezdek. – Nee…Neee…ez nem lehet…Édes Istenem Miért?  Miért? – a zokogásom nem csillapodik. Hallom, hogy Laine letette a telefont. Rick is sír, és úgy ölel magához, mint még soha. Nem tudom, hogy hogyan fogjuk ezt túlélni. Érzem, hogy a sírás szörnyen rázza a testem. Nem tudom abba hagyni. Nem hiszem el. A lelkem nagyon fáj. Úgy érzem, hogy kiszakad a helyéről. Meg kell nyugodnom, mert be kell mennem az őrsre. Összeszedem magam, és elszakadok Rick karjaitól.
- Muszáj…bemennünk az őrsre. Tudnom kell, hogy ki tette. – Rick megértően bólint, és felöltözünk. Lefelé megyünk a lépcsőn, és meglátom, hogy Martha a konyhában ül.
- Martha! – szólok az anyósomhoz. – El kell menünk az őrsre. Vigyáznál addig Emmára?
- Megtalálták Lizzie-t? – kérdezi, és látom, hogy nagyon remeg a keze. Érzem, hogy a szám újra sírásra görbül, és nem tudok megszólalni. Újra sírni kezdek, és még az a szerencse, hogy Rick megtartott, különben összesem. Már Martha is sír. Megölel, és az emeletre megy. Lecsillapodok, és újra elindulunk. Már világosodik, mikor az őrsre érünk. A lifttel a másodikra megyünk, és mikor kinyílik a lift ajtaja, látom, hogy mindenki minket bámul. Ryan, és Esposito azonnal odajönnek hozzánk.
- Úgy sajnálom Kate. Ez szörnyű lehet. Egy gyermek elvesztése borzalmas. – látom, hogy Ryan megért. Esposito nem szól semmit, csak átölel. Utánam Rick-et ölelik mind a ketten.
- Le kell mennem Laine-hez. Látnom kell őt. Muszáj látnom a lányomat. – újra könnyes lesz a szeme, de most visszafogom magam. Erősnek kell maradnom Rick, és Emma miatt.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezi a férjem, és újra szorosan ölel magához. Én csak bólintok. Rick átfogja a derekamat, és Laine-hez megyünk. Mikor odaérünk, mielőtt belépnénk, nagy levegőt veszünk mind a ketten. Ezt nem lehet elviselni. Senkinek nem kívánom azt a borzalmat. Benyitok, és látom, hogy Laine a letakart test mellett áll, és potyognak a könnyei. Odaszaladok hozzá, és megölelem. Nem tudunk megszólalni. Szörnyű érzés lehet, ha a keresztlányod holttestét kell felboncolnod. Mikor kibontakozunk az ölelésből, és lenyeltem a gombócot, ami a torkomat fojtogatta, megszólalok.
- Látnom kell. – Laine tiltakozni akar, de inkább nem szól semmit. Odasétálok Rick mellé, és megfogom a kezét. Olyan erősen szorítom, ahogy csak tudom. Érzem, hogy ő sem tesz különben. Laine lassan felemeli a kék anyagot, ami a testet takarja. A test szinte felismerhetetlen. Nem tudom megállapítani, hogy ő a lányom-e. Laine a kis fiókos szekrény mellé lép, és kivesz egy zacskót. Átnyújtja nekem. Lizzie nyaklánca van benne, amit tőle, és az apjától kapott, a 10. születésnapjára. Már nem állok, hanem lógok Rick vállán. Éktelen őrjöngésben török ki, és Rick leguggol, és már a földön ülök. Jéghideg, de nem tudok ezzel foglalkozni. A kislányom a boncasztalon fekszik, és két lőtt sem van a mellkasán, és a zokogásom mellett, még hallom, hogy Laine azt mondja: Megerőszakolták. A lányom csak 12 éves volt. Alig élt még. Mit fogok mondani Emmának? Emma odavolt Lizzie-ért. Igaz, hogy 6 év van köztük, de mindig olyan jól megértették egymást. Rick a fejemet simogatja, de nem tudok megnyugodni. A lányom meghalt. Megölöm azt a szemetet, aki ezt tette. Ha megtalálom, esküszöm, hogy lelövöm…
Még mindig zokogok. Haza kell mennünk. Nem bírok tovább itt maradni. Feltápászkodom a hideg kőről, és kifelé indulunk. Már nem megyünk vissza az őrsre, hanem egyenesen hazafelé megyünk.

Észre sem veszem, mire hazaérünk már fél 7. Emma lassan kelni fog, és mint minden reggel most is meg fogja kérdezni, hol van a nővére. Mit fogok mondani neki? Hogy mondjam el neki, hogy a testvére, akit annyira szeret meghalt? Nem szólok semmit, csak felmegyek a szobánkba és elfekszem az ágyunkon. Csak fekszem, mint egy darab fa és könnyeim némán csorognak végig az arcomon.

- Mami! Hol van Lizzie? – az ajtóban áll, még pizsamában, kezében pedig azt a macit szorongatja, amit a nővérétől kapott. Nem tudok megszólalni, arcomat a párnába fúrom, megakadályozva ezzel, hogy hangosan felzokogjak.

- Hagyd most a mamit kicsim – jelenik meg az ajtóban Rick és kivezeti a kislányunkat – a nagyi segít felöltözni.

Nem megy vele, mellém, ül az ágyra, és magához húz. Nem tudom visszafogni magam, és csak remélni tudom, hogy Emma nem hallja meg. Felzokogok és szinte levegőt, sem tudok venni.

- Vissza akarom kapni őt Rick. Ha nem lenne Emma már… - be se tudom fejezni mert újabb zokogás ráz meg.

- Ilyet ne is mondj. Szükségünk van rád. Ahogy nekem is. – nem tudok megnyugodni. Ez képtelenség. Annyira lehetetlennek hangzik. A telefon csörgése, eléri, hogy alábbhagyjon a zokogás.
- Beckett. – szólok bele, és nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy ne zokogjam bele a telefonba.
- Szia. Itt Esposito. – hallom, hogy Espositót is a sírás kerülgeti, de ő jobban tartja magát, mint én.
- Mi újság? – kérdezem.
- Találtunk valamit. Nem kell bejönnöd, csak tájékoztatni akarlak, hogy haladunk. – azonnal lenyelem a gombócot a torkomban, és csak hallgatok.  Rick kiveszi a telefont a kezemből és elköszön helyettem. Tudom, hogy el kell mondanunk a kisebbik lányunknak és még Alexisnek sem szóltunk. Nagy nehezen felállok, és a fürdőbe sétálok. Hidegvízzel megmosom az arcom, hogy legalább egy kicsit tűnjön el a sok sírás nyoma.

- El kell mondanunk a lányoknak – állok meg a fürdő ajtajába, ami a szobánkba nyílik.

- Tudom – odajön mellém és egy homlok puszi után kézen fogva mentünk le az emeletről. Szerencsére Emma már végzett a reggelijével és éppen rajzolgatott a konyhaasztalnál. Martha csak ült vele szembe és nézte, mit csinál. Tudtam, mi jár a fejében, nem kellett megkérdeznem.

- Emma – szólalt meg Rick és mielőtt folytatta volna megvárta még abbahagyja a rajzolást és ránk néz – Gyere szépen kicsim, a mamival el szeretnénk mondani valamit.

Megfogta mindkettőnk kezét és a nappaliba sétáltunk. Leültünk egymás mellé, Rick pedig az ölébe vette a lányát.

- Elmondod, hol van Lizzie? – néz ránk gyermeki ártatlanságával.

- Kiscicám, Lizzie nem fog hazajönni többet – a hangom elcsuklik és veszek egy nagy levegőt.

- Miért? Én úgy szeretem. Rossz voltam? Azét ment el igaz? Meg ígérem, hogy jó leszek, csak mond meg neki, hogy jöjjön haza – hol rám, hol pedig az apjára néz és kicsi arcát könny áztatja.

- Te egy nagyon jó kislány vagy hercegnőm, de Lizzie nem a te hibádból nem jön haza – simít végig az arcán Rick – a testvéredet elvitték az angyalkák.

- Jó, de azért holnap hazajön ugye? – arcán a remény halvány sugara jelenik meg.

- Nem Emma a nővéred nem jön haza többé – ölelem magamhoz és rettentő nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne zokogjak fel vele együtt. Érzem, hogy kicsi keze átkarolja a nyakamat. Erősen szorít, a kis fejét, a vállamba fúrja.
- Akkor Lizzie most Jim nagypapával van? – Emma kérdésére, a sírás kezd el fojtogatni. Az érzés szinte elviselhetetlen.