Elveszett gyermek 5. rész

Legalább egy órán keresztül álltam a víz alatt, mire kiszálltam és felöltöztem. Rick már lefőzte a kávét és a konyhaasztalnál ült.
- Elmész tusolni? – kérdeztem tőle, miközben a kezemben nyomott egy csészét. Kaptam egy puszit is.
- El. Próbálj meg megnyugodni – nyitott könyv vagyok előtte, de nem bánom. Elsétál zuhanyozni én pedig az asztal mellé ülök, és csak nézek magam elé. A gondolatok csak úgy kavarognak bennem. Nem tudom, mit akarhat ez a nő. MI van, amit elmondhat a lányomról, amit én nem tudok?
- Hé – simít végig a hátamon Rick.
- Észre sem vettem, hogy kijöttél.
Leül mellém és csak átölel. Jól esik az ölelése. Még megpróbál megnyugtatni, aztán fél kilenc körül elindultunk.
Rettentő ideges vagyok, és ahogy Rickre nézek, látom, hogy ő is ideges. Pár perccel kilenc előtt érkezünk meg a megadott kávézóba. Senki nem volt még ott, aki gyanús lett volna. Leültünk egy asztalhoz, és rendeltünk egy kávét. Azt hiszem, szükségünk lesz rá.
- Maguk Castle-ék? – ül le velünk szemben egy középkorú hölgy.
- Igen. Mit akar a lányunkról mondani? – kérdezi Rick.
- Marieanne Collins vagyok. baby szitterként dolgozok és a minap találtam valamit. Két valamit – ő is idegesnek tűnt és két papírt tolt elénk. Mind a kettő születési anyakönyvi kivonat.
- Azt hiszem ez a hamis – mutat rá az egyikre és mi már olvassuk is.
Gyermek neve Anastasia Griffin
Születési ideje: 2010.08.23.
Anyja neve: Gina Griffin
Apja neve: ismeretlen
Nem értem. Ránézek a mellettem ülő férfira és látom, hogy ő sem érti. Gina-nak gyereke van? Ugyanaz a dátum, mint a mi Ana-nk születésénél. Most a másik papírt kezdjük olvasni.
Gyermek neve: Anastasia Castle
Születési ideje: 2010.08.23.
Anyja neve: Katherine Beckett
Apja neve: Richard Edgar Castle
- Ez nem lehet – hangom alig több mint a suttogás.
- Mit tud még? Ezt mikor találta? – faggatózik Rick és látom, hogy dühös. Megfogom a kezét. Ez rosszabb, mint egy rémálom. Azt hiszem a lányom él. És mi két éven keresztül gyászoltuk.
- Pár napja találtam takarítás közben és még néhány nyomtatott e-maillel együtt.
- Rick, ugye tudod mit jelent ez? – ámulattal nézek a férjemre. Rick és én a kezünkbe vesszük az e-mail-eket is és elolvassuk. Gina a szülés után elvitte a lányomat. Fel sem fogom ezt az egészet. Ana él. A kislányom életben van. Gina megbánja, hogy ezt tette velem… velünk. Felpattanok a székről és Rick is feláll.
- Mit akarsz tenni? – Rick ideges.
- Elmegyek hozzá… látnom kell a lányomat.
- Ő az én lányom is… veled megyek…- Rick megfogja a kezem és örülök, hogy velem van. Tudom, hogy ez neki is annyira fontos, mint nekem. Elköszönünk a kedves hölgytől és elindulunk. Az autóban csend van. Rick nagyon megdöbbent, mikor meghallotta, hogy Gina áll az elmúlt három év szenvedése mögött. Nem hitte, hogy Gina képes ilyesmire.
Fél óra múlva egy hatalmas luxuslakás előtt parkolunk le. Kiszállunk a kocsiból és csöngetünk. Egy fiatal biztonsági úr jön ki.
- Áh Mr. Castle örülök, hogy újra látom – az ifjú portás kinyitja a kaput és megáll előttünk.
- Gina itthon van? – kérdezem. Próbálok higgadt lenni, már amennyire a helyzet engedi.
- Két bőrönddel távozott úgy fél órája – a francba tudja, hogy tudjuk. Előkapom a telefonom és tárcsázok.
- Igen? – szól bele Esposito a telefonba.
- Szia Espo Beckett vagyok. Ne kérdezz semmit, csak tedd amit mondok. Zárasd le a repülőteret, és adj ki körözést Gina Griffin ellen. Később elmagyarázok mindent – leteszem a telefont és megfogom Rick kezét, hogy induljunk, de ő megáll és visszafordul.
- Vele volt a kislány? – kérdezi Rick és hirtelen a torkomba ugrik a szívem.
- Igen, vele volt az a kis tündér. Látniuk kéne őt. Egy kis anygal. És Miss. Griffin csodálatos anya – harag gerjed bennem és nekimennék a portásnak, ha Rick nem tartana vissza.
- Mennünk kell! – suttogja és én lecsillapodom. Visszaülünk a kocsiba és küldök egy sms-t Espoéknak. „TR15” ennyiből áll az sms, ami annyit tesz, hogy találkozunk a reptéren tizenöt perc múlva. Rick rálép a gázra és már száguldunk is.
- A francba… a francba… a büdös francba…- Rick a kormányt veri és azt hiszem, most jött ki rajta az idegesség.
- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Visszaszerezzük – a kezemet a kezére teszem és lassan körözök az ujjaimmal a kézfején. Nagyot sóhajt. Még nem nagyon láttam ennyire kiborulni. A tizenöt percet be is tartottuk és a reptéren vagyunk. Minden le van zárva. Felmutatom a  jelvényem és átengednek. Rick szorosan mögöttem jön. Úgy érzem, hogy most nekem kell őt visszatartanom. Nem tudom mire számítsak, mikor meglátja Gina-t. Határozottan lépkedünk előre, mikor mellénk csapódik Espo és Ryan.
- Mi folyik itt Beckett? – kérdezi Espo.
- A lányunk életben van. Gina elrabolta, miután megszültem – elmorzsolok egy könnycseppet és igazából nem tudom, hogy miért. Azért, mert megtudtam, hogy a lányom életben van? Vagy azért, mert visszagondolok az elmúlt három év minden gyötrelmére? Nem tudom. Gyorsan letörlöm és már megyünk is tovább…

Egy kis nézelődés után, megpillantom Gina-t az egyik padon. Napszemüveg van rajta és sál.
- Ott van…- elkiabálom magam és mindenki a kinyújtott kezem irányába fordul. Arra vesszük az irányt és érze, hogy minden lépéssel egyre jobban gyűlik bennem a harag és a düh. Egyre gyorsabban szedem a lépteimet. Odaérek hozzá és egy másodperc alatt kapom elő a bilincset.
- Gina Griffin! Letartóztatom emberrablás megalapozott gyanújával. Jogában áll hallgatni, bármi amit mond, felhasználható önellen a bíróságon. Fogadhat ügyvédet, ha ez nem áll módjában az állam kirendel egy hivatalos védőt – erősen meghúzom a bilincset és közelebb hajolok hozzá.
- Most megvagy… Mit tettél? – erősen, határozottan kérdezem. Látom a szemében, hogy felfogta a fájdalmamat.
- Kate! – hallom a férjem hangját a hátam mögül. Megfordulok és látom, amint Rick a karján tartja a kislányunkat és a szeme csillog a könnytől. Gina-t átadom Esponak, hogy vigye el. Közelebb lépek hozzájuk és magamhoz ölelem a kislányomat. Ez a régen várt ölelés mindent megváltoztat. Az anyai ösztön újra lángra lobbant, persze sosem aludt ki teljesen, csak az utóbbi időben szunnyadt bennem.

Elveszett gyermek 4. rész

Írjatok véleményt a chatbe.. :D köszönöm.. :D

Csak bólintok és elindulunk vissza a parkba. Hol némán, hol pedig halkan beszélgetünk. Épp elmerülünk a csendben, mikor egy copfos kislány fut nekem akkora lendülettel, hogy hanyatt is esik.

- Jól vagy? – guggolok le hozzá és talpra segítem. Meredten áll és néz rám, bólogat egyet és már vissza is szaladt a többi gyerekhez. Kis copfjai csak úgy szállnak a levegőben. Körülbelül annyi idős, mint a lányom lenne. Olyan, mint egy játék baba, gyönyörű sötétbarna haja van és kék szeme, arca egyszerűen angyali. Szinte letaglózott. Meg se tudok szólalni, csak nézek arra amerre elszaladt.

- Kate – állít fel a földről Rick.

- Akár Ana is lehetne – suttogom, és a semmibe bámulok.

- Kate, Ana halott – ráz meg finoman és magához is ölel.

- Tudom Rick, láttam! Láttam mikor elvitték tőlem az élettelen testét. Láttam a foltot a mellkasán, ami ugyanolyan, mint az enyém – ordítok egyre hangosabban, és fel sem fogom mit mondok. Otthagyom Ricket és könnyezve indulok vissza az autómhoz, de ő gyorsabb. Elkapja a kezemet, ezzel megállásra kényszerít.

- Mit mondtál? – néz rám hitetlenkedve.

- Hogy láttam – most már minden mindegy alapon kimondom újra – láttam mikor elvitték.

A zokogás újra feltört belőlem. Ez az, amit soha senkinek nem mondtam még el. Nem tudom, hogy így jobb-e hogy láttam, vagy úgy lenne jobb, ha nem is láttam volna.

- Miért nem mondtad – hangja mérgesebben csengett mit szerettem volna.

- Mit Rick? Hogy láttam, ahogy elvitték az élettelen testét, mikor nem kellett volna úgy történnie, ha elfogadom a császármetszést? Van fogalmad hányszor akartam meghalni, de sosem voltam elég bátor – a végére már kiabáltam.

- Épp ez az, hogy semmit sem tudok! – kiabál vissza, én kitépem a karomat a kezeiből és a kocsim felé sietek. Meg sem próbál követni, és ez fáj. Lehet, hogy mégsem lehetünk boldogok többet? Könnyezve vezetek hazáig. Még a szobámig sem megyek el, csak leülök a kanapéra és zokogok. Kis idő múlva megszólal a csengőm, nem akarom kinyitni, de az illető nem száll le róla. Erőt veszek magamon, elmaszatolom az arcomon a végigfolyt könnycseppeket és kinyitom. Rick áll az ajtóban. Nem szólok semmit, de nem is tudnék. Azonnal magához húz, és csak ölel.

- Annyira sajnálom Kate. Ne haragudj, amiért kiabáltam. Nem ezt érdemled – suttogja a nyakamba és úgy, ahogy vagyunk, összeölelkezve sétálunk beljebb és csukjuk be az ajtót. Felemel és az ölébe ültet a kanapén. Hagyja, hogy kisírjam magam. És most, két év után először sírok úgy, hogy közben ott vagyok, ahol lennem kell. Vele. 

- Miért nem mondtad el? – kérdezi, miközben megsimogatja az arcom. Fejemet a mellkasára hajtom, és úgy beszélek.

- Nem akartam, hogy rossz legyen neked, én láttam, te pedig nem. Nem tudom, hogy úgy volt jobb, hogy láttam vagy jobb lett volna nem is látni – hangom szinte suttogás, de tisztán hall minden szót.

- Neki is volt ilyen? – csúsztatja a tenyerét az apró foltra, amit a golyó ütött 5 éve.

- Igen – még szorosabban bújok hozzá és ő még szorosabban ölel. Hagyom, hogy felemelje az fejemet és pár másodpercnyi várakozás után megcsókoljon. Lassan csókol, hagyva időt, hogy bármikor megszakíthassam. Nem fogom megszakítani. Ezúttal nem. A tragédia után semmilyen módon nem engedtem, hogy közeledjen hozzám, pedig talán arra lett volna szükségem. Még mindig csókol, és nem akarom, hogy abbahagyja. Karjaiba vesz, és a szobámba visz. Olyan gyengéden tesz le az ágyra, mintha egy törékeny porcelán lennék. A szemembe néz, és tudom mit szeretne, némán kér engedélyt a folytatásra. Megfogom az ingjének gallérját, magamhoz húzom a fejét, és megcsókolom. Keze óvatosan simít végig rajtam, én pedig lassan gombolom ki az ingjét és ugyanolyan lassan, mint ő végig simítom a mellkasát. Lassan fosztjuk meg egymást a feleslegessé vált ruhadaraboktól. Élvezem minden egyes érintését és csókját a testemen és viszonzom is neki. A levegő egyre forróbb lesz körülöttünk és már együtt mozgunk az ősi ritmusra, míg a szenvedély és vágy hulláma teljesen be nem borít minket. Fejemet a mellkasára hajtom, ő átkarol, és úgy próbáljuk meg lecsillapítani szapora szívverésünket. Nem tudom, miért is engedtem, hogy szétmenjünk. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányzott és még mindig mennyire szeretem.
- Szeretlek. Nem akarlak többször elveszíteni. Életünk végéig akarom mondani, hogy szeretlek – suttogja a sötétbe Rick.
- Nem fogsz elveszíteni. Nem hagyom, hogy elveszíts – suttogok neki vissza és felemelkedek egy lágy csók erejéig, amit a telefonom csörgése szakít félbe.
- Kate Castle.
- Marieanne Collins vagyok – suttog a telefonba – Beszélnem kell magával és a férjével. Nagyon fontos.
- Nézze Ms. Collins nem ismerem magát – és bár igazat mondtam, felkeltette érdeklődésemet, mit mondhatna nekünk.
- Kérem. A Lányukról van szó. Holnap 9 kor a Central Perk-ban. ÉN fel fogom ismerni magukat – amint befejezte a mondatot letette a telefont. Csak ülök az ágyon kezemben a néma telefonnal és nem tudom, mit gondoljak. Mit mondhatna ez a nő Ana-ról?
- MI az Kate? – ül fel mellém Rick és visszahoz a valóságba.
- Valami Marieanne Collins volt. Azt mondta, találkoznia kell velünk. Ana-ról van szó – látom rajta, hogy meglepődik – Mit akarhat Rick?
- Fogalmam sincs, de elmegyünk – magához ölel és visszadőlünk az ágyra.
- Az a kislány a parkban. Nem tudom kiverni a fejemből. Nem ismerem, mégis annyira ismerős – mondtam miközben ő még mindig ölel.
- Tudom. Nekem is.
Annak ellenére, hogy azt hittem, nem fogok tudni elaludni, hamar elnyomott az álom, viszont nagyon korán ébredtem. Az órámra nézek és látom, hogy még csak 5 óra. Rick mellettem fekszik és nyugodtan alszik. Legalábbis látszólag. Óvatosan kimászok a karjaiból és a zuhanyzó felé veszem az irányt. Megnyitom a csapot és beállok a vízsugár alá. Hagyom, hogy a meleg víz ellazítsa idegességtől merev testrészeimet. 

Elveszett gyermek 3. rész

Nem jön álom a szememre. Nem tudok elaludni. Tudom, hogy Rick odakint van, és nem alszik. Felállok, és olyan halkan, ahogy csak tudok, kimegyek. Lábujjhegyen lépkedek kifelé, és megpillantom Rick-et. A kanapén ül, és csak mered maga elé. Néhány néma könnycsepp folyik végig az arcán. Közelebb megyek, és leülök mellé. Nem szólalok meg, csak a vállára hajtom a fejem, és átölelem. Annyira hiányzik az ölelése, a csókja. Közelebb húz magához, és a fejemet a mellkasára hajtom. Még mindig nem beszélünk, csak egyenletesen lélegzünk, és egymás szívdobbanásait hallgatjuk. Nem sokkal később, csak azt érzem, hogy Rick keze a kezemben elernyed. Elaludt. Próbálok a legfinomabban megmozdulni, de nem jön össze. Abban a pillanatban felébred.
- Sajnálom. Nem akartalak felébreszteni. – szabadkozom.
- Semmi baj. Most haza megyek. – a kijelentésre, hatalmasat dobban a szívem.
- Nem engedem, hogy az éjszaka közepén útnak indulj. Nem engedem, hogy elmenj. – próbálok határozott lenni, de ő feláll, és a ruháiért megy. Csak az jár a fejemben, hogy meg kell állítanom.
- Ne tedd ezt Kate. – lehajtja a fejét, és a ruháiért indul. A fürdőbe megy, én pedig utána indulok. Megállok az ajtóban, és csak nézem őt.
- Hol romlott el minden? – a kérdés szinte akaratom ellenére csúszik ki a számon. Nagyjából tudom a választ, de tőle kell hallanom.
- Egyszerű a válasz… Nem beszélgettünk. Te eltaszítottál magadtól, és valami ostoba gondolat folytán, úgy hitted, hogy jobb nekem nélküled. Mikor elváltunk, teljesen összetörtem. Haza mentem, és kitöröltem az új Nikki Heat-es könyvet, és azóta egy mondatot sem írtam. Elvesztettem a múzsámat, és már nem volt tovább. Annyira hiányoztál, hogy sorra csináltam a hülyeségeket. Részegre ittam magam, verekedtem, köztulajdont rongáltam. Tegnap este, én megpróbáltam olyasmit tenni, amivel ez az egész véget érhet. Megpróbáltam, de aztán eszembe jutottál. Arra gondoltam, hogy nem tehetem ezt veled. Már elvesztetted a lányunkat, és ha engem is elveszítenél abba beleőrülnél. Nem azért, mert annyira szeretsz, hanem azért, mert magadat hibáztatnád. Hajnali 3 óta a temetőben álltam, és csak néztem azt a helyet, ahol eltemettük a jövőnket.
- Ezt nem is tudtam. Miért nem mondtad? Megkellett volna beszélnünk. Annyira sajnálom. Meg tudsz valaha bocsátani nekem? - nem jutok szóhoz. Alig bírok már mondatot kinyögni. Hogy lehet az, hogy én ezt nem láttam. Miért siklottam el fölötte.
- Kate! Én sosem hibáztattalak semmiért. Nem értem, hogy miért nem voltál képes ezt megérteni. Szerettelek, és még mindig szeretlek, és ez sosem fog változni. Te vagy az a nő, akivel elképzeltem a jövőmet. Nem tudok mással élni, és nem is akarok. – egy könnycsepp száguld végig az arcomon, és utána követi még több. A könnyeim eláztatják az arcomat. Ő a fürdőszobában áll, és öltözik, én pedig az ajtóban állok, és az ajtófélfának támaszkodom. Lassan lecsúszom, és már csak azt veszem észre, hogy a földön ülök, és Rick felém indul.
- Ne haragudj a cirkuszért. És azért, hogy értem kellett jönnöd. Nem fordul elő többé. Most haza megyek, és valószínűleg ugyanazt fogom csinálni, mint általában. Virrasztok. – az ajtó felé indul, és megfogja a kilincset… Csak nézem, ahogy kisétál, ahelyett, hogy megállítanám. Elment. Visszaroskadok az ágyamra és megállíthatatlan zokogásban török ki, de most már nem tudom megmondani pontosan miért is. Most már az egész múltamat siratom. Valamikor hajnalban elnyomott az álom.

Kinyitom a szemem és a szobában teljes a világosság. Ránézek az órára, és meglepődve látom, hogy már délelőtt 10 óra. Elaludtam, de nincs kedvem bemenni dolgozni, nem vagyok rá képes.

- Szia, minden rendben? Már próbáltunk hívni – támadt le azonnal a telefonban Esposito.

- Minden rendben Espo, de mond meg Gatesnek, hogy ma nem tudok bemenni.

- Persze, pihend ki magad. Hétfőn találkozunk. Szia.

- Kösz Javi, és szia.

Miután bontottuk a vonalat, rendeltem egy kis kínait és visszafeküdtem az ágyamba. Nem volt kedvem felkelni, és úgy igazából semmihez sem volt kedvem. Éhes sem voltam, de valamit muszáj enni. Mióta a lányom meghalt csak annyit eszek, amennyit muszáj. Azt teszem, amit egy ilyen napon szoktam. Az ágyon ülök, mellettem a félig megevett kínaim, ölemben a fotóalbum és alámerülök az emlékekben. Rengeteg kép van az esküvőnkről, a nászútról, mikor terhes voltam. A világ legboldogabb emberének éreztem magam mikor kiderült, hogy anya leszek. Sosem vártam még semmit annyira. Aztán egy rémálom lett az egész. Egy rémálom, ami soha nem fog véget érni.

Leteszem az albumot és felöltözök. Már délután 3 óra és nem ma fogom kihagyni a napot, mikor kimegyek a temetőbe. Autóba ülök, és ismét megteszem az utat, amit minden nap szoktam. Már csukott szemmel is meg tudnám tenni. Nem kapcsolok rádiót, inkább elmerülök a tegnap éjjel történtekben. És újra előjön bennem, a tegnapi kérdés, hogy hol romlott el, és hogy engedhettük el a másikat, mikor annyira szerelmesek voltunk. Ráébredek, hogy még mindig szükségem van rá. Két év, és hogy lássam részegen kellett hozzá, hogy erre rájöjjek. Mire mindent végig gondolok, már oda is érek. Megveszem a szokásos egy szál vörös rózsát és elindulok a kicsi sírhoz. Leteszem a virágot, és csak nézem a márványtáblát.

- Bárcsak velünk maradhattál volna, bárcsak ismerhetnénk és bárcsak mondanád, hogy anya és apa – hangom alig hallható, szinte csak suttogok. Talán húszpercnyi ácsorgás után elindulok vissza az autóm felé, de most nem haza megyek. Egy olyan helyre, ahol mindent eldöntöttem 4 éve. Csendben sétálok a játszótér felé. Néhány gyerek önfeledten játszik a homokozóban, a mászókáknál. Boldogok és a szüleik is, akikkel vannak. Ugyanabba a hintába ülök bele. Nem lököm magam, csak nézek magam elé. Eszembe jut, mikor esőben ültem itt, aztán bőrigázva feltűntem Rick ajtajában. Akkor minden megváltozott és nem volt többé én meg ő csak mi voltunk. Kettő boldog évig, aztán újra csak ő meg én lettünk.

- Leülhetek? – áll meg mellettem valaki és nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki az.

- Persze – nézek fel rá.

- Láttam, már voltál kint Ana sírjánál – töri meg a csendet, ami ránk telepedett.

- Minden nap kimegyek – újra csak lehajtom a fejem.

- Alexis elköltözik egy albérletbe, nagy már nekem az a lakás, eladom és elmegyek New York-ból – egy sóhaj hagyja el a száját, miután kimondta a mondatot.

- Mi? Nem mehetsz el! – lepődök meg, és hangom magasabban cseng, mint szerettem volna.

- Ugyan mért nem? Semmi sem köt már ide.

Nem válaszolok, hintástól húzom magamhoz, és szenvedélyesen megcsókolom. Ő pedig visszacsókol. Úgy csókolom, mint még soha. Annyira hiányzott.

- Ez most mire volt jó? – suttogja homlokát az én homlokomnak döntve.

- Nem mehetsz el! Szükségem van rád, még mindig. A tegnapi beszélgetés, ráébresztett arra, hogy kellesz nekem, hogy hülyeség volt, amit csináltunk. Szeretlek Rick és ez sosem múlt el, soha nem is fog.

- Én is szeretlek Kate – mondja ki azt, amit már olyan égen hallottam tőle, s újra megcsókol. Érzem, hogy egy könnycsepp áztatja az arcomat, de pár pillanat múlva rájövök, hogy az nem az én könnyem.
- Miért sírsz? – suttogom, mikor ajkaink szétválnak.
- El sem tudod képzelni, hogy mióta várok erre. Hogy mióta sóvárgom, egyetlen csókod után. – a kezemmel, keretbe fogom az arcát. Belenézek azokba a mélykék szemekbe, és érzem, hogy nem tudok neki ellenállni. Megölelem. Olyan szorosan húz magához, mint még soha. Elakarok veszni az ölelésébe.
- Ígérd meg, hogy nem mész el. Kérlek, ígérd meg. – a hangom szinte könyörgőre vált. Még mindig ölelem, és nem áll szándékomban elengedni.
- Megígérem. – suttogja a nyakamba. – Annyira szeretlek.
- Tudom. Bárcsak előbb rájöttünk volna – fogom meg a kezét és az autóm felé indulunk. Fogalmam sincs, hogy most mi a következő lépés, de ő ezt is megoldja.
- Mi lenne, ha inkább sétálnánk még – néz rám és hosszú idők után most először érzem azt az ismerős érzést, hogy nem tudok neki ellenállni.

Elveszett gyermek 2. rész

Visszaindulok az őrsre. Már fél 9 is elmúlt. Visszaérek a kapitányságra, és a fiúk, az asztaluknál ülnek, és a papírmunkát csinálják.
- Sziasztok. Van valami? – lépek közelebb hozzájuk.
- Nem. Semmi különös, csak a szokásos. A hőn szeretett papírmunka, már az idegeinkre megy. – viccelődik Ryan, de látja, hogy nem vagyok vevő a poénra. Tovább megyek, és elülök az asztalhoz, majd én is nekiállok a papíroknak. A munka hosszú, és nagyon unalmas. Sokszor elkalandozom, de valami mindig észheztérít. Mikor végzek, se szó se beszéd, fogom magam és lelépek. Beülök az autómba, és hazafelé megyek. Az út nagyon csendes, ezért bekapcsolom a rádiót. Nagyjából fél óra, és otthon vagyok. Bemegyek a lakásomba, és leteszem a cuccaimat. Bekapcsolom a tv-t, és leülök a kanapéra. Már délután van, és elmúlt 6 óra. Elbóbiskolok a kanapén. Egy vékony plédet rántok magamra, és bár nagyon kényelmetlen a kanapé, a mai koránkelés miatt, nincs erőm felkelni, és a szobámba menni.
Kezdek elmerülni az álmok világában, de aztán a telefon csörgés magamhoz térít. Felnézek az órára, és már fél10 van. A kijelzőn, a hívó neve, meglep.
- Castle. – szólok bele természetesen.
- Szia Kate, Alexis vagyok. Kérlek…segítened kell… Nee apa kérlek, ne. – Lex megijeszt.
- Lexi kérlek… Mi a fene történik? – kezdek ideges lenni.
- Kate segítened kell… Az Old Hunt-ban vagyunk. – mielőtt válaszolnék a vonal megszakad, és én villám sebességgel már öltözöm is, és a kocsim felé megyek. Beülök, és padlógázzal az Old Hunt felé hajtok. Mikor megérkezem, Alexis megpillant, és odafut hozzám. 
- De jó, hogy itt vagy. Sajnálom nem tudtam mást hívni. – az arca kétségbeesett. – Engem is a pincér hívott, de én nem tudtam segíteni.
- De, mi történt?
- Apa nagyon részeg Kate. Még sosem láttam ilyennek. Ordibál, és az előbb összeverekedett valakivel. Nem tudtam, hogy kit hívhatnék. – nagyon aggódik. Én is. Befelé indulunk, és mikor belépünk, megpillantom Rick-et, amint a bárpultnál ül, és kiabál.
- Azt hiszi, hogy csak neki fáj. – üvölti. – Azt hiszi, hogy csak ő omolhat össze.
Közelebb megyek, és nyugodt hangon kezdek hozzá beszélni.
- Rick! Mit művelsz? – kérdezem tőle.
- Áh hát itt vagy. Miért nem vagy otthon, és sírsz szépen a párnádba. Hiszen kettőnk közül, csak te teheted ezt meg. Én nem lehetek gyenge, egy percre sem. Te nem engeded nekem, hogy gyenge legyek. Sosem beszélgettél velem. Sosem akartad megtudni, hogy én hogyan érzek, és hogy hogyan dolgozom fel a lányunk halálát. – a hangja dühös. Nem hiszem el, amit mond. Hogy képes ilyeneket a fejemhez vágni. Nagyon részeg.
- Rick! Kérlek, figyelj rám. Nem szabad többet innod.
- Már nem vagy a feleségem. Nem szabhatod meg nekem, hogy mit tegyek. Innen csak úgy tudsz elrángatni, ha letartóztatsz. – látom rajta, hogy komolyan beszél. Valahogy, muszáj hatnom rá. Nem hagyhatom itt.
- Rick! Ha egy kicsit is szeretsz még, akkor most velem jössz. Kérlek. Gyere, beszéljük meg. Meghallgatlak kérlek. – felnéz rám, és leteszi a poharat. Most látom csak, hogy vérzik a szemöldöke, és az ajka is felrepedt. Nagy levegőt veszek, és segítek neki felállni.
- Alexis! Van nálatok otthon valaki?
- Nincs, és nekem is el kell mennem. – mondja Lex, és látom a bűntudatot a szemében.
- Oké. Semmi baj, akkor magamhoz viszem apádat. Nem lesz baj. Kijózanítom, és reggel már minden rendben lesz. – Lexi csak bólint, és segít kivinni Rick-et a kocsimhoz. Sikeresen betuszkoljuk az anyós ülésre, és a lakásom felé megyek.

- Mi lenne, ha használnád a lábaidat is? – szólok rá, miközben felfelé rángatom a lépcsőn. Legközelebb olyan helyen veszek lakást, ahol lift is van. Nagy nehezen kinyitom az ajtót, és a fürdő felé viszem. Finoman belököm a zuhanyzóba és megengedem a hidegvizet. Pillanatok alatt magához tér, de még nem zárom el a csapot. Várok még pár percet, hogy legalább egy kicsit józanodjon, aztán elzárom. Csak ül a zuhanytálcában, és rám néz.

- Muszáj volt ez? – nem kiabálok, normál hangsúlyomnál is nyugodtabban beszélek – Nem kell magadat hülyére innod ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. Észnél vagy? Vagy esetleg kérsz még hidegvizet? – csak bólogat, előkapok egy törölközőt és odadobom neki – Vedd le a vizes cuccaidat, abba belebújhatsz.

Rámutattam a fogason lógó fehér fürdőköntösre és otthagytam. A nappaliba mentem és az arcomat a tenyerembe temetve ülök le a kanapéra. Remélem nem egy újabb veszekedés vár ránk. Már nincs erőm veszekedni vele. Ezért költöztem el és váltunk el. Felnézek az érzésre, hogy néz.

- Remek. Ülj le, hozom az elsősegélydobozt.

Csak pár percbe telt és már vissza is értem a dobozzal. Lefertőtlenítettem és leragasztottam a szemöldökét.

- Elmondanád mi a francért, volt ez jó? – szegezem neki a kérdést.

- A francba Kate, én is ugyanúgy gyászolok, mint te. Nekem is ugyanúgy fáj a kislányunk halála. Te ellöktél magadtól, anyám elköltözött, Alexis ideje nagy részét az iskolában tölti. Egyedül vagyok. És nem telik el nap anélkül, hogy ne jutna eszembe a nap, mikor összeházasodtunk, a boldog napok, amiket kettesben töltöttünk. A nap, amikor kiderült, hogy terhes vagy Ana-val. A boldogság, ami akkor volt, mikor rá vártunk. Aztán a nap mikor menni kellett a kórházba, és a percek mikor kitessékeltek mellőled, mert baj volt. Rettentően féltem és mikor meghallottam a sikolyodat, tudtam, hogy baj van. Minden egyes nap eszembe jut. Nem engeded, hogy beszéljünk róla. Nem találkozunk csak a temetőben. Hova lett az a Katherine Beckett, akibe beleszerettem?

- Ott maradt abban a szobában – célzok arra a helyre ahol közölték, hogy a lányom már nem él. Felállok, és távolabb sétálok.

- Én… - a könnyeim kicsordulnak – Én csak… 21 órán keresztül vajúdtam. Felajánlották a 10. óra után, hogy megcsászároznak, de én nem engedtem. Rendesen akartam szülni, még ha tovább tart is. Miattam hallt meg Rick! Érted? Miattam! Én voltam az, aki megölte a lányunkat. Borzalmas dolog ezzel élni – most már viszont zokogok, és térdre esek. Feláll és odasétál mellém. Átkarol és a vállai rázkódásából, érzem, hogy már ő is sír. Most először. Legalábbis előttem. Most együtt gyászoljuk halott lányunkat.

- Nem tehetsz róla Kate. Nem te ölted meg – suttog a fülembe.

- Ne haragudj, hogy nem hallgattalak meg. De ne csinálj még egy ilyen cirkuszt, kérlek – nézek rá, miután már felkeltünk a földről – tied a kanapém.

Elköszönünk egymástól és becsukom magam után a szobám ajtaját. Beiktatok egy gyors zuhanyt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Nem jött össze. Befekszem az ágyamba és elgondolkodok. Talán igazságtalan voltam. A férfi, akit valaha annyira akartam, és bármit megtettem volna érte, most a kanapémon alszik és már csak azt mondhatom el, valamikor az enyém volt és boldogok voltunk. 

Elveszett gyermek 1. rész

Egy kórház, egy szülőszoba, benne egy kismama és egy aggódó apuka, körülöttük orvos, nővér. Katherine Castle hosszú órás vajúdás után már a szülőszobába lehetett és kevés választotta el attól, hogy kisbabáját a kezében tarthassa. Richard a felesége mellett állt és hagyta a nőnek, hogy olyan erőse szorítsa a kezét, amennyire csak szeretné. A fájdalomcsillapító, amit a kismama kapott, már régen nem hatott. A majd 20 órás vajúdás miatt hasán egy magzati monitor figyelte kisbabája minden egyes szívdobbanását, egészen addig, amíg a géprettentő gyors csipogásba nem kezdett.

- Nővér, érzéstelenítőt a hölgynek, apuka azonnal menjen ki – kiáltotta az orvos és máris a nő hasát kente fertőtlenítővel.

- Mi baja a feleségemnek és a babának?

- A kicsi szívverése felgyorsult, azonnal ki kell vennünk. Menjen már ki – mire az orvos kitessékelte az aggódó apukát addigra Katherine-nél már hatott a fájdalomcsillapító.

- Ugye nem lesz semmi baja? – kérdezte a könnyeivel küszködve.

- Azon vagyunk hölgyem – mondta az orvos és már bele is kezdett a császármetszésbe.

Pár perc és az orvos már fel is kiáltott.

- Kislány – a nő megemelkedett és pár másodperc erejéig láthatta a kislányát, akinek mellkasán ugyanolyan kerek foltocska van, mint neki. Azonnal feltűnt a gyermek mozdulatlansága és mielőtt bármit kérdezhetett volna az orvos már hozzá is tette.
- Már nem él.
- Nem! – a sikítás velőt rázó volt…

2 ÉVVEL KÉSŐBB:

- Castle – szólok bele a telefonba álmosan, és az órára nézek az ágyam mellett. Hajnali 6 van.

- Ryan vagyok, megtaláltuk a gyanúsítottat, bejössz kihallgatni? – szól bele a telefonba kollégám, és fogalmam sincs, hogy lehet ennyire korán ilyen friss hangja.

- 15 perc és ott vagyok Ryan. El ne kezdjétek nélkülem.

- Ne aggódj, megvárunk.

Gyorsan leteszem a telefont, és már öltözni is kezdek. A kávé elmarad, mint már oly sokszor az elmúlt időben. Beülök az autóba, és már is munkahelyem felé tartok. Csak pár percet tévedtem a telefonban. Esposito és Ryan a kihallgató előtt vártak.

- Reggelt, Michael Harris – nyújtja felém az aktáját Esposito, én pedig bele olvasok, és már be is lépek a kihallgatóba.
- Jó reggeltMr.Harris. Castle nyomozó vagyok. – leülök a gyanúsítottal szemben, és kinyitom az aktát.
- Miért vagyok itt nyomozó?
- HelenHollys miatt. De ezt pontosan tudja, hiszen maga ölte meg. – egyenesen nekiszegezem a tényeket, és látom, hogy érzi a vesztét. Elsápadt, és a levegőt is gyorsabban kapkodja.
- Ne…Nem is merek ilyen nevű nőt. – dadogja.
- Ugyan Michael. Többen is látták magát a helyszínen. Az egyik szemtanú azonosította magát. Esélye sincs menekülni. – az arcom mozdulatlan. Látom, ahogy Harris elveszti a kontrollt. Pár másodperc múlva, mindent bevall. Elégedetten lépek ki a kihallgatóból. Esposito jön velem szemben.
- Sikerült? – kérdezi tőlem.
- Volt olyan valaha, hogy nem sikerült? – kérdezem tőle ironikusan.
- Sajnálom Kate, igazad van. – rám mosolyog. Én nem tudok mosolyogni. Régóta nem szerepel a mosoly szó a szótáramban.
- 7 óra van. Mennem kell. – jelentem ki, és az asztalomhoz indulok, hogy letegyem az aktát.
- Hová mész? – kérdezi Espo, és én úgy nézek rá, hogy nem kell többet kérdeznie. Pár perc néma csend után, fogom magam, és a kocsimhoz megyek.

Az út alatt a múlton merengek. 4 év alatt az életem 360°-os fordulatot tett. Eltöprengek azon, hogy miért nem engedi az élet, hogy végre boldog lehessek. Miért én? A célomhoz érve megállítom a kocsit, és a bejárat felé veszem az irányt. Némán sétálok végig a néma sorok között. Már messziről feltűnik egy ember. Ott áll, ahová én is tartok. Valaha nem tudtam elképzelni, hogy ne lássam, most azonban már csak itt találkozunk. Köszönés nélkül érek oda és leteszem azt az egy szál vörös rózsát, amit a kapunál lévő virágosnál vettem, aztán pedig felállás közben végig simítok a hideg feliraton.

Anastasia Castle

Bár nem lehettél velünk, azért mi sosem feledünk.

- Szia – suttogva köszönök, a könnyeim fojtogatnak.
- Szia – nem válaszol, némaságba akar burkolózni.

- Mit keresel itt? – kérdezem, de igazából nem is érdekel.

- Ő az én lányom is volt Kate – megemeli hangját, pedig semmi oka rá – akkor jövök ide, amikor akarok!

- Ne kiabálj velem. Ez az egyetlen hely ahol találkozunk, bírd ki úgy, hogy nem szólsz hozzám – nem kiabálok vele. Ez nem az a hely, ahol kiabálni fogok vele. Nem a lányunk sírjánál, akit csak pár pillanatig láthattam, és aki az én hibámból halt meg.

- Ne haragudj – hajtja le a fejét – megiszunk egy kávét?

- Már nem kávézok Rick. És te is tudod, hogy csak ülnénk egymás előtt, és meg sem szólalunk.

El sem köszön, csak hátat fordít és elmegy. Két éve már, hogy minden áldott nap kijövök és egy szál rózsát, teszek le. Két éve már, hogy minden áldott éjjel újraélem azt a napot, de reggelente vagy az éjszaka közepén egyedül ébredek fel a rémálomból. Már csak a nevem és a keserű fájdalom maradt a múltamból.