Az álca 10. rész

- Mami – néz rám könnyes arccal - Haza akarok menni. Ne kelljen itt maradnom.
- Beszélek az orvossal – áll fel Rick és kapok egy apró csókot: nem tudom mennyire jó ötlet-e ez Lizzie előtt, tekintettel arra, hogy mit élt át. Nem tudom, mennyi idő kell, hogy feldolgozza. Nem tudom, hogy magyarázom el Emmának,a dolgokat, de az lesz a könnyebbik eset azt hiszem. 
- Beszélgessünk egy kicsit jó? – ülök le mellé és bátorításként megfogom a kezét.
- Rendőrként? – félve kérdezi meg én pedig nemet intek. Itt most nem rendőr, hanem édesanya vagyok.
- Ha hazamegyünk, otthon mindenki… - nem tudom, hogy mondjam el neki. Már nem kislány, de mégsem olyan nagy, hogy egyszerűen közöljem vele, hogy otthon halottnak hiszik.
- Azt hiszik, halott vagyok igaz? Elvették a nyakláncom és a másik lányra rakta. Emma? – azzal, hogy témát vált, tudom, hogy azt jelzi, nem akar beszélni az ott történtekről. Ismerem. Pont olyan, mint én. Éppen úgy viselkedik, mint én. Nagyon remélem, nem akar rendőr lenni.
- Hiányzol neki. Nem érti, hogy miért vittek el az angyalok… - magyarázom, miközben az ajtó nyílik és Rick lép be a doktornővel együtt.
- Hallom haza szeretnél menni – szól kedvesen a lányomhoz, de ő nem válaszol. Csak bólint. A doktornő felénk fordul és néhány papírt és receptet nyújt át nekünk – a sebeit holnap már átköthetik és két nap múlva látni akarom kontrollon. Ez egy fájdalomcsillapító, ezt meg nem árt, ha beszerzik. Egy papírra mutat, amire egy nyugtató tea neve van felírva és alatta nagy betűkkel, „A RÉMÁLMOK ELLEN”
- Kint megvárlak titeket –lépett ki Rick én pedig segítettem visszavenni Lizzie-nek a zakót, amit ruha hiányában ráadtunk.
Csendes volt az út hazafelé. Egy pillanatra sem engedte el a kezemet és nem szólt semmit. Eszembe jut, hogy még fel sem hívtuk az otthoniakat. Otthon mindenki gyászolja őt, mi meg egyszer csak hazaállítunk vele. Csak attól félek, hogy Colin is ott van. Félni fog tőle.
- Kész vagy gyöngyöm? – kérdezi Rick már az ajtó előtt. Lizzie bólint. Az ajtó nyílik és minden szempár ránk szegeződik, ahogy belépünk a nappaliba. Colin és Emma nincsenek itt. Talán fent vannak.
- Lizzie – Alexis-nek csak suttogásra futja. Martah sikít egyet és azonnal elájul. Alexis már a húgát öleli olyan szorosan, ahogy tudja. A zajra Colin és Emma is lejönnek az emeltről.
- Lizzie!!! – kiálltja Emma és már is a nővére felé szalad. Tornádóként csapódik a nyakába és csak ölelik egymást. A könnyek végigfolynak az arcomon. Ahogy öleli egymást a két lányom. Megható.
- Azt mondták elvittek az angyalok. Tudtam, hogy nem igaz – magyarázta – Nem is voltál Jim nagypapival.
- Visszahoztak, mert vigyáznom kell rád Emma – olyan komolyan mondja, hogy nekem megint sírnom kell. Emma leveszi a kék nyakláncot a nyakából.
- A mami nekem adta, de ez a tied – nyújtotta Lizzie felé, de ő megrázta a fejét.
- Neked sokkal jobb áll – és visszatette Emma nyakába a láncot.
- Szia Lizzie – Colin közelebb lép és Lizzie azon nyomban megváltozik.
- Neee! – sikít, és már fut is. Vissza a lábamhoz. Nehezen emelem már fel, hisz már nem kicsi, de ezúttal megetetem.
- Gyere szívem. Menjünk fel – a lépcső felé megyünk otthagyva a többieket és megadva az esélyt, hogy ne nekem kelljen elmondani a családnak, hogy mi történt Lizzie-val. A kisebbi lányom folyamatosan körülöttünk lebzsel. Nem nyugszik addig, amíg meg nem engedem, hogy a nővérével fürödjön, pedig beszélgetni akartam Lizzie-vel. Nem egy ilyen után akartam, de kénytelen vagyok most megejteni, ezt a beszélgetést.
- Miért félsz Colnitól? Nem szereted már? Miért van rajtad annyi seb? És miért van bekötve a kezed? – Emma kérdései záporoznak, és Lizzie nem válaszol. Jobb lett volna, ha nem látja sebesen a nővérét.
- A nővéred elesett és megsérült. Fürödj meg és irány a szoba – finoman szóltam rá Emmára, lezárva ezzel a kérdezősködést. Rettentő nehezen tudtam rávenni a lányom, hogy feküdjön le. Lizzie-nek kellett olvasnia neki, aztán miután Emma elaludt, Lizzie szobájába sétáltunk.
- Beszélgessünk egy kicsit jó? –kérdezem komolyan és közben a hajkefe után nyúlok és fésülni kezdem hosszú haját – ami veled történt, normális esetben nem rossz dolog és nem fájdalmas. Majd ha nagy leszel, lesz majd egy fiú, akibe szerelmes leszel. Ha szeretsz valakivel lefekszetek egymással, amit szeretkezésnek hívnak és az nem olyan rossz mint amit veled tett az a férfi.
- Nem fogok senkivel sem szeretkezni – hangosan kiált fel és már magára is húzza a takarót, hogy épp csak a feje búbja látszik ki.
- Aludj jól kicsikém. Apával nagyon szeretünk – egy puszit nyomok a hajára és kimegyek a szobából. Könnyezve dőlök az ajtónak. Nem így kellett volna elmagyaráznom neki. Ennek nem kéne ilyen nehéznek lennie, ha nem bántották volna.
Holnap be kell mennem az őrsre. Van még papírmunka és sok mást is el kell intéznem. A hálószoba felé indulok. Azt hiszem, sok idő után, most végre aludni fogunk. Lassan nyitok be a szobába, és látom, hogy Rick már az ágyban fekszik. A szeme csukva van, de kétlem, hogy aludna. Gyorsan belebújok a pizsamámba, és mellé fekszem. Oldalra fordulok és leoltom a lámpát. Egy óvatos kéz csúszik át a derekamon.
- Szeretlek! Meg fogjuk oldani! Minden rendbe jön! – Rick hangja teljesen megnyugtat. Az anyám halála miatti bosszúmat, tizenhárom évig őrizgettem. De ezt nem fogom addig. Amint Lizzie helyrejön, teljes erőből azon fogok dolgozni, hogy elkapjam az a szemetet, aki tönkretette a lányomat.
- Én is szeretlek Rick. És nem fogom hagyni, hogy az a szemét, életfogytiglaninál kevesebbel megússza.

- Rendben, csak ígérd meg, hogy nem leszel a megszállottja – óvatosan bólintok. Nem fog az olyan sokáig tartani, hogy a megszállottja lehetnék. Nagy levegőt veszek, majd becsukom a szemem.

Az álca 9.rész

Megérkezünk a kórházba is. A nővérpultnál már vár minket egy orvos, hisz Rick még mikor elindultunk betelefonált.
- Erre tessék – mutat egy vizsgálóra.
Megkér, hogy maradjunk kint.
- Minden rendben lesz, apával itt várunk kint – bíztatom a lányom és könnyes szemmel figyelem a becsukódó ajtót. Megszorítom a férjem kezét, ő pedig magához ölel. Nem telik el egy perc sem, Lizzie sikítását hallom odabentről és már ki is jön az orvos.
- Be tudna jönni hölgyem? – néz rám – valamiért nem engedi, hogy megvizsgáljam. Meglátott és bemászott az ágy alá.
- Nem vizsgálhatná meg egy női orvos? – kérdezi Rick. Hát persze, az apjától is megijedt.
- Semmi baj kicsim – miután Lizzie látja, hogy ott vagyok, kimászik az ágy alól és megölel. Csak pár percig kell várnunk és már nyílik is az ajtó. Egy doktornő lép be rajta.
- Szerbusz, hogy hívnak? – sétál oda hozzánk. Meglepődök. Lizzie nem ijed meg tőle. ezek szerint csak a férfiaktól fél. Miért velünk történik ez? Min kell még átmennünk, hogy újra normálisan élhessünk?
- Lizzie – suttogja.
- Én Dr. Amber Bone vagyok. Megengeded, hogy megvizsgáljalak? – kérdezi kedvesen. Lizzie a kezembe kapaszkodik, és bíztatásként rám néz – anyukád is itt maradhat.
- Jó – bólint.
- Létszíves vedd le a ruháid – mosolyog a doktornő. Lizzie megteszi, amit kérnek és hősiesen tűr minden vizsgálatot. Sorrendbe megnézi a testén lévő összes sebet. Lefertőtleníti őket, és a mélyebbeket le is ragasztja, aztán félrehív és elmagyarázza, mivel a lányom nem hajlandó elmondani, mit csináltak vele, így kénytelen egy nőgyógyászati vizsgálatot is csinálnia kell. Újra gombócot érzek a torkomba. A doktornő felfekteti Lizzie-t az ágyra, és elmagyarázza mi is fog vele most történni. Nem 12 évesen kéne átesni az első nőgyógyászati vizsgálatán és nem egy ilyen után. Fogom a lányom kezét és hálát adok a függönynek, amit a doktornő akasztott a lányom arca elé, hogy ne kelljen semmit sem látnia. 
- Vedd fel ezt a hálóinget jó, én pedig beszélek anyukáddal- egy kórházi hálóinget ad Lizzie kezébe, mi pedig a sarokba vonulunk félre.
- Mondj, hogy nem erőszakolták meg – szinte könyörgök, és még mindig küzdök a gombóccal a torkomban.
- Bárcsak ezt mondhatnám. A sérülések alapján egyszer történt meg és a tettes védekezett.
A kezeimet a szám elé kapom és nagyon nagy erő kell, hogy vissza tudjam tartani a sírást.
- Bent fogjuk pár napra. Külön szobába kérem a kislányt, így vele lehetnek. Várjanak meg itt, még elintézem a szobát.
A doktornő kiment. Nagy levegőt vettem és a lányom mellé sétáltam. Felültem mellé az ágyra.
- Haragszol rám? – néz rám könnyes szemmel.
- Miért haragudnék rád kincsem. Nagyon szeretlek – megfogom a kezét. Látom, hogy keresi a szavakat.
- Azért mert… mert… nem tudtam megakadályozni,  hogy… tudod – nem tudja kimondani, de tudom, mit akar.
- Nem tehetsz róla kicsim. Sosem tudnék rád haragudni. Ismerlek Elizabeth és tudom, hogy megtettél mindent, hogy ne úgy történjen, ahogy történt.

Az ajtó nyílik és Rick lép be. Lizzie még jobban megszorítja a kezem. Megeresztek a lányom felé egy bíztató mosolyt és odasétálok a férjemhez.
- A doktornő tájékoztatott – mondja, és én csak bólintok – menj, igyál egy kávét. Majd addig itt maradok.
- Biztos? – kapok egy puszit a homlokomra, bólint, én pedig kimegyek. Nem megyek kávézni, itt akarok lenni, ha esetleg Lizzie újra kiborulna. Az ajtó résnyire nyitva van, így mindent hallok.
- Nem kell félned tőlem kicsim. Sosem tudnálak bántani, hisz az apukád vagyok – hallom Rick halk hangját. Lizzie még mindig hallgat. – Te, Emma, Alexis és az anyukád vagytok a legfontosabbak. Sosem bántanálak. Bízz bennem Lizzie. Emlékszel, hogy hívtalak mikor még nagyon kicsi voltál?
Nekem is eszembe jutott az emlék, kb. két éve Lizzie kikérte magának, hogy Rick ne hívja gyöngyömnek, mert a gyöngy kicsi és ő már nem kicsi.
- Nem hívhatnál megint gyöngyömnek? – hallom a lányom hangját. A könnycseppek kiszaladnak a szememből. Halkan nyitok be a vizsgálóba és még több könnycsepp buggyan ki. Rick Lizzie-t öleli.

Kinyitom a szobaajtót és mind a ketten rám néznek. Közelebb megyek és a karjaikba vonnak. Csak öleljük egymást hosszú perceken át. Az ajtó lassan nyílik és Alexis lép be.
- Ohh Lizzie. – gyors léptekkel az ágy mellé lép és már öleli is a lányom. – Annyira féltem. Nagyon büszke vagyok rád. Tudtam, hogy okos kislány vagy.
- Szeretlek Lexi. – Lizzie is öleli Alexis-t.

Az álca 8. rész

- Jól vagy kicsim? – lép be a fürdőbe Rick és aggódva emel fel a földről.
- Igen, csak felkavarodott a gyomrom. Jól vagyok. – mély levegőt veszek és felállok. Megtörlöm a számat és iszom egy pohár vizet. Visszamegyek a konyhába.
- A francba. – lekapom a serpenyőt a gázról. A kukába öntöm azt égett tojásokat. A kislányom kitolja a széket és feláll az asztaltól, majd hozzám jön. Átfogja a nyakam és megölel.
- Semmi baj mami. Már nem is vagyok éhes. – suttogja a fülembe és én csak szorosabban ölelem.
- Ne haragudj kicsim. A mami csinál neked másik reggelit. Oké? – a kis tipegőm helyeslően bólogat. Felültetem a tálalópultra és nekiállok valami tisztességes reggelinek. A reggeli készítést a telefonom csörgése szakítja félbe. Azonnal felveszem, de csalódás ér.
- Castle. – szólok bele.
- Szia. Esposito vagyok. – mély, csalódással teli levegőt veszek.
- Mi újság Espo?
- Találtunk valamit Cortez-ről. Ezt érdemes lenne megnézned. – hallom Javier hangján, hogy izgatott.
- Rendben. Egy óra múlva ott vagyok. – leteszem a telefont és Emma elé rakom a reggelit. Ő rám mosolyog és én ezt viszonzom. Adok a fejére egy puszit, majd a szobába megyek, hogy egy nyomozóhoz méltó ruhát vegyek fel. Felöltözöm, és Rick is kijön a fürdőből. Egy szál törölköző van a derekára csavarva. Ugyanolyan szexi, mint mikor először láttam egy szál törölközőben. Közelebb jön és a derekamnál fogva magához húz.
- Be kell mennem az őrsre. – suttogom a nyakába. Nagy, mély levegőt vesz, majd elmormog egy „jól van”t. – Sajnálom. Emma odalent reggelizik. Egyél te is.
Elengedem és felkapom a cipőmet. Lemegyek az emeletről és még odalépek a kislányomhoz, hogy adjak neki egy puszit. Megpuszilom a kis buksiját és utána Rickhez megyek. Lehajolok és keretbe fogom az arcát. Lassan, finoman csókolom.
- Nem vagy egyedül. Ugye tudod? – suttogja, mikor ajkaink szétválnak. Behunyom a szemem és egy pillanatra elképzelem, hogy megint együtt vagyunk. Hogy vége ennek a rémálomnak. Lizzie velünk van és semmi baja. Egy könnycsepp csúszik ki a szememből, de azonnal le is törlöm. Nem engedhetem, hogy a kislányom sírni lásson. Felegyenesedem és elindulok az ajtó felé. A kocsimmal megyek az őrsre. Az út alig fél óra. Mostanában egyre többször élvezem az egyedüllétet. A gondolataim nem hagynak nyugodni. Van egy megérzésem, de nem válhat valóra. Most nem. Nem lehetek terhes. Túl sok minden történik most. A lányom veszélyben van. Túl ideges vagyok, ahhoz, hogy megtudjak tartani egy babát. Nem lehet. Ne most. A kocsival a kapitányság parkolójába állok. Kinyitom az ajtót, kiszállok, majd bezárom az autót. A lifttel a másodikra megyek. Nyílik a lift ajtaja és látom, hogy Cortez kiabál az embereimmel. Odasietek és megpróbálom kitalálni, hogy mi történt. Nem értem, hogy Gates miért nem lép közbe. 
- Mi történt? – a hangom tekintélyt sugárzó és parancsoló. Igazi főnökös hanglejtésem van.
- Az emberei utánam kutakodnak. Ki adta ezt parancsba. – hogy az a… Most lebuktunk. Bemárthatnám Gates-t, de nem teszem. Inkább elviszem a balhét.
- Én voltam. – közlöm és látom, amint a kapitány tátott szájjal áll az irodája ajtajában.
- Mi folyik itt? – kérdezi és nagy sebességgel elhajtja az embereket.
- A maga tökéletes nyomozója, akinek annyi esze sincs, mint egy fagyott galambnak, parancsba adta az embereinek, hogy utánam kutassanak. Tegnap még ő esett nekem, hogy nem végzem a munkám. Most láthatja, hogy ő az akadálya annak, hogy még nem találtuk meg a gyilkost. – szólni akarnák, de a telefonom csörögni kezd.
- Castle. – szólok bele ingerülten.
- Anya. – te jó ég Lizzie az. 
- Lizzie. Kislányom. Hol vagy? – a zokogástól nem értem mit mond. – Lizzie nyugodj meg. Kérlek. Elmegyek érted. Csak mond meg, hogy hol vagy.
- Egy kis faluban. Az erdő mellett. Nagyon félek anya kérlek, siess. Meg fog találni. Meg fog ölni. – már nem zokog annyira, de még mindig sír.
- Rendben. Azonnal ott vagyok. Maradj ahol vagy.
- Oké. – megvárom a választ és utána rögtön bontom a vonalat. Nagy levegőt veszek.
- Lizzie volt az. Érte kell mennünk. – Espo és Ryan azonnal ugrik és már rajtuk is van a mellény. Cortez eltűnt, de ez érdekel most a legkevésbé. A kapitány bólint és már a liftben vagyunk. Két kocsival megyünk. A fiúk Javi kocsijával, én pedig az enyémmel. Felkapom a telefont és a jól ismert számot tárcsázom.
- Castle. – szól bele a férjem a telefonba.
- Rick én vagyok. – a hangom izgatott és remegő.
- Mi történt kicsim?
- Megvan Lizzie. Most megyünk érte. Öt perc múlva a lakás előtt vagyok. Siess. – leteszem a telefont és a megígértek szerint öt perc múlva a lakásunk előtt állok, de Rick már kint van.
Beszáll a kocsiba és én azonnal a gázra taposok. Pár perc múlva utolérjük a fiúkat.
- Hová vitted Emmát? – kérdezem.
- Megkértem Murphiéket, hogy vigyázzanak rá. – ez a válasz kicsit megnyugtat. Legalább Emma biztonságban van.                                                                                                                                                 
Másfél órát kellett autóznunk és mikor a faluba érünk, egy telefonfülkénél meglátom Cortez autóját. Satuféket nyomok és már ki is pattanok a kocsiból. Cortez a jármű mellett áll, az ajtó nyitva, de nem látom a lányom.
- Hol a lányom – kérdezi dühösen Rick.
- Itt vagyok – Lizzie kiszáll a kocsiból és felénk szalad.
- Kicsikém – sírva guggolok le és ölelném magamhoz, de a sok sérülés, ami rajta van, megakadályoz benne. Szinte semmi nincs rajta, egy póló és egy bugyi. Hogy lehet valaki ilyen ostoba, hogy megtalál egy lányt és még csak rá sem terít valamit. Rick pillanatok alatt bújik ki a kabátjából és már rá is adja Lizzie-re.  Óvatosan, de magamhoz ölelem. Rick is leguggol hozzánk és ő is meg akarja ölelni, de Lizzie elhúzódik tőle. A karjaimba bújik és a fejét is elfordítja. Nem tudom mi ez, de nem engedi, hogy Rick hozzá érjen.
- Vigyél innen anya – sírja a vállamba.
- Megyünk kicsim – Óvatosan megemelem, hisz mezítláb van, és hátra ülök vele az ülésre. Nem érdekelnek a többiek. Azért van ott Espo és Ryan, hogy kihallgassák Cortez-t.
Látom a visszapillantóban Rick tekintetében, hogy aggódik és, hogy rosszul esik neki Lizzie távolságtartó viselkedése. Rick feljebb csavarja a fűtést a kocsiban. Érzem a lányomon, hogy remeg. Nem tudom eldönteni, hogy azért mert át van fagyva, vagy, mert fél.
- Emma? - kérdezi tőlem és meglepődök. Könny szökik a szemembe. Ki tudja min ment keresztül és mégis, a húga felöl érdeklődik.
- Legyél jól és láthatod. Rendben? – Simítok végig az arcán, de nagyon vigyázok. Szinte mindenhol sérülés van rajta. A csuklói, a bokái, a kezei, lábai, arca, és még amit a ruha takar. Csak reménykedni tudok, hogy nem… Bele sem merek gondolni. Nem szól, csak fogja a kezem. Egyikünk sem faggatja. Előbb lássa az orvos, aztán beszélgetünk. 

Az álca 7.rész

- Holnap este már átköthetik. Két hét múlva pedig jöjjenek vissza varratszedésre. Jó lenne, ha vízbe kesztyűvel nyúlna, nem ázhat fel a seb.
- Rendben, vigyázunk – válaszol helyettem Rick – Viszontlátásra.
- Haza akarok menni – szólalok meg a hosszú hallgatás után.
- Menjünk – homlokon puszil, és hazafelé vesszük az irányt. Ismét csendben vagyunk. A kezeim fájnak. Hazaérünk, és a kanapéra ülök. Csak nézek magam elé. Nem tudok megszólalni. Nem megy.
- Meg fogják találni. Biztos vagyok benne – ölel magához a férjem és én zokogni kezdek, megállíthatatlanul. Hosszú percek telnek el, mire a könnyeim elapadnak.
- Most mit mondjak Emmának? – nézek tanácstalanul Rickre.

- Jobb lesz, ha egyelőre semmit sem mondunk neki. Egyedül hagyhatlak egy kicsit? Elmegyek Emmáért Lanie-hez.
- Persze minden rendben lesz. Vigyázz magatokra.
Figyelem, ahogy kilép az ajtón. Képtelen vagyok bármit is csinálni. A kezem is fáj és az érzelmek teljesen megbénítanak. A telefonom csörgése térít magamhoz. A hívó ismeretlen.
- Castle – szólok bele a jól ismert módon.

- Mi a francot képzelt arról, hogy belekontárkodik a nyomozásomba! – ordít bele egy hang és pillanatok alatt leesik, hogy Cortez a hívó.

Szó nélkül teszem le a telefont. Dühít ez a mitugrász semmirekellő nyomozó. Csak állandóan fontoskodik, de semmit sem halad. Felpattanok, bezárom az ajtót, fogok egy taxit az utcán és máris a kapitányság felé tartok. A taxis a jelvényem felmutatása után a rövidebb úton megy. Nem szoktam a jelvényemet bevetni hétköznapi esetekben, de most nagyon dühös vagyok Cortezre. Fizetek a taxisnak és máris befelé rohanok. Amint az asztalokhoz érek, az FBI-os újra nekem esik.
- Maga normális? Belekontárkodott az ügyembe! – ordít velem a férfi.
- Ide figyeljen Cortez! Átadtam magának a nyomozást szó nélkül, mégsem haladt vele semmit! – most már magamból kikelve.
- Akkor sem tűröm el, hogy önkéntes akciókat szervezzen! – kiabált még mindig.
- Ide figyeljen maga idióta segfej! Ez még mindig a mi őrsünk és közünk van az ügyhöz, úgyhogy szálljon le a… - nem tudom befejezni a mondatot, mert egy vékony hang megállít.
- Mami ne kiabálj – néz rám a lányom.
- Emma maradj ki ebből! – kiálltok rá dühösen. Ijedten néz rám, szája sírásra görbül és máris apja lábai mögé szalad. Istenem mit tettem! Soha egyetlen egyszer sem kiabáltam rá a lányaimra. A düh egyszerűen elhatalmasodott rajtam. Dermedten állok a kapitányság közepén és figyelem, ahogy Rick a pityergő lányunk elé guggol és mond neki valamit.  Emma csak bólogat, az apja pedig letörli a kis arcáról a könnycseppeket. A lányom most utál és fél tőlem. Mit tettem? A mosdó felé sétálok, de Rick megállít.
- Hova mész? – nem vádaskodik, inkább féltést hallok.
- Rákiabáltam Rick. Soha, egyetlen egyszer sem kiabáltam egyikükkel sem. A lányom most utál és fél tőlem – a hangom remeg a visszatartott könnyektől.
- Nem utál. Az anyja vagy – magához húz és szorosan ölel magához. Valaki megrántja a felsőm. Lenézek és Emma áll mellettem.
- Apa azt mondta nem haragszol rám, csak egy kicsit ideges vagy – néz rám őszinte tekintettel – Hiányzik Lizzie igaz? Nekem is.
- Ne haragudj a mamira kicsim. Nagyon, nagyon szeretlek.
- Én is szeretlek mami – öleli át a nyakamat olyan szorosan, hogy szinte megfolyt.
- Menjünk inkább haza – szólal meg Rick. Nem engedem el a kislányom, inkább, úgy ahogy van, felemelem, még akkor is, ha a tenyereim őrjítő módon fájnak, és kifelé sétálunk. Most hátra ülök Emma mellé, és nem hagyom, hogy azt higgye, rá haragudtam. Nagyon mar a bűntudat.
- Játszassz velem mami? – néz rám a kislányom és némán utána megyek.
- A maminak most pihennie kell tündérkém, de megígérem, hogy holnap kimegyünk a parkba és játszunk egy nagyot. – Rick leveszi az ellentmondás terhét a vállamról. A fürdőszoba felé megyek és becsukom az ajtót. Kinyitom a csapot és hagyom, hogy a víz megtöltse a kádat. Leveszem a ruhámat és a nagyalakos tükör elé állok. Teljesen meztelen vagyok. Csak nézem magam a tükörben. Sokat fogytam az elmúlt hetek alatt. A sok idegeskedés és a gyász, nem segíti elő az egészséges életmódot. A szemem sötét. Megváltozott. Eddig zöld volt, és csillogó. Most viszont… Hirtelen egy kéz csúszik át a derekamon és a hasamon landol.
- Jesszus… Hogy jöttél be? – nagyon megijedek, pedig tudom, hogy nincs itthon más rajtunk kívül.
- Az ajtón. – lehunyom a szemem és egy halvány mosoly tűnik fel az arcomon. Rick az egyetlen ember, aki minden helyzetben megtud nevettetni. Szembe fordulok vele és a kezemet a nyaka köré fonom. Az arcomat a nyakába temetem. Érzem, hogy a könnyeim a pólóját nedvesítik.
- Gyere. Fürödjünk. – suttogja és ő is levetkőzik. Bemászunk a kádba és csendben fekszünk egymás mellett. Nem beszélgetünk. A habos víz teljesen ellepi a testünket. Mélyeket lélegzünk. Megfordulok és megcsókolom a férjemet. El akarok veszni az ölelésében.
- Megtaláljuk. Ígérem. – suttog a fülembe és egy könnycsepp csúszik ki a szememből.
- Tudom…- nem futja többre. Kiszállunk a kádból és a hálószoba felé megyünk. Bebújunk az ágyba és egymás ölelésében alszunk el.
Reggel már korán fent vagyok. Rick még alszik. Este később aludt el, mint én. A könnyeim elringattak, de arról fogalmam sincs, hogy ő mikor merült álomba. Egy bögre kávét veszek magamhoz és leülök az ebédlő asztalhoz. Egyedül vagyok. Ez most jó érzés. Tisztáznom kell a gondolataimat. Két kis talpacska dübörög le a lépcsőn, és a nyugalmam darabokra törik. Még mielőtt leérne belekortyolok a kávémba. Vagyis kortyolnák, ha az illatától nem kapna el a hányinger. Gyorsan leteszem a bögrét, minél messzebb magamtól és megpróbálom megnyugtatni felkavarodott gyomromat. A kis tipegőm is odaér hozzám és az ölembe veti magát.
- Szia angyalom. Jól aludtál? – kérdezem a kis tipegőmet és ő bólogat. Szerencsére, már nyoma sincs a tegnapi dolognak. Teljesen nyugodt és ez engem is megnyugtat a helyzethez képest.
- Éhes vagyok. – szólal meg Emma. Felállok és a konyhába sétálok.
- Mit kérsz reggelire? – kérdezem a kislányomat és ő csak megrántja a vállát. – Tojásrántotta jó lesz?
- Remek. – válaszol Rick, mikor lefelé jön a lépcsőn. Kiveszek egy serpenyőt a szekrényből és a gázra teszem. Beleütök három tojást. Rick jön a hátam mögé és átölel. Az új parfümje van rajta. Én vettem neki az évfordulónkra. Akkor még jobb illata volt. Te jó ég. Ez szörnyen büdös. Hánynom kell tőle. Kibontom magam Rick öleléséből és a mosdó felé szaladok. A WC fölé térdelek és kiadom magamból a tegnapi vacsorát. Nem értem. Biztos a sok izgalom tette.

Az álca 6.rész

Belecsókol a nyakamba, mire én megfordulok az ölelésében. Lassan, szenvedélyesen csókol. A karjaimat a nyaka köré fonom.
- Szeretlek. – suttogja a nyakamba, az apró csókok között.
- Én is szeretlek Rick. Mindig. – nyögöm, mikor eléri azt a pontot amitől felizgulok. Felkap az ölébe.
- Várj el kell zárnom a gázt, mert odaég a tojás. – közelebb visz és én elzárom a gázt. Utána a szoba felé megyünk.
- Nagyon szeretlek Kate. Túl fogjuk élni. Együtt. – suttogja a fülembe miközben lehámozza rólam a ruhát. A lányunk nem rég halt meg. Nem kéne most ezt tennünk, de szükségem van az érintésére, a csókjaira. Akarom, hogy érintsen. Érezni akarom a biztonságot nyújtó, erős karjainak simogatását. Leveszem az ingjét, majd a nadrágjától is megszabadítom. Egyenletesen haladunk a gyönyör felé. Már közel járunk, mikor a testem megfeszül és közvetlenül utána Rick-é is. A gyönyör hirtelen jött. Előbb, mint számítottunk rá. Rick legördül rólam, én pedig a fejemet a mellkasára hajtom. A múlton gondolkodom. Mikor Lizzie megfogat, majd mikor megszületett. Az első lépéseire, az első szavára, a mosolyára, a szemeire. A semmiből tör fel a zokogás.
- Kicsim. Cssss. – Rick ölel. Próbál vigasztalni. A könnyeim a telefonom csörgésére kényszeresen apadnak el. Ismeretlen szám hív.
- Castle. – veszem fel a telefont. Nem szól bele senki. Hallom a zaklatott légzést, de az illető hangját nem.
- Félek. – suttogja. A hangja olyan, mint… mint…az nem lehet. Lizzie halott. – Queens, 678.-ik és a 242. utca sarkán van egy pince. Itt…
- Mit csinálsz? Teszed azt le! – meg fog szakadni. A telefon egy éles csattanással landol a földön. A vonal még mindig él.
- Nee. Kérem, nee. Kérem. – a könyörgés szívet tépő. Nem akarok beleszólni, nehogy nagyobb bajba keverjem. Rick kezét addig szorítom, amíg fel nem szisszen.
- Ki az? – kérdezi, mikor már kénytelen elrántani a kezét.
- Olyan a hangja, olyan mint, - nem bírom kimondani. Ha kimondom, talán hülyének néz. Inkább kihangosítom a telefont.
- Na ide figyelj kislány. Úgy fogod végezni, mint a kis barátnőd. Camilla. A rendőrök azt hiszik, hogy te voltál. Nem tévedtek sokat, hisz veled is azt fogom tenni. – a férfi hangja könyörtelen. Rick nem hisz a fülének. Már biztos, hogy Lizzie van a túloldalon. Lizzie elkezd sírni.
- Anya kérlek, gyere értem, könyörgöm. – egy puffanás és tudom, hogy egy pofon csattant. Közeledő lépteket hallok. Valaki felveszi a telefont.
- Kate Beckett? Richard Castle? – a férfi pontosan tudja, hogy kik vagyunk.
- Ha hozzá mer érni a lányomhoz, esküszöm, hoyg megölöm.
- Meg fog keresni nyomozó? – a hangja incselkedő.
- Én nem keresek. Én vadászom. Ha bármi baja lesz a lányomnak, nem menekülhet előlem. Előkaparom a föld alól is. Megértette? – nagyon ingerült vagyok. Félek és egyben iszonyatosan dühös is vagyok. Ha megtalálom azt a valakit, az biztos, hogy megölöm.
- Várom magát nyomozó. Várom magát. 
A vonal megszakadt.
- Oda kell mennünk – szólalok meg könnyekkel küszködve. Rick csak bólint és mind a ketten öltözni kezdünk. Egyenesen a kapitányságra hajtunk. Segítség nélkül nem mehetünk oda. A férfi a telefonba azt mondta vár, tehát ott lesz, mikor odaérünk. Nem szólok Corteznek, intek Espositonak és Ryannek és Gates irodájába megyünk. Rettentő gyorsan darálom el a helyzetet.

- Kapnak néhány járőrt.  Cortez most nincs itt, de ne hívják fel a figyelmet magukra. Menjenek és tájékoztassanak – adja ki az utasítást. Gyorsan megyünk a lifthez és azt hiszem valóban feltűnésmentesen sikerült. Az akciót Esposito irányítja, nem hiszem, hogy tudnék józanul gondolkodni. A kezeimet tördelem amíg Rick vezet. Ideges vagyok. A lányom él! A lányom él! Kiabálja a tudatom. Most éltem át a temetését és mégis esély van rá, hogy él. A könnyek némán peregnek le az arcomon.
- Meg fogjuk találni – próbál nyugtatni a férjem.
- Nagyon remélem, nem akarom újra elveszíteni, még egyszer nem tudom túlélni – a hangom alig több mint a suttogás. Még egy kanyar és már itt is vagyunk. Rick erősen tapos a fékre. Kivágom a kocsi ajtót és már befelé is rohannék. Esposito tekintete azonban megállít.
- Maradj itt – jön oda hozzám.
- A lányom bent van! – sírom el magam.
- Tudom, pont ezért kell maradnod. Ha berohansz, veszélybe sodorhatod Lizzie életét.
- Szívem Esponak igaza van – ölel át Rick. Csak ölelem a férjemet és figyelem, ahogy befelé nyomulnak. Nem lehetnek gyorsak és hangosak, nehogy értelmetlen lövöldözés törjön ki. A percek ólomlábakon haladnak. Egyre több könny csorog végig, de nem engedem, hogy hangosan sírjak. Szorítom a kezemben lévő rádiót és várom a ’meg találtuk’ felkiáltást, de helyette csak annyit hallok ’ Tiszta! Semmi!’
- Nem! – sikítok fel és befelé kezdek rohanni. Most azonban senki nem áll utamba, viszont hallom, ahogy Esposito felém rohan.
- Kate ne menj be! – kiabálja, de már késő volt. Betoppantam a szobába. Édes Istenem! Mit tett a lányommal. A szoba alig 3x3 m-es, a közepén egy hatalmas vértócsa, a fal mentén két ágy.
- Lizzie! – kiabálok zokogva és térdre rogyok. Két erős kar emel fel a koszos padlóról. Érzem, hogy Rick próbál erős lenni.
- Egyáltalán nem biztos, hogy az ő vére – jön oda Esposito és én csak most veszem észre, hogy a két ágy, amik a fal mellett álnak véresek és láncok hevernek rajta, bilincsekkel a végükön. Kitépem magam az ölelésből és odamegyek. Csak állok az ágy előtt. Érzem magamon, hogy megkeményedek. Csak nézem a véres ágyat, a láncokat, a bilincseket. Érzem, hogy az adrenalin szintem az egekbe ugrik és elborul az agyam. Nekiesek az ágynak, rángatom a láncokat, letépem a rajta lévő véres takarókat. Dühöngök és eszeveszetten rángatom a láncokat. Hírtelen ketten fognak le.
- Kate ne csináld ezt! Kérlek! Szükségem van rád, Emmának is – kiabálva kezdi, és a végre visszatér a normális hangsúlyba. Zokogva omlok össze. Két erős karja tart meg. Már nem tudok a könnyeimen uralkodni. A kocsinál letesz, de nem enged el, nem is tudnék állva maradni.
- Itt volt Rick. A lányunk itt volt, és most lehet, hogy… - képtelen vagyok befejezni a mondatot.
- Erre ne is gondolj – simít végig az arcomon. A kezemet az arcomhoz emeltem, hogy könnyeimet letöröljem és csak most vettem észre, hogy tiszta vér. Meredten néztem mindkét tenyerem. Ahogy a láncot téptem és rángattam teljesen felszakadt a bőr és mélyen a húsomba vájt.
- Ezt azonnal látnia kell egy orvosnak – szólalt meg Rick és segített beszállni a kocsiba. Némán ültem a kórházba vezető úton. Kezeim az ölembe pihentek és újra és újra leperegtek előttem a szobába látott képek. Az idő teljesen megáll és nem érzékelem már, hogy mennyi idő alatt érünk a kórházhoz, már csak azt veszem észre, hogy egy ágyon ülök és a tenyeremen lévő hasadékokat varrják össze. A vékony lánc csúnyán belevágott. Nem értem, hogy kerültem ide. Rick mellettem áll és tenyere a hátamon nyugszik. Megnyugtat a jelenléte. 

Az álca 5. rész

. Reggel mikor felkelünk, senki sem beszél. Mindenki teszi a dolgát, de nem szólunk egymáshoz. A csend kezd nyomasztó lenni. Én sem akarok megszólalni. Ez a nap a legborzasztóbb nap az életemben. Mindenki felöltözik, és lassan elkészülődünk. Emmát nem visszük magunkkal a temetésre. Nem bírná ki. Beszállunk az autóba, és a temető felé megyünk. Mi érkezünk meg elsőként. A temető belseje felé sétálunk. Rick fogja a kezem, de nem szorítja. Az ujjaink lazán összefonódnak. Martha, és Alexis jön mögöttünk. Még mindig nem hiszem el, hogy ez megtörténik. Nem bírom elfogadni, hogy itt kell lennem. Nem tudom, hogy ki fog beszédet mondani. Rick azt mondta, hogy ő majd elintézi. Bízom benne, és azt remélem, hogy nem engem választott. Megszólalni sem bírok, nem hogy egy egész beszédet elmondjak, a halott lányomról. Megérkezünk a kijelölt helyre. Nagyon szívbe vájó a látvány. Egy hatalmas gödör tátong a földbe. Ha elképzelem, hogy Lizzie odalent lesz, egész testemben remegni kezdek. A sírás fojtogat, és már levegőt sem vettem vagy egy perce. Sikerül letuszkolnom a gombócot a torkomon, de csak egy pillantás kell Rick-re, és újra ott van. Látni a szemében a fájdalmat, a legszörnyűbb dolgok egyike. Én a csillogó szemű, sármos kisfiúba szerettem bele. Lassan érkeznek a többiek is. Mind odajönnek, és részvétet kívánnak. Ők is tudják, hogy ez nem hozza vissza Lizzie-t, és nem is enyhít a fájdalmon. Laine és Esposito közeledik felénk. Ők viszont nem mondanak semmit. Laine átölel, és ő is sír. Szinte hallom a fájdalmát. Utána Esposito is átölel, és hirtelen ötlettől vezérelve, megkérdezem, hogy van-e valami hír.
- Hogy haladtok?  - bököm ki gondolkodás nélkül. Ő arrébb húz, és a szemembe néz.
- Megmondom őszintén Beckett, hogy igen van valamink. – a tekintetem le sem veszem Esporól. Várom a következő mondatot, mire nagy nehezen megszólal.
- Van egy pasas. Úgy gondoljuk, hogy ő tehette. Cortez vezetett a nyomára. – a szemem összehúzódik. A szám, egy ideges vonallá egyenesedik ki.
- Nem bízom abban a féregben. Valami sántít körülötte. – hirtelen valaki megfogja a karom, és megijedek. Rick áll mögöttem, és arrább húz egy kicsit.
- Ne kezd elölről kérlek. Anyád ügye egyszer már tönkre tett. Ne hagyd, hogy ez is ugyan azt tegye veled. Kérlek, nekem így van szükségem rád. – szóval hallotta, amit Espoval beszélgettem. Én beleegyezően bólintok, de persze nem fogom annyiban hagyni a dolgot. Utána fogok járni ennek a Cortez-nek. Nem tetszik ő nekem. Rick mellkasára hajtom a fejem. És ő magához ölel.
- Sajnálom. Kérlek, ne haragudj. – suttogom. Ő az egy puszit a fejemre, és közelebb megyünk, mert az emberek, már elfoglalták a helyüket. A koporsó is megérkezett, de nem nyitottuk ki. Azt nem bírnám még egyszer elviselni. Bele halnék. Körül álljuk a hatalmas sírgödröt, és a pap is megjelenik. Belekezd a beszédbe, és én már az első mondat után elsírom magam. Nem sírok hangosan, csak a könnyeim potyognak. Nem akarom magamra fordítani a figyelmet. Most nem. Lassan a beszéd következik.
- Most felkérem Richard Castle-t, hogy mondjon pár szót. – Rick elindul, de előtte egy puszit nyom a könnyes arcomra. Nem lepődöm meg a döntésén. Valahol a szívem mélyén, tudtam, hogy magára vállalja ezt a nehéz feladatot. A pap helyére áll, és pár pillanatig a koporsót bámulja. Majd megszólal.
- A legszörnyűbb dolog a világon az, ha a szülőktől elveszik a gyereküket. A gyerekek a világ közepét jelentik. Mikor meghallottam Lizzie első szavát, ami a Nikki volt, a szívemet teljesen elöntötte a büszkeség. Utána, csak azt vettük észre, hogy a könyvek sorra tűnnek el a polcról, és Lizzie szobájában bukkannak elő. Nem is tudom, hogy mit mondhatnék. Lizzie volt az egyik legfontosabb nő az életemben. Sosem fogjuk őt elfelejteni, mert nem is lehetne őt elfelejteni. Tudom, hogy hall minket, és oda föntről vigyáz ránk. Mindannyiunkra. Van egy általános igazság, amivel mindannyiunknak szembe kell néznie...akár akarjuk, akár nem.

Egyszer minden véget ér. Ma búcsút intünk Lizzie-nek, annak a Lizzie-nek, akit ismertünk.  Megpróbálunk tovább lépünk, de ez nem könnyű. De attól, hogy ő elment, és ez nagyon fáj, még nem kell elfelejtenünk őt. Emléke örökre a szívünkben fog élni. Mindig. – már Rick könnyei is folynak, és az utolsó szót, már alig bírja kimondani. A zokogástól rázkódik a testem. Ő visszajön mellém, és szorosan ölel magához. Hihetetlen beszédet mondott, és látom, hogy mások is így gondolják. A temetésnek mindjárt vége. Végre. Már egy percig sem tudok itt állni. A koporsót leereszttették, és a sírkő is a helyére került. Már mindenki elment, és már vagy egy órája állunk itt. Csak mi ketten Rick-el. Egy újabb Beckett feliratú sírkő. Rick-el éppen nem voltunk jóban, mikor Lizzie született, és őt nem zavarta, hogy Lizzie az én nevemen maradt. Ő volt az utolsó Beckett. Egy kék csokrot teszek a sírkő elé, majd átkarolom Rick-et, és elindulunk haza. Visszaindulunk a kocsihoz. Az őrsre megyünk, hogy megtudjuk van-e valami hír. Az út most kivételesen nem csendben telik. Lizzieről beszélgetünk. A boldog pillanatokról. Mikor megérkezünk Cortez ügynökkel találjuk szembe magunkat.
- Van valami? – kérdezem, de csak nemleges választ kapok. Espoék felé megyek. – Találtatok valamit? – suttogom.
- Igen. kapom a halk választ. – Valami nagyon fontosat találtunk.
- Beckett. – hallom Gates hangját. – Az irodámba!
- Mit tettél? – kérdezi Castle és megfogja a kezem és velem akar jönni.
- Maga nem Castle. – Rick meglepődik, majd lassan elengedi a kezem. Bemegyek a kapitány irodájába. Becsukom az ajtót és némán állok Gates előtt.
- Beckett, maga nem nyúlhat a lánya ügyéhez. – ez az információ nem új és nem is lep meg. Bólintok és kifelé akarok menni, de Gates megállít. Megfordulok és visszalépek a kapitány asztala elé.
- Igen? – teszem fel a kételkedő kérdést.
- Ellenőrizze Cortezt. felhúzom a szemöldököm, mert nem nagyon értem a dolgot. – Nem bízom benne. Érzem, hogy valami nem stimmel.
- Igen asszonyom. Ha szabad megjegyeznem, nekem sem tetszik. – eleresztek egy meggyötört mosolyt. Gates bólint.
- Ennyi. – jelenti ki Gates és én értem a célzást. Megfordulok és már ki is fordultam az ajtón.
- Mit akart? – támad le Rick. Tényleg rosszul esett neki, hogy Gates kihagyta az eligazításból. Elmegyek mellette és Ryan-ékhez sétálok.
- Találkozunk este 7-kor az Old Huntban. – ők bólintanak és kézen fogom Rick-et majd a kocsihoz megyünk. Már nagyon türelmetlen.
- Mit mondott? Kate lassíts. Hasra fogok esni, ne húzz. Kérlek, lassíts. – nem állhatok meg. A kocsihoz rángatom és beülünk.
- Én vezetek. – jelentem ki és megkapom a kocsi kulcsokat. Beszállunk és elhajtunk a kapitányság parkolójába.
- Most már elmondod, hogy mi történt? – türelmetlenkedik tovább.
- Cortez után kell nyomoznunk. – nem lepődik meg.
- Értem. Hogy tudok segíteni? – kérdezi.
- Először is haza megyünk. Főzök valamit, majd 7-kor elmegyünk az Old Huntba és beszélünk a fiúkkal. – Rick bólint. Haza érek és nekiállok főzni. Emmát Martha vitte el a hétvégére. Csak ketten vagyunk a lakásba. Előveszek egy serpenyőt és beletörök pár tojást. Rántottát karok csinálni. Hirtelen két kéz csúszik a hasamra és szorosan ölel hátulról. 

Az álca 4.rész

- Úgy szeretném újra látni azt a csodálatos mosolyt az arcodon. – Rick lép be a szobába, és leül mellém az ágyra. Átkarol, és magához húz. A fejemet a mellkasán pihentetem. A könnyeim, már nem folynak. Elmerülök az emlékekben. Most hirtelen, minden apróságra emlékszem. Lizzie illatára, az összes ruhájára, főleg a kedvenceire. Emlékszem a hajára, a kedves, odaadó mosolyára. A kíváncsi természetére. Emlékszem az első szavára, ami a Nikki volt.

- Gyere anyám készített vacsorát. Valamit muszáj ennünk – húz fel az ágyról.

- Szólsz Emmának? – ő bólogat és pár percre még magamra hagy. Letörlöm a könnyeimet veszek egy nagy levegőt és lefelé indulok. Martha roston sült lazacot készített salátával. Csak turkálok a tányéromban, közben pedig azért figyelek arra, hogy a lányom meg is egye, amit az apja elé rakott. Én maradok mosogatni, Rick pedig lefekteti Emmát. Mielőtt a szobánk felé veszem az irányt, bekukkantok a lányom szobájába. Már alszik. Megigazítom rajta a takarót és adok egy puszik a homlokára. A mi szobánkba érve látom, hogy férjem az ágyunkon ül és a képeket nézegeti. Néha felkuncog. Ha nem is ugyan az a kisfiús vigyor, de valami hasonlót látok az arcán. Közelebb megyek, és felülök mellé. Egy képet tart a kezében, amin Lizzie 4 éves, és éppen az egyik babakocsijával játszik.
Visszaemlékezés:
- Anya nézd! A babámat Joh-nak hívják. – megfordulok, és kislányomra mosolygok.
- Miért hívják így? – kérdezem tőle.

- Mert találtam egy képet a fiókodban, egy szép néniről. Apa azt mondta, hogy ő az anyukád, és Johanna-nak hívták. Ezért neveztem a babámat Joh-nak. – rámosolygok, és megölelem. Ha tudná, hogy mennyire hasonlít az anyámra.
Visszaemlékezés vége.
Jót kuncogtunk a dolgon, és én egy újabb képet veszek ki az albumból. Ezen a képen Lizzie, Emma, és én vagyunk.
- Ez a kép Emma születése után készült, mikor hazajöttünk a kórházból. Emlékszem, hogy Lizzie mindenáron bele akarta rakni Emmát a kis játék babakocsiba. – Rick bólogat, és elmosolyodik. Újra.
- Igen emlékszem. Mikor elmagyaráztuk neki, hogy miért nem lehet, akkor pedig kidobta a játékot, és kijelentette, hogy ő ezen túl, csak Emma babával fog játszani. – már én is felkacagtam, és visszatettem a helyére a képet. Rick lapozott egyet, és egy újabb kép került elénk. Szerelmem kivette a képet, és elém rakta. Ezen a képen, csak én és Lizzie vagyunk az őrsön. Lizzie éppen a szolgálati fegyveremmel, és a jelvényemmel játszott.
- Még szerencse, hogy nem volt kibiztosítva. – jegyezte meg Rick mellettem.
- Igen. Mindig azt hajtogatta, hogy ő is rendőr lesz, mint én… Sosem engedtem volna neki. – Rick csak jót mosolyog rajtam, és érzi, hogyha ez megtörtént volna, akkor én lettem volna a legbüszkébb a világon. Az álmodozásomat, egy kopogás szakította félbe. Pár pillanat múlva, Martha lép be az ajtón.
- Mit csináltok? – kérdezi, mikor meglátja, hogy kuncogunk.

- Mi csak képeket nézegetünk, gyere te is – mosolygok rá férjem anyjára és ő is odaül mellénk az ágyra. Újabb kép kerül elő. Lizzie és én vagyunk rajta, ekkor voltam 6 hónapos terhes a húgával.

- Emlékszel? – mutatom fel Ricknek, mire elmosolyodik.

- Hát persze.

Eszembe jutott mikor készült. Aznap mondtuk el Lizzienek, hogy kishúga lesz. Nem igazán örült a hírnek. Meg volt róla győződve, hogy el fogja venni a játékait, aztán pedig minket akart meggyőzni arról, hogy jobb lesz, ha kicseréljük, mert neki egy kisöcs kell. Aztán persze mégis örült, mikor nem öccse lett, hanem húga. Még órákig nézegettük a képeket, aztán Martha is átment a szobájába. Aztán én is elmentem letusolni. Most pedig már itt állok a vízsugár alatt és fájdalmasan ér a tudat, visszazökkentem a jelenbe. Eszembe jut, hogy nem készülhet több kép róla, és újra elkap a zokogás. Hangomat a zuhany elnyomja, de én nem bírok tovább állni, térdre esek. Zokogásom megállíthatatlannak érzem, az ajtó hírtelen feltépődik és Rick ijedt arcát, látom meg. Elzárja a csapot, beteker a törölközőmbe és kivisz a szobánkba. Hozzábújok a nagy ágyon, és most már ő is utat enged a könnyeinek. Nem sír, csak hagyja, hogy a könnyei végigcsurogjanak az arcán. Fogalmam sincs meddig sírtam a karjaiban, és hogy mikor aludtam el.

Reggel már arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a nagy ágyban. Már egyáltalán nem volt reggel, de nem volt kedvem felkelni.

- Szia, ébren vagy? – ül mellém Rick és kapok egy apró csókot.

- Aha, Emma?

- Lanie és Espo elvitték, hogy tudjunk egy kicsit magunk lenni, és hogy ne csak azt lássa,

hogy a szülei már nem olyanok, mint régen.

- Oh Rick! Tudom, hogy erősnek kell lennem Emma miatt, de nem megy – újra kitör rajtam a zokogás, és ő ismét mellém bújik, és az ölelésébe zár.

Egész nap ki se szálltam az ágyból. Hol a férjem vigasztalt, hol pedig egyedül, szinte élettelenül feküdtem. Martha próbált némi ételt belém tuszkolni, de nem ment. Egy falat sem csúszott le. Este mire Lanie hazahozta a lányomat, már újra aludtam.

Az álca 3. rész

Tudom hova megy. Beszállok az autóba, és a játszótér felé megyek. Nem sokat kell autóznom, és már ott is vagyok. Nem látom Rick-et sehol. Tudom, hogy ide fog jönni, ezért leülök a hintába, és várok. Nem tudom, hogy mióta ülök itt. Egyszer csak Rick leül mellém. Nem beszélgetünk, csak hallgatunk. A csendet ő töri meg.

- Minden az én hibám. – suttogja. – Én tehetek az egészről. Ha nem megyek el, hogy dedikáljak egy hülye könyvet, valami hülye rajongómnak, akkor Lizzie még most is velünk lenne. – a szemem megtelik könnyel. Felállok, és a lába elé guggolok, és a kezeimet a térdére teszem.
- Rick édesem. – szólok hozzá halk, nyugodt hangon. – Nem a te hibád volt. Ez akkor is megtörtént volna, ha te is ott vagy. Nem hibáztatlak Rick…érted? Én nem hibáztatlak. Szeretlek. Oké? Túl fogjuk élni. – megfogja a kezem, és felhúz a földről. A karjait körém fonja, és megcsókol. Érzem, hogy egy könnycsepp hagyja el a szemét, és az én szemem is nedves lesz a könnytől. Ő szorosan megölel, és a fülembe suttog.
- Köszönöm. – hallom, ahogy nagy levegőt vesz, és kifújja. Egy halvány megkönnyebbülés hallatszik a hangjában.
- Mindig Rick. Mindig. – a válasz természetesen jön, és én tényleg nem hibáztatom. Ki tudja, hogy az a pszichopata mióta figyelte Lizzie-t. Ha Rick is ott lett volna, akkor lehet, hogy most ő sem élne. Nem tudnék ezzel egyedül megbirkózni. Még így is nehezen tudom feldolgozni, hogy a kislányom többé nem jön vissza. Nem ölelhetem magamhoz, nem hallom tőle, hogy szeretlek anya. Nem takarhatom be, és nem adhatok neki jó éjt puszit esténként. A zokogás újra ki akar törni, de most erősnek kell lennem. Rick-ért. Kibontakozunk az ölelésből, és visszaindulunk a kapitányságra. Az út csendben telik. Az jut eszembe, hogy látom-e még valaha, azt a kisfiús mosolyt szerelmem arcán. Azt, amibe régen beleszerettem. Visszaértünk a kapitányságra, és felmegyünk a második emeletre. Cortez még mindig magyaráz, és a többiek hallgatják. Esposito vesz észre elsőként minket, és rögtön faképnél hagyja Cortezt, és odasiet hozzánk.
- Minden rendben? – fordul Espo Rick felé.
- Persze. Remélem nem tört el az orra. – mondja sajnálkozva Rick, de nem igazán bánja azt a behúzok neki dolgot.
- Nem. Nem tört el. – látom szerelmem arcán a letörtséget. Megfogom a kezét, és közelebb lépünk.

- Idefigyeljen Cortez, van magának családja? – nézek rá keményen.

- Nincs – kijelentése flegma és még mindig fennhéjázó.  

- Akkor viszont fogalma sincs, hogy mit élünk át. Akár mi akár a többi család – dühös vagyok, de nem kiabálok. Hogy mondhatja valakire, hogy rossz apa, mikor fogalma sincs milyen dolog apának lenni. Arrébb sétálunk és halkan Esponak és Ryannek intézem szavaimat.

- Szóljatok, ha tudtok valamit. Ott akarok lenni, mikor lecsukják.

Beszállunk a liftbe, és mindketten tudjuk, hogy most Laniehez kell mennünk. Ki kell kérnünk a lányunk testét és meg kell szerveznünk a temetését. Fogalmam sincs, hogy fogom kibírni a lányom temetését. A lift leér velünk, és mielőtt bemegyünk az ajtón nagy levegőt kell vennem, hogy feltörni készülő könnyeimet vissza tudjam tartani. Rick kezét a derekamra csúsztatja és együtt lépünk be. Lizzie teste már nincs a hideg fém asztalon, de tudom, hogy valamelyik hűtött szekrényben fekszik. Körülnézek, de nem tudok megszólalni. Nem hiszem, hogy ezek után, bármikor is képes leszek nyugodtan bejönni ide. Mindig a lányom fog eszembe jutni.

- Kate, Rick – bólint felénk Lanie, de szinte meg sem hallom. Tudom, hogy hozzám szól, de képtelen vagyok válaszolni, így barátnőm a férjem felé fordul.

- KI akarjátok kérni?

- Igen Lanie. Kérlek add ki őt, had temessük el – hallom, hogy Rick torkát is a sírás fojtogatja.

Észre sem vettem, hogy Lanie megírta a kiadási papírt, csak mikor már Rick megfogta a kezem.

- Gyere, menjünk.
- Nem vagyok benne biztos, hogy végig tudom csinálni – már a kocsiban ülünk, és Rick tudja, mire gondolok. Nincs erőm megszervezni a lányom temetését.

- Haza viszlek Emmához, én pedig elintézek mindent.

- Nem! – válaszom olyan hírtelenre sikeredett, hogy még én is meglepődtem.

- Ma még semmit nem ettél, és Emmának is szüksége van ránk.

- Nem vagyok éhes, és veled akarok lenni, ott kell lennem nekem is.

Az út további része csendben telt. Szinte egész délután autóztunk és intézkedtünk. Nem kívánom senkinek, hogy ezt végig kelljen csinálnia. Mikor hazaértünk Alexis-ék még mindig ott voltak. Colin a szobába játszott Emmával, míg Alexis a fotóalbumot nézegette.

- Sziasztok – nézett fel egy pillanatra a képekből. Arca könnyáztatott volt.
- Elintéztünk mindent. Holnapután lesz a temetés – ült le mellénk Rick és némán néztük az albumot. Lexi most tartott ott, mikor Lizzievel voltam terhes. Újra összeszorult a szívem és némán könnyezni kezdtem. Aztán az első képek a kislányomról, még a kórházban készültek. Ott volt az összes szülinapos kép, a csalási nyaralások. Mikor már Emma is megvolt és ketten bolondoztak. Vagy mikor Rick is velük játszott. Képtele vagyok tovább nézni a képeket. A tudat, hogy nemrég még itt volt velünk, most meg már a temetését szerveztük meg, elviselhetetlen.
- Megnézem Emmát – pattantam fel és az emelet felé sétáltam.

- Ez most kék lesz. A tesóm kedvenc színe – magyarázott a kislányom Colinnak. Azt hiszem, valamit színeznek.

- Sziasztok – lépek be a szobába egy halvány mosollyal.

- Szia mami – ugrott fel Emma és már a lábamat ölelte. Lehajoltam és könnyed mozdulattal felemeltem. Ő átkarolta a nyakamat. Olyan jó érezni a szuszogását.

- Mami. Mi van, ha elfelejtem, hogy néz ki Lizzie? – néz rám szomorúan. Elgondolkodok, mit válaszoljak, közben pedig Colin is magunkra hagy minket. Leülök vele az ágyra és az ölembe ültetem.

- Nem fogod elfelejteni őt. Akit nagyon szeretünk, sosem feledjük el – magyarázom halkan, és ő némán figyel.

- Honnan tudod?

- Csukd be a szemed. Látod a tesódat?

- Látom – bólogat csukott szemmel aztán újra rám néz.

- De mi van, ha már nem emlékszem rá – kicsi pofiján könnyek kezdenek végigperegni.
- Sosem fogod őt elfelejteni, mert itt van, itt őrzöd az emlékét – teszem kezemet a szíve fölé – Csak rá kell gondolnod és máris eszedbe fog jutni.

- Jó – szólal meg megnyugodva- Apa?

- Lent van – még megölel, és már fut is lefelé. Nem szeretem, ha futkározik a lépcsőn, de most nem szólok rá. Felállok, és a másik gyerekszobába sétálok. A falak itt már nem rózsaszínek, hanem levendula lila színben pompáznak. Egy-egy játék még megtalálható a polcon. A falakon bekeretezett fotók. Van rólam és Rickről, van Lizzieről és van Emmáról. Ott lóg még Alexis és Colin képe is. Az oklevelek, amiket a jó tanulmányáért kapott, a polcon álltak sorba. Leültem az ágyra és csak néztem magam elé.

Az álca 2. rész

- Igen kicsim. – válaszol helyettem Rick. – Ők most együtt vannak, és onnan vigyáznak ránk.
Látom, hogy egy apró könnycsepp hagyja el a kis zöld szemét.
- Semmi baj, ne sírj kicsim. – próbálom nyugtatni, és újra magamhoz ölelem. A sírás alább hagy, és felemeli a kis fejét. Rám néz, és úgy érzem, hogy megszakad a szívem.
- Felmehetek a szobámba? – kérdezi, és én kibontakozom az ölelésből, és elengedem őt. Látom, ahogy felszalad a lépcsőn. Leülök a kanapéra, és Rick mellém ül. A vállára hajtom a fejem, de már nem tudok sírni. Kimerültem. Pár perccel később feltűnik, hogy túl nagy a csend. Felállok, és szerelmem felé fordulok.
- Megnézem, hogy Emma jól van-e. Muszáj vele lennem. – Rick csak bólint, és megsimítja a kezem. Hátat fordítok, és elindulok a lépcsőn, a lányom szobája felé. Az ajtó, csak résnyire van nyitva. Emma beszél. Nem megyek be, csak kívülről hallgatom.
- Lizzie tudom, hogy hallasz engem. Miért mentél el? Anya és apa is nagyon szomorúak, és nekem is nagyon hiányzok. – a szívem összeszorul, és még a levegővétel is fáj. – Kérlek, Lizzie gyere vissza. A legjobb testvér leszek, csak gyere vissza. Tudom, hogy nem akarod magára hagyni Jim nagypapát, de én tényleg nagyon szeretném, hogy vissza gyere. – Halkan kinyitom az ajtót, és kislányom mellé lépek. Ő az ágya előtt térdel, összetett kezekkel. Mellé guggolok, és felemel. Az ágyra ülök vele, és belenézek, azokba a nagy zöld szemekbe.
- Tudom, hogy hiányzik Lizzie. Nekem is nagyon hiányzik, de nem fog visszajönni kicsim. Emma, tudnod kell, hogy sosem fogjuk Lizzie-t elfelejteni. Mindig beszélni fogunk róla, és sokat gondolunk majd rá. – a zsebembe nyúlok, és kiveszem a kis zacskót, amit Laine adott oda nekem. Kiveszem belőle Lizzie nyakláncát, és Emma nyakába rakom.
- Ez Lizzie-é.
- Tudom kicsim, de Lizzie biztos, hogy neked adná. Erről mindig eszedbe fog jutni. Akik elmennek, és már nem jönnek vissza, azok halják, ha rájuk gondolunk. Gondolj sokat Lizzie-re, hiszen ő hall téged. – a szememben összegyűlnek a könnyek. Újra magamhoz ölelem a kislányomat. Az egyetlen kislányomat.
Akaratom ellenére, kibuggyan néhány könnycsepp. Emma kicsi kezével letörli őket és teljesen komolyan megszólal.

- Ne síj anya, ő hall minket.

- Szeretlek kicsim.

- Tudom - feláll és a kis asztalához, ül, majd rajzolni kezd. Még egy kicsit nézem, aztán a nappaliba sétálok. Rick még a kanapén ül, és csak néz rám. Már a szeméből értem mit akar. Vár még rák még egy nehéz beszélgetés.

- Már felhívtam. Úton vannak Colinnnal. Azt hiszem, tudja, miért kell jönnie.

Szó nélkül ülök vissza előző helyemre és hozzábújok. Látom rajta, hogy értünk próbál erős maradni, de most mégis érzem, ahogy néhány könnycseppje a nyakamat áztatja. Felkapom a fejemet a csengő hangjára. Rick ajtót nyit és Alexis és Colin jön be. A lány rám néz, és még meg szólalnom sem kell.

- Megtalálták igaz? – kérdez, és már folynak is a könnyei. Csak bólogatni tudok és újabb könnyek buggyannak ki.

- Mond, hogy jól van és nemsokára haza hozzátok – halkul el a hangja, de azt hiszem felfogja a helyzetet – Meghalt igaz?

Újra csak bólintani tudok és ő már hozzá is bújik a férjéhez. Colin az a kanapéhoz vezeti és mind a ketten leülnek.

- Mi történt? – néz ránk. Képtelen vagyok elmondani, pedig tudhattam volna, hogy rá fog kérdezni. A lélegzetem kihagy, és nem vagyok képes megszólalni. Igazából, én sem tudom, hogy mi történt.
- Alexis. – szólal meg halkan Rick. – Mi sem tudunk sok mindent. A nyaklánca alapján tudtuk azonosítani. Laine azt mondta, hogy ő Lizzie. – látom, hogy Alexis-t ez nem győzte meg. Feláll, és kiabálni kezd.
- És ti rögtön elhiszitek? Ezek szerint, van rá esély, hogy életben van?
- Nem. – kiáltok rá, és felugrom a kanapéról. – Meghalt Lex, és nem hozza vissza őt az, ha most összeveszünk.
- Sss…- Emma fut le a lépcsőn. – Ne kiabáljatok. Lizzie hall minket.
Erre a mondatra, mindenki felkapja a fejét, és Emma folytatja.
- Nem szabad kiabálni, mert ha Lizzie meghalja, hogy miatta veszekedtek, akkor nagyon szomorú lesz. Nem szabad veszekedni. – Emma tekintete könyörgőre változott, amitől mindannyian elhallgattunk. Csak néztük, amint ő ide-oda kapkodja a fejét. Hol rám, hol Alexis-re néz.
- Sajnálom Emma. – suttogja Lex, és megöleli a lányomat.
- Ne tőlem kérj bocsánatot, hanem Lizzie-től. – Emma szeme ismét könnybe lábad, de most nem sír. A letargikus hangulatot, a telefonom csörgése szakítja félbe.
- Beckett. – szólok bele.

- Szia. Esposito vagyok. Van egy kis problémánk. El akarják venni tőlünk az ügyet.
- Hogy mi? – nem hiszek a fülemnek. Rick hirtelen rám emeli a tekintetét.
- Ide küldtek valakit, és azt mondja, hogy nem vehetünk részt az ügyben. Gates még harcol értünk, de nem hiszem, hogy túl nagy sikerrel járna. Csak szólni akartam. Úgy éreztem, hogy tudnod kell.
- Köszönöm Espo. Máris ott vagyok. – meg sem vártam, hogy Esposito mondjon valamit, letettem a telefont, és minden szó nélkül, elindultam az őrsre. Beszálltam az autóba, és padlógázzal hajtottam, a 12-es kapitányság épülete felé. Mikor megérkeztem, a portás biccentett, és én beszálltam a liftbe. Felfelé mentem, és mikor kinyílt az ajtó, próbáltam a legnyugodtabb énemet előszedni, amennyire ez egy ilyen helyzetben lehetséges. Egy pillanatig mindenki tekintete elidőzik rajtam. Én vagyok a szegény nyomozó, akinek családját utolérte a munkája. Veszek egy nagy levegőt, és kollégám asztala felé veszem az irányt.

- Szia – köszönök halkan, és a pihenőszobában ácsorgó idegen felé fordítom a tekintetem – Ő az?

- Ő – többet nem is mondott, de nem is tudott volna, mert már a pihenő felé tartok.

- Jó napot Niel Cortez, FBI – nyújtotta felém a kezét, de én nem nyújtottam vissza.

- Kate Beckett – válaszolok ridegen.

- Áh, szóval a maga lánya fekszik odalent – jegyzi meg flegmán és nekem itt lett elegem. Éreztem a felszabaduló adrenalint és a férfi már az asztal mellett landolt a padlón.

- Mi a frász történik itt? – jelent meg Gates.

- Az embere fellökött – mutatott rám Cortez.

- Nem veheti el az ügyet! Nem dolgozok rajta, hogy a kollégáim dolgozhassanak az ügyön, maga pedig csak úgy elveszi! Ehhez nincs joga! – úgy kiabáltam vele ahogyan a torkomon kifért, majd hátat fordítottam és a mosdóba mentem. Kedvem lenne széttörni a tükröt, de helyette csak a fal mentén lecsúszok a földre és utat engedek néhány könnycseppnek. Nyílik az ajtó és Lanie lép be.

- Oh, kislány – guggol mellém és átölel.

- El akarják venni az ügyet Lanie – nem nézek rá, igyekszem visszatartani a zokogásom.

- Gyere, a kapitány már keres – felhúzott, megmostam az arcomat és kiléptünk az ajtón. A folyosón már Rick áll. És csak némán átölel.

- Végig akarom csinálni, de nem tudom menni fog-e – suttogom a mellkasába.

- Te vagy Kate Beckett. Gyere.

Visszamentünk az asztalokhoz és már mindenki ott állt.

- Beckett nyomozó – néz rám Gates – az ügy a 12-eseknél marad, de együttműködve az FBI-al. Cortez ügynök.

Az Fbi-os átvette a szót és közben képeket akasztott ki a fehér táblánkra. Sok képet. Elkapott a hányinger. Tehát nem csak az én lányommal tette ezt. Rick megtámaszt hátulról, így majdnem minden súlyom ránehezedik.

- Három hónapja nyomozunk az ügyben. Az áldozatok 10 és 13 év közötti lányok. Megerőszakolta őket, aztán pedig megölte őket. Legtöbbet felgyújtotta, néhányat megfojtott.

- Akkor honnan tudják, hogy ugyan az a tettes? – vágott közbe Ryan.

- Liliom. Mindenhol egy Liliom fejét hagyja a helyszínen. A gyanúsított ismeretlen, mindig feltakarít maga után.  Eddig nem volt túlélő és eddig nem hibázott.

Nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet volt végig hallgatnom. Tekintetemet nem tudom levenni a táblán függő képekről, főleg az utolsóról. Rick elengedi a derekamat, és megfogja a kezemet. Megszorítja. El sem tudom képzelni, hogy ő mit élhet most át. Ő is ugyanazokat a képeket nézi, és ugyanazt a szöveget hallgatja. Cortez tovább magyaráz, de nem nagyon tudok odafigyelni. A kislányom képét bámulom, és a szemem nem tud elszakadni a képről.
- Az utolsó áldozat, Elizabeth Castle. Ő sem különbözik a többitől. Megerőszakolták, majd felgyújtották. Elizabeth nagyjából, egy hete tűnt el, így a halál pontos idejét nem lehet megállapítani. A kislányt a Boylan Pálázánál rabolták el, pénteken délelőtt, mikor az apja vigyázott rá. – érzem, hogy Rick keze már nagyon remeg. Magát hibáztatja. Mindenki ezt tenné. Cortez folytatja. – Az apjának kellett volna vigyáznia rá, de nem tette.
Rick most nagyon kiborul. Kikerül engem, és teljes erejéből, hatalmasat húz be Corteznek, majd elrohan. Megszakad a szívem. Utána rohanok, de nem érem utol.

Az álca 1. rész

Megpróbálok aludni. A szemem már csukva van. Rick itt fekszik mellettem, és próbál úgy tenni, mintha aludna. Azt hiszi, hogy az megnyugtat, hogy őt nyugodtnak hiszem. Pedig én nem várom el tőle, hogy nyugodt legyen ilyen nehéz időben. Már egy hét telt el, és még mindig semmi hír. Úgy érzem, hogy elnyom az álom, de hirtelen megcsörren a telefonom. Tudom, hogy ki keres, hiszen csak egy valaki hív hajnali 3-kor. Felkapcsolom a lámpát, és látom, hogy Rick már fent is van. Remegő kézzel nyúlok a telefonomért, és felveszem.
- Beckett. – szólok bele.
- Szia. Laine vagyok. – a barátnőm beleszól a telefonba, majd csend lesz.
- Megtaláltátok? – kérdezem, és érzem, hogy a szívem már a torkomban dobog, majd a fejemben érzem a lüktetést.
- Annyira sajnálom. – Laine szavaitól azonnal zokogni kezdek. – Nee…Neee…ez nem lehet…Édes Istenem Miért?  Miért? – a zokogásom nem csillapodik. Hallom, hogy Laine letette a telefont. Rick is sír, és úgy ölel magához, mint még soha. Nem tudom, hogy hogyan fogjuk ezt túlélni. Érzem, hogy a sírás szörnyen rázza a testem. Nem tudom abba hagyni. Nem hiszem el. A lelkem nagyon fáj. Úgy érzem, hogy kiszakad a helyéről. Meg kell nyugodnom, mert be kell mennem az őrsre. Összeszedem magam, és elszakadok Rick karjaitól.
- Muszáj…bemennünk az őrsre. Tudnom kell, hogy ki tette. – Rick megértően bólint, és felöltözünk. Lefelé megyünk a lépcsőn, és meglátom, hogy Martha a konyhában ül.
- Martha! – szólok az anyósomhoz. – El kell menünk az őrsre. Vigyáznál addig Emmára?
- Megtalálták Lizzie-t? – kérdezi, és látom, hogy nagyon remeg a keze. Érzem, hogy a szám újra sírásra görbül, és nem tudok megszólalni. Újra sírni kezdek, és még az a szerencse, hogy Rick megtartott, különben összesem. Már Martha is sír. Megölel, és az emeletre megy. Lecsillapodok, és újra elindulunk. Már világosodik, mikor az őrsre érünk. A lifttel a másodikra megyünk, és mikor kinyílik a lift ajtaja, látom, hogy mindenki minket bámul. Ryan, és Esposito azonnal odajönnek hozzánk.
- Úgy sajnálom Kate. Ez szörnyű lehet. Egy gyermek elvesztése borzalmas. – látom, hogy Ryan megért. Esposito nem szól semmit, csak átölel. Utánam Rick-et ölelik mind a ketten.
- Le kell mennem Laine-hez. Látnom kell őt. Muszáj látnom a lányomat. – újra könnyes lesz a szeme, de most visszafogom magam. Erősnek kell maradnom Rick, és Emma miatt.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezi a férjem, és újra szorosan ölel magához. Én csak bólintok. Rick átfogja a derekamat, és Laine-hez megyünk. Mikor odaérünk, mielőtt belépnénk, nagy levegőt veszünk mind a ketten. Ezt nem lehet elviselni. Senkinek nem kívánom azt a borzalmat. Benyitok, és látom, hogy Laine a letakart test mellett áll, és potyognak a könnyei. Odaszaladok hozzá, és megölelem. Nem tudunk megszólalni. Szörnyű érzés lehet, ha a keresztlányod holttestét kell felboncolnod. Mikor kibontakozunk az ölelésből, és lenyeltem a gombócot, ami a torkomat fojtogatta, megszólalok.
- Látnom kell. – Laine tiltakozni akar, de inkább nem szól semmit. Odasétálok Rick mellé, és megfogom a kezét. Olyan erősen szorítom, ahogy csak tudom. Érzem, hogy ő sem tesz különben. Laine lassan felemeli a kék anyagot, ami a testet takarja. A test szinte felismerhetetlen. Nem tudom megállapítani, hogy ő a lányom-e. Laine a kis fiókos szekrény mellé lép, és kivesz egy zacskót. Átnyújtja nekem. Lizzie nyaklánca van benne, amit tőle, és az apjától kapott, a 10. születésnapjára. Már nem állok, hanem lógok Rick vállán. Éktelen őrjöngésben török ki, és Rick leguggol, és már a földön ülök. Jéghideg, de nem tudok ezzel foglalkozni. A kislányom a boncasztalon fekszik, és két lőtt sem van a mellkasán, és a zokogásom mellett, még hallom, hogy Laine azt mondja: Megerőszakolták. A lányom csak 12 éves volt. Alig élt még. Mit fogok mondani Emmának? Emma odavolt Lizzie-ért. Igaz, hogy 6 év van köztük, de mindig olyan jól megértették egymást. Rick a fejemet simogatja, de nem tudok megnyugodni. A lányom meghalt. Megölöm azt a szemetet, aki ezt tette. Ha megtalálom, esküszöm, hogy lelövöm…
Még mindig zokogok. Haza kell mennünk. Nem bírok tovább itt maradni. Feltápászkodom a hideg kőről, és kifelé indulunk. Már nem megyünk vissza az őrsre, hanem egyenesen hazafelé megyünk.

Észre sem veszem, mire hazaérünk már fél 7. Emma lassan kelni fog, és mint minden reggel most is meg fogja kérdezni, hol van a nővére. Mit fogok mondani neki? Hogy mondjam el neki, hogy a testvére, akit annyira szeret meghalt? Nem szólok semmit, csak felmegyek a szobánkba és elfekszem az ágyunkon. Csak fekszem, mint egy darab fa és könnyeim némán csorognak végig az arcomon.

- Mami! Hol van Lizzie? – az ajtóban áll, még pizsamában, kezében pedig azt a macit szorongatja, amit a nővérétől kapott. Nem tudok megszólalni, arcomat a párnába fúrom, megakadályozva ezzel, hogy hangosan felzokogjak.

- Hagyd most a mamit kicsim – jelenik meg az ajtóban Rick és kivezeti a kislányunkat – a nagyi segít felöltözni.

Nem megy vele, mellém, ül az ágyra, és magához húz. Nem tudom visszafogni magam, és csak remélni tudom, hogy Emma nem hallja meg. Felzokogok és szinte levegőt, sem tudok venni.

- Vissza akarom kapni őt Rick. Ha nem lenne Emma már… - be se tudom fejezni mert újabb zokogás ráz meg.

- Ilyet ne is mondj. Szükségünk van rád. Ahogy nekem is. – nem tudok megnyugodni. Ez képtelenség. Annyira lehetetlennek hangzik. A telefon csörgése, eléri, hogy alábbhagyjon a zokogás.
- Beckett. – szólok bele, és nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy ne zokogjam bele a telefonba.
- Szia. Itt Esposito. – hallom, hogy Espositót is a sírás kerülgeti, de ő jobban tartja magát, mint én.
- Mi újság? – kérdezem.
- Találtunk valamit. Nem kell bejönnöd, csak tájékoztatni akarlak, hogy haladunk. – azonnal lenyelem a gombócot a torkomban, és csak hallgatok.  Rick kiveszi a telefont a kezemből és elköszön helyettem. Tudom, hogy el kell mondanunk a kisebbik lányunknak és még Alexisnek sem szóltunk. Nagy nehezen felállok, és a fürdőbe sétálok. Hidegvízzel megmosom az arcom, hogy legalább egy kicsit tűnjön el a sok sírás nyoma.

- El kell mondanunk a lányoknak – állok meg a fürdő ajtajába, ami a szobánkba nyílik.

- Tudom – odajön mellém és egy homlok puszi után kézen fogva mentünk le az emeletről. Szerencsére Emma már végzett a reggelijével és éppen rajzolgatott a konyhaasztalnál. Martha csak ült vele szembe és nézte, mit csinál. Tudtam, mi jár a fejében, nem kellett megkérdeznem.

- Emma – szólalt meg Rick és mielőtt folytatta volna megvárta még abbahagyja a rajzolást és ránk néz – Gyere szépen kicsim, a mamival el szeretnénk mondani valamit.

Megfogta mindkettőnk kezét és a nappaliba sétáltunk. Leültünk egymás mellé, Rick pedig az ölébe vette a lányát.

- Elmondod, hol van Lizzie? – néz ránk gyermeki ártatlanságával.

- Kiscicám, Lizzie nem fog hazajönni többet – a hangom elcsuklik és veszek egy nagy levegőt.

- Miért? Én úgy szeretem. Rossz voltam? Azét ment el igaz? Meg ígérem, hogy jó leszek, csak mond meg neki, hogy jöjjön haza – hol rám, hol pedig az apjára néz és kicsi arcát könny áztatja.

- Te egy nagyon jó kislány vagy hercegnőm, de Lizzie nem a te hibádból nem jön haza – simít végig az arcán Rick – a testvéredet elvitték az angyalkák.

- Jó, de azért holnap hazajön ugye? – arcán a remény halvány sugara jelenik meg.

- Nem Emma a nővéred nem jön haza többé – ölelem magamhoz és rettentő nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne zokogjak fel vele együtt. Érzem, hogy kicsi keze átkarolja a nyakamat. Erősen szorít, a kis fejét, a vállamba fúrja.
- Akkor Lizzie most Jim nagypapával van? – Emma kérdésére, a sírás kezd el fojtogatni. Az érzés szinte elviselhetetlen.

Elveszett gyermek 6.rész

Befejezés

Ölelem még pár percig, majd eszembe jut, hogy meg kell tudnom ennek az egésznek a miértjeit. Tudnom kell, hogy Gina miért tette, amit tett.
- Be kell mennem az őrsre. Le kell zárnom ezt az ügyet. Egyszer és mindenkorra eltűntetem azt a nőt az életünkből – Rick bólint és még egy utolsó búcsú puszit nyomok a kislányunk arcára. Nem akarom őt elengedni, de tudom, hogy most már nem is kell. Amint lezárom az ügyet, együtt hazamegyünk és békében fogjuk őt felnevelni. Beszállok az autómba és az őrsre megyek. Az út szerencsére nem hosszú, nagyjából fél óra alatt ott is vagyok.
- Sziasztok – köszönök a fiúknak és a kihallgató felé indulok.
- Hé! Beckett… Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne – Espo állít meg. Meg kell magyaráznom neki, hogy tudnom kell. Csak válaszokat akarok kapni erre az őrületre.
- Kérlek, Javi… Tudnom kell. Engedd, hogy én hallgassam ki – valami együttérzést látok a szemében. Bólint és én bemegyek. Gina ott ül az asztalnál és igazából megvallva, semmi érzelmet nem látok az arcán. Leülök vele szembe és csak nézem. Várom, hogy megszólaljon, de csak némán hallgat. Bárcsak belelátnék a fejébe. Ha tudnám mi játszódott le benne az elmúlt évek alatt.
- Miért? – kérdezem. Nem kiabálok, de nem is suttogom.
- Mert útállak.
- Ennyi? Az utálat lenne az egyetlen indok? – kételkedem benne, hogy ennyi lenne az egész. Valami azt súgja, hogy annyi keserűség van ebben a nőben, amennyit még sosem láttam.
- Nem – suttogja – Nem csak útállak, testem minden porcikájával a halálodat és a szenvedésedet kívánom. A legjobb ötlet volt elvenni a lányodat tőled, sőt még jobb volt elhitetni, hogy meg is halt. Egy nyomozóhoz képest, elég ostoba vagy Katherine. De elértem, amit a legjobban akartam. Elhagytad Richard-ot. Végig téged hibáztatott. Az pedig, hogy te is ezt tetted, csak a kezemre játszott. A távolból végignéztem, ahogy elfordultok egymástól, majd mikor annyira mélyre süllyedtél az önsajnálatban, elhagytad őt. De van itt még valami Kate! Mikor elmentél, Rick nálam keresett vigaszt. Én ott voltam neki, ment egy rendes feleség. Megvigasztaltam és segítettem neki talpra állni – nem mutatok ki érzelmet. Igaza van. Együtt kellett volna maradnunk, de most már minden rendbe jön. Tudom.
- Gina! Nézd… nem tudom mivel szolgáltam rá a gyűlöletedre, de nagyon sajnálom. Viszont tudnod kell, hogy Rick és én szeretjük egymást. Nem fogom elhagyni és ő sem fog elhagyni engem. A lányunk is velünk marad és senki sem fogja többé bántani a családom. Azt nem hagyom. Gina… az emberrablásért és a gyermekbántalmazásért nagyjából, huszonöt évet fogsz kapni – becsukom az előttem heverő aktát és elégedetten elhagyom a kihallgatót.
- Lefeküdtem vele – megállok, és csak mosolyogni tudok a próbálkozásán.
- Tudom, hogy ez nem igaz – megfordulok, és teljesen nyugodtan beszélek hozzá.
- A hazugságaid nem hatnak rám. Tudom, hogy Rick még akkor is hűséges volt hozzám, mikor nem laktunk együtt – nagyra nyitja a szemét és elhallgat. Kilépek a kihallgatóból és az asztalomhoz megyek.
- Na? Hogy sikerült? – kérdezik a fiúk.
- Egész jól. Megvan minden. Még átadom a bíróságnak az ügyet és már itt sem vagyok.
- Beckett! Hagyd csak. Majd mi megcsináljuk. Most kaptad vissza a lányod. Menj haza.
- Komolyan mondjátok? – mind a ketten bólintanak.
- Köszönöm srácok – odalépek és megölelem őket.
- Menj már – szólal meg Ryan. Felkapom a kabátom és a lift felé megyek. Beszállok, és a kocsimhoz megyek. Bekapcsolom a villogót és a szirénát, majd szélsebesen hazahajtok. Alig várom, hogy a karjaimban tartsam a kislányom. Mikor hazaérek, kinyitom az ajtót és a kislányom felém rohan.
- Mamiiii – kiabál és tornádóként csapódik a karjaimba. Felemelem és megpörgetem a levegőben. Magamhoz szorítom és ölelem. Rick közeledik és ő is megölel.
- Mi történt? – kérdezem a könnyeimmel küszködve.
- Elmagyaráztam neki, hogy mi is történt. A maga kis 4 éves eszével, egész jól megértette, hogy te vagy az anyukája, aki nagyon szereti, én pedig a papa vagyok, aki majd rosszalkodik vele – elmosolyodom és megcsókolom életem szerelmét.
- Szeretlek titeket – a nap további része gyorsan eltelik és eljön az este. Az este, amit oly régen vártam. A kislányunk nyugodtan szuszog az ágyában, mi pedig egymás karjaiban fekszünk az ágyunkban. Ránk telepedik a tökéletes nyugalom és kényelem.
- Most már minden rendben lesz ugye? – kérdezem Ricktől, miközben a mellkasára hajtom a fejem.
- Igen szerelmem. Most már minden a legnagyobb rendben lesz. Senki sem árthat nekünk.  Mindig együtt leszünk és mindig számíthatsz rám. Sosem hagylak el téged és a lányunkat – megcsókolom és most hosszú idő óta, nyugalommal hajtom álomra a fejem. Most végre érzem, hogy az életem helyreállt és minden tökéletes. Itt van egy csodálatos férfi, aki szeret és aki mellettem marad örökre. Itt van a tökéletes kislányom, akit szeretek és védelmezek, amíg csak élek. Most már lehet mondani, hogy az életem tökéletes. 

Holnap, amikor fölkel a nap, mondjuk el magunkban: úgy tekintek erre a napra, mintha életem első napja lenne. A családom tagjait csodálkozással szemlélem - és örömmel, mert felfedezem, hogy mellettem vannak, s némán osztoznak velem a szeretetben, amiről annyi szó esik, de oly kevesen értik.

Paulo Coelho

A családban megtanuljuk értékelni az embereket attól függetlenül, hogy hogyan néznek ki, vagy mit tudnak értünk tenni. Megtanulunk a belsőnkből szeretni.

Andrew Matthews

Infó, a következő részről.

Kedves olvasók!

Ne haragudjatok, hogy nem tudok új rész hozni, de a nyakamon van a vizsgahét és jelenleg öt tantárgyból kell tanulnom. Mindből van minimum 20 tételem. Szóval legyetek megértők kicsit. Valamint történt a Fic-ben egy kis fennakadás is. Nem mindig úgy jön az ihlet, ahogy kéne jönnie. Sajnálom, hogy ennyire elhúzódik, de most a tanulás a fontosabb számomra. Ne legyetek türelmetlenek, amint lemegy a vizsgahét, máris hozunk nektek egy extra hosszú részt, még egy kicsit kérem a türelmeteket.
Sajnálom, hogy várnotok kell.
Remélem, azért nem hagytok el engem és továbbra is olvasni fogtok, de egy időre fel kell függesztenem az írást. De sietek, hogy vissza tudjak térni.

Köszönöm a megértéseteket.
Puszi, Raina... :D

Elveszett gyermek 5. rész

Legalább egy órán keresztül álltam a víz alatt, mire kiszálltam és felöltöztem. Rick már lefőzte a kávét és a konyhaasztalnál ült.
- Elmész tusolni? – kérdeztem tőle, miközben a kezemben nyomott egy csészét. Kaptam egy puszit is.
- El. Próbálj meg megnyugodni – nyitott könyv vagyok előtte, de nem bánom. Elsétál zuhanyozni én pedig az asztal mellé ülök, és csak nézek magam elé. A gondolatok csak úgy kavarognak bennem. Nem tudom, mit akarhat ez a nő. MI van, amit elmondhat a lányomról, amit én nem tudok?
- Hé – simít végig a hátamon Rick.
- Észre sem vettem, hogy kijöttél.
Leül mellém és csak átölel. Jól esik az ölelése. Még megpróbál megnyugtatni, aztán fél kilenc körül elindultunk.
Rettentő ideges vagyok, és ahogy Rickre nézek, látom, hogy ő is ideges. Pár perccel kilenc előtt érkezünk meg a megadott kávézóba. Senki nem volt még ott, aki gyanús lett volna. Leültünk egy asztalhoz, és rendeltünk egy kávét. Azt hiszem, szükségünk lesz rá.
- Maguk Castle-ék? – ül le velünk szemben egy középkorú hölgy.
- Igen. Mit akar a lányunkról mondani? – kérdezi Rick.
- Marieanne Collins vagyok. baby szitterként dolgozok és a minap találtam valamit. Két valamit – ő is idegesnek tűnt és két papírt tolt elénk. Mind a kettő születési anyakönyvi kivonat.
- Azt hiszem ez a hamis – mutat rá az egyikre és mi már olvassuk is.
Gyermek neve Anastasia Griffin
Születési ideje: 2010.08.23.
Anyja neve: Gina Griffin
Apja neve: ismeretlen
Nem értem. Ránézek a mellettem ülő férfira és látom, hogy ő sem érti. Gina-nak gyereke van? Ugyanaz a dátum, mint a mi Ana-nk születésénél. Most a másik papírt kezdjük olvasni.
Gyermek neve: Anastasia Castle
Születési ideje: 2010.08.23.
Anyja neve: Katherine Beckett
Apja neve: Richard Edgar Castle
- Ez nem lehet – hangom alig több mint a suttogás.
- Mit tud még? Ezt mikor találta? – faggatózik Rick és látom, hogy dühös. Megfogom a kezét. Ez rosszabb, mint egy rémálom. Azt hiszem a lányom él. És mi két éven keresztül gyászoltuk.
- Pár napja találtam takarítás közben és még néhány nyomtatott e-maillel együtt.
- Rick, ugye tudod mit jelent ez? – ámulattal nézek a férjemre. Rick és én a kezünkbe vesszük az e-mail-eket is és elolvassuk. Gina a szülés után elvitte a lányomat. Fel sem fogom ezt az egészet. Ana él. A kislányom életben van. Gina megbánja, hogy ezt tette velem… velünk. Felpattanok a székről és Rick is feláll.
- Mit akarsz tenni? – Rick ideges.
- Elmegyek hozzá… látnom kell a lányomat.
- Ő az én lányom is… veled megyek…- Rick megfogja a kezem és örülök, hogy velem van. Tudom, hogy ez neki is annyira fontos, mint nekem. Elköszönünk a kedves hölgytől és elindulunk. Az autóban csend van. Rick nagyon megdöbbent, mikor meghallotta, hogy Gina áll az elmúlt három év szenvedése mögött. Nem hitte, hogy Gina képes ilyesmire.
Fél óra múlva egy hatalmas luxuslakás előtt parkolunk le. Kiszállunk a kocsiból és csöngetünk. Egy fiatal biztonsági úr jön ki.
- Áh Mr. Castle örülök, hogy újra látom – az ifjú portás kinyitja a kaput és megáll előttünk.
- Gina itthon van? – kérdezem. Próbálok higgadt lenni, már amennyire a helyzet engedi.
- Két bőrönddel távozott úgy fél órája – a francba tudja, hogy tudjuk. Előkapom a telefonom és tárcsázok.
- Igen? – szól bele Esposito a telefonba.
- Szia Espo Beckett vagyok. Ne kérdezz semmit, csak tedd amit mondok. Zárasd le a repülőteret, és adj ki körözést Gina Griffin ellen. Később elmagyarázok mindent – leteszem a telefont és megfogom Rick kezét, hogy induljunk, de ő megáll és visszafordul.
- Vele volt a kislány? – kérdezi Rick és hirtelen a torkomba ugrik a szívem.
- Igen, vele volt az a kis tündér. Látniuk kéne őt. Egy kis anygal. És Miss. Griffin csodálatos anya – harag gerjed bennem és nekimennék a portásnak, ha Rick nem tartana vissza.
- Mennünk kell! – suttogja és én lecsillapodom. Visszaülünk a kocsiba és küldök egy sms-t Espoéknak. „TR15” ennyiből áll az sms, ami annyit tesz, hogy találkozunk a reptéren tizenöt perc múlva. Rick rálép a gázra és már száguldunk is.
- A francba… a francba… a büdös francba…- Rick a kormányt veri és azt hiszem, most jött ki rajta az idegesség.
- Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Visszaszerezzük – a kezemet a kezére teszem és lassan körözök az ujjaimmal a kézfején. Nagyot sóhajt. Még nem nagyon láttam ennyire kiborulni. A tizenöt percet be is tartottuk és a reptéren vagyunk. Minden le van zárva. Felmutatom a  jelvényem és átengednek. Rick szorosan mögöttem jön. Úgy érzem, hogy most nekem kell őt visszatartanom. Nem tudom mire számítsak, mikor meglátja Gina-t. Határozottan lépkedünk előre, mikor mellénk csapódik Espo és Ryan.
- Mi folyik itt Beckett? – kérdezi Espo.
- A lányunk életben van. Gina elrabolta, miután megszültem – elmorzsolok egy könnycseppet és igazából nem tudom, hogy miért. Azért, mert megtudtam, hogy a lányom életben van? Vagy azért, mert visszagondolok az elmúlt három év minden gyötrelmére? Nem tudom. Gyorsan letörlöm és már megyünk is tovább…

Egy kis nézelődés után, megpillantom Gina-t az egyik padon. Napszemüveg van rajta és sál.
- Ott van…- elkiabálom magam és mindenki a kinyújtott kezem irányába fordul. Arra vesszük az irányt és érze, hogy minden lépéssel egyre jobban gyűlik bennem a harag és a düh. Egyre gyorsabban szedem a lépteimet. Odaérek hozzá és egy másodperc alatt kapom elő a bilincset.
- Gina Griffin! Letartóztatom emberrablás megalapozott gyanújával. Jogában áll hallgatni, bármi amit mond, felhasználható önellen a bíróságon. Fogadhat ügyvédet, ha ez nem áll módjában az állam kirendel egy hivatalos védőt – erősen meghúzom a bilincset és közelebb hajolok hozzá.
- Most megvagy… Mit tettél? – erősen, határozottan kérdezem. Látom a szemében, hogy felfogta a fájdalmamat.
- Kate! – hallom a férjem hangját a hátam mögül. Megfordulok és látom, amint Rick a karján tartja a kislányunkat és a szeme csillog a könnytől. Gina-t átadom Esponak, hogy vigye el. Közelebb lépek hozzájuk és magamhoz ölelem a kislányomat. Ez a régen várt ölelés mindent megváltoztat. Az anyai ösztön újra lángra lobbant, persze sosem aludt ki teljesen, csak az utóbbi időben szunnyadt bennem.

Elveszett gyermek 4. rész

Írjatok véleményt a chatbe.. :D köszönöm.. :D

Csak bólintok és elindulunk vissza a parkba. Hol némán, hol pedig halkan beszélgetünk. Épp elmerülünk a csendben, mikor egy copfos kislány fut nekem akkora lendülettel, hogy hanyatt is esik.

- Jól vagy? – guggolok le hozzá és talpra segítem. Meredten áll és néz rám, bólogat egyet és már vissza is szaladt a többi gyerekhez. Kis copfjai csak úgy szállnak a levegőben. Körülbelül annyi idős, mint a lányom lenne. Olyan, mint egy játék baba, gyönyörű sötétbarna haja van és kék szeme, arca egyszerűen angyali. Szinte letaglózott. Meg se tudok szólalni, csak nézek arra amerre elszaladt.

- Kate – állít fel a földről Rick.

- Akár Ana is lehetne – suttogom, és a semmibe bámulok.

- Kate, Ana halott – ráz meg finoman és magához is ölel.

- Tudom Rick, láttam! Láttam mikor elvitték tőlem az élettelen testét. Láttam a foltot a mellkasán, ami ugyanolyan, mint az enyém – ordítok egyre hangosabban, és fel sem fogom mit mondok. Otthagyom Ricket és könnyezve indulok vissza az autómhoz, de ő gyorsabb. Elkapja a kezemet, ezzel megállásra kényszerít.

- Mit mondtál? – néz rám hitetlenkedve.

- Hogy láttam – most már minden mindegy alapon kimondom újra – láttam mikor elvitték.

A zokogás újra feltört belőlem. Ez az, amit soha senkinek nem mondtam még el. Nem tudom, hogy így jobb-e hogy láttam, vagy úgy lenne jobb, ha nem is láttam volna.

- Miért nem mondtad – hangja mérgesebben csengett mit szerettem volna.

- Mit Rick? Hogy láttam, ahogy elvitték az élettelen testét, mikor nem kellett volna úgy történnie, ha elfogadom a császármetszést? Van fogalmad hányszor akartam meghalni, de sosem voltam elég bátor – a végére már kiabáltam.

- Épp ez az, hogy semmit sem tudok! – kiabál vissza, én kitépem a karomat a kezeiből és a kocsim felé sietek. Meg sem próbál követni, és ez fáj. Lehet, hogy mégsem lehetünk boldogok többet? Könnyezve vezetek hazáig. Még a szobámig sem megyek el, csak leülök a kanapéra és zokogok. Kis idő múlva megszólal a csengőm, nem akarom kinyitni, de az illető nem száll le róla. Erőt veszek magamon, elmaszatolom az arcomon a végigfolyt könnycseppeket és kinyitom. Rick áll az ajtóban. Nem szólok semmit, de nem is tudnék. Azonnal magához húz, és csak ölel.

- Annyira sajnálom Kate. Ne haragudj, amiért kiabáltam. Nem ezt érdemled – suttogja a nyakamba és úgy, ahogy vagyunk, összeölelkezve sétálunk beljebb és csukjuk be az ajtót. Felemel és az ölébe ültet a kanapén. Hagyja, hogy kisírjam magam. És most, két év után először sírok úgy, hogy közben ott vagyok, ahol lennem kell. Vele. 

- Miért nem mondtad el? – kérdezi, miközben megsimogatja az arcom. Fejemet a mellkasára hajtom, és úgy beszélek.

- Nem akartam, hogy rossz legyen neked, én láttam, te pedig nem. Nem tudom, hogy úgy volt jobb, hogy láttam vagy jobb lett volna nem is látni – hangom szinte suttogás, de tisztán hall minden szót.

- Neki is volt ilyen? – csúsztatja a tenyerét az apró foltra, amit a golyó ütött 5 éve.

- Igen – még szorosabban bújok hozzá és ő még szorosabban ölel. Hagyom, hogy felemelje az fejemet és pár másodpercnyi várakozás után megcsókoljon. Lassan csókol, hagyva időt, hogy bármikor megszakíthassam. Nem fogom megszakítani. Ezúttal nem. A tragédia után semmilyen módon nem engedtem, hogy közeledjen hozzám, pedig talán arra lett volna szükségem. Még mindig csókol, és nem akarom, hogy abbahagyja. Karjaiba vesz, és a szobámba visz. Olyan gyengéden tesz le az ágyra, mintha egy törékeny porcelán lennék. A szemembe néz, és tudom mit szeretne, némán kér engedélyt a folytatásra. Megfogom az ingjének gallérját, magamhoz húzom a fejét, és megcsókolom. Keze óvatosan simít végig rajtam, én pedig lassan gombolom ki az ingjét és ugyanolyan lassan, mint ő végig simítom a mellkasát. Lassan fosztjuk meg egymást a feleslegessé vált ruhadaraboktól. Élvezem minden egyes érintését és csókját a testemen és viszonzom is neki. A levegő egyre forróbb lesz körülöttünk és már együtt mozgunk az ősi ritmusra, míg a szenvedély és vágy hulláma teljesen be nem borít minket. Fejemet a mellkasára hajtom, ő átkarol, és úgy próbáljuk meg lecsillapítani szapora szívverésünket. Nem tudom, miért is engedtem, hogy szétmenjünk. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányzott és még mindig mennyire szeretem.
- Szeretlek. Nem akarlak többször elveszíteni. Életünk végéig akarom mondani, hogy szeretlek – suttogja a sötétbe Rick.
- Nem fogsz elveszíteni. Nem hagyom, hogy elveszíts – suttogok neki vissza és felemelkedek egy lágy csók erejéig, amit a telefonom csörgése szakít félbe.
- Kate Castle.
- Marieanne Collins vagyok – suttog a telefonba – Beszélnem kell magával és a férjével. Nagyon fontos.
- Nézze Ms. Collins nem ismerem magát – és bár igazat mondtam, felkeltette érdeklődésemet, mit mondhatna nekünk.
- Kérem. A Lányukról van szó. Holnap 9 kor a Central Perk-ban. ÉN fel fogom ismerni magukat – amint befejezte a mondatot letette a telefont. Csak ülök az ágyon kezemben a néma telefonnal és nem tudom, mit gondoljak. Mit mondhatna ez a nő Ana-ról?
- MI az Kate? – ül fel mellém Rick és visszahoz a valóságba.
- Valami Marieanne Collins volt. Azt mondta, találkoznia kell velünk. Ana-ról van szó – látom rajta, hogy meglepődik – Mit akarhat Rick?
- Fogalmam sincs, de elmegyünk – magához ölel és visszadőlünk az ágyra.
- Az a kislány a parkban. Nem tudom kiverni a fejemből. Nem ismerem, mégis annyira ismerős – mondtam miközben ő még mindig ölel.
- Tudom. Nekem is.
Annak ellenére, hogy azt hittem, nem fogok tudni elaludni, hamar elnyomott az álom, viszont nagyon korán ébredtem. Az órámra nézek és látom, hogy még csak 5 óra. Rick mellettem fekszik és nyugodtan alszik. Legalábbis látszólag. Óvatosan kimászok a karjaiból és a zuhanyzó felé veszem az irányt. Megnyitom a csapot és beállok a vízsugár alá. Hagyom, hogy a meleg víz ellazítsa idegességtől merev testrészeimet. 

Elveszett gyermek 3. rész

Nem jön álom a szememre. Nem tudok elaludni. Tudom, hogy Rick odakint van, és nem alszik. Felállok, és olyan halkan, ahogy csak tudok, kimegyek. Lábujjhegyen lépkedek kifelé, és megpillantom Rick-et. A kanapén ül, és csak mered maga elé. Néhány néma könnycsepp folyik végig az arcán. Közelebb megyek, és leülök mellé. Nem szólalok meg, csak a vállára hajtom a fejem, és átölelem. Annyira hiányzik az ölelése, a csókja. Közelebb húz magához, és a fejemet a mellkasára hajtom. Még mindig nem beszélünk, csak egyenletesen lélegzünk, és egymás szívdobbanásait hallgatjuk. Nem sokkal később, csak azt érzem, hogy Rick keze a kezemben elernyed. Elaludt. Próbálok a legfinomabban megmozdulni, de nem jön össze. Abban a pillanatban felébred.
- Sajnálom. Nem akartalak felébreszteni. – szabadkozom.
- Semmi baj. Most haza megyek. – a kijelentésre, hatalmasat dobban a szívem.
- Nem engedem, hogy az éjszaka közepén útnak indulj. Nem engedem, hogy elmenj. – próbálok határozott lenni, de ő feláll, és a ruháiért megy. Csak az jár a fejemben, hogy meg kell állítanom.
- Ne tedd ezt Kate. – lehajtja a fejét, és a ruháiért indul. A fürdőbe megy, én pedig utána indulok. Megállok az ajtóban, és csak nézem őt.
- Hol romlott el minden? – a kérdés szinte akaratom ellenére csúszik ki a számon. Nagyjából tudom a választ, de tőle kell hallanom.
- Egyszerű a válasz… Nem beszélgettünk. Te eltaszítottál magadtól, és valami ostoba gondolat folytán, úgy hitted, hogy jobb nekem nélküled. Mikor elváltunk, teljesen összetörtem. Haza mentem, és kitöröltem az új Nikki Heat-es könyvet, és azóta egy mondatot sem írtam. Elvesztettem a múzsámat, és már nem volt tovább. Annyira hiányoztál, hogy sorra csináltam a hülyeségeket. Részegre ittam magam, verekedtem, köztulajdont rongáltam. Tegnap este, én megpróbáltam olyasmit tenni, amivel ez az egész véget érhet. Megpróbáltam, de aztán eszembe jutottál. Arra gondoltam, hogy nem tehetem ezt veled. Már elvesztetted a lányunkat, és ha engem is elveszítenél abba beleőrülnél. Nem azért, mert annyira szeretsz, hanem azért, mert magadat hibáztatnád. Hajnali 3 óta a temetőben álltam, és csak néztem azt a helyet, ahol eltemettük a jövőnket.
- Ezt nem is tudtam. Miért nem mondtad? Megkellett volna beszélnünk. Annyira sajnálom. Meg tudsz valaha bocsátani nekem? - nem jutok szóhoz. Alig bírok már mondatot kinyögni. Hogy lehet az, hogy én ezt nem láttam. Miért siklottam el fölötte.
- Kate! Én sosem hibáztattalak semmiért. Nem értem, hogy miért nem voltál képes ezt megérteni. Szerettelek, és még mindig szeretlek, és ez sosem fog változni. Te vagy az a nő, akivel elképzeltem a jövőmet. Nem tudok mással élni, és nem is akarok. – egy könnycsepp száguld végig az arcomon, és utána követi még több. A könnyeim eláztatják az arcomat. Ő a fürdőszobában áll, és öltözik, én pedig az ajtóban állok, és az ajtófélfának támaszkodom. Lassan lecsúszom, és már csak azt veszem észre, hogy a földön ülök, és Rick felém indul.
- Ne haragudj a cirkuszért. És azért, hogy értem kellett jönnöd. Nem fordul elő többé. Most haza megyek, és valószínűleg ugyanazt fogom csinálni, mint általában. Virrasztok. – az ajtó felé indul, és megfogja a kilincset… Csak nézem, ahogy kisétál, ahelyett, hogy megállítanám. Elment. Visszaroskadok az ágyamra és megállíthatatlan zokogásban török ki, de most már nem tudom megmondani pontosan miért is. Most már az egész múltamat siratom. Valamikor hajnalban elnyomott az álom.

Kinyitom a szemem és a szobában teljes a világosság. Ránézek az órára, és meglepődve látom, hogy már délelőtt 10 óra. Elaludtam, de nincs kedvem bemenni dolgozni, nem vagyok rá képes.

- Szia, minden rendben? Már próbáltunk hívni – támadt le azonnal a telefonban Esposito.

- Minden rendben Espo, de mond meg Gatesnek, hogy ma nem tudok bemenni.

- Persze, pihend ki magad. Hétfőn találkozunk. Szia.

- Kösz Javi, és szia.

Miután bontottuk a vonalat, rendeltem egy kis kínait és visszafeküdtem az ágyamba. Nem volt kedvem felkelni, és úgy igazából semmihez sem volt kedvem. Éhes sem voltam, de valamit muszáj enni. Mióta a lányom meghalt csak annyit eszek, amennyit muszáj. Azt teszem, amit egy ilyen napon szoktam. Az ágyon ülök, mellettem a félig megevett kínaim, ölemben a fotóalbum és alámerülök az emlékekben. Rengeteg kép van az esküvőnkről, a nászútról, mikor terhes voltam. A világ legboldogabb emberének éreztem magam mikor kiderült, hogy anya leszek. Sosem vártam még semmit annyira. Aztán egy rémálom lett az egész. Egy rémálom, ami soha nem fog véget érni.

Leteszem az albumot és felöltözök. Már délután 3 óra és nem ma fogom kihagyni a napot, mikor kimegyek a temetőbe. Autóba ülök, és ismét megteszem az utat, amit minden nap szoktam. Már csukott szemmel is meg tudnám tenni. Nem kapcsolok rádiót, inkább elmerülök a tegnap éjjel történtekben. És újra előjön bennem, a tegnapi kérdés, hogy hol romlott el, és hogy engedhettük el a másikat, mikor annyira szerelmesek voltunk. Ráébredek, hogy még mindig szükségem van rá. Két év, és hogy lássam részegen kellett hozzá, hogy erre rájöjjek. Mire mindent végig gondolok, már oda is érek. Megveszem a szokásos egy szál vörös rózsát és elindulok a kicsi sírhoz. Leteszem a virágot, és csak nézem a márványtáblát.

- Bárcsak velünk maradhattál volna, bárcsak ismerhetnénk és bárcsak mondanád, hogy anya és apa – hangom alig hallható, szinte csak suttogok. Talán húszpercnyi ácsorgás után elindulok vissza az autóm felé, de most nem haza megyek. Egy olyan helyre, ahol mindent eldöntöttem 4 éve. Csendben sétálok a játszótér felé. Néhány gyerek önfeledten játszik a homokozóban, a mászókáknál. Boldogok és a szüleik is, akikkel vannak. Ugyanabba a hintába ülök bele. Nem lököm magam, csak nézek magam elé. Eszembe jut, mikor esőben ültem itt, aztán bőrigázva feltűntem Rick ajtajában. Akkor minden megváltozott és nem volt többé én meg ő csak mi voltunk. Kettő boldog évig, aztán újra csak ő meg én lettünk.

- Leülhetek? – áll meg mellettem valaki és nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki az.

- Persze – nézek fel rá.

- Láttam, már voltál kint Ana sírjánál – töri meg a csendet, ami ránk telepedett.

- Minden nap kimegyek – újra csak lehajtom a fejem.

- Alexis elköltözik egy albérletbe, nagy már nekem az a lakás, eladom és elmegyek New York-ból – egy sóhaj hagyja el a száját, miután kimondta a mondatot.

- Mi? Nem mehetsz el! – lepődök meg, és hangom magasabban cseng, mint szerettem volna.

- Ugyan mért nem? Semmi sem köt már ide.

Nem válaszolok, hintástól húzom magamhoz, és szenvedélyesen megcsókolom. Ő pedig visszacsókol. Úgy csókolom, mint még soha. Annyira hiányzott.

- Ez most mire volt jó? – suttogja homlokát az én homlokomnak döntve.

- Nem mehetsz el! Szükségem van rád, még mindig. A tegnapi beszélgetés, ráébresztett arra, hogy kellesz nekem, hogy hülyeség volt, amit csináltunk. Szeretlek Rick és ez sosem múlt el, soha nem is fog.

- Én is szeretlek Kate – mondja ki azt, amit már olyan égen hallottam tőle, s újra megcsókol. Érzem, hogy egy könnycsepp áztatja az arcomat, de pár pillanat múlva rájövök, hogy az nem az én könnyem.
- Miért sírsz? – suttogom, mikor ajkaink szétválnak.
- El sem tudod képzelni, hogy mióta várok erre. Hogy mióta sóvárgom, egyetlen csókod után. – a kezemmel, keretbe fogom az arcát. Belenézek azokba a mélykék szemekbe, és érzem, hogy nem tudok neki ellenállni. Megölelem. Olyan szorosan húz magához, mint még soha. Elakarok veszni az ölelésébe.
- Ígérd meg, hogy nem mész el. Kérlek, ígérd meg. – a hangom szinte könyörgőre vált. Még mindig ölelem, és nem áll szándékomban elengedni.
- Megígérem. – suttogja a nyakamba. – Annyira szeretlek.
- Tudom. Bárcsak előbb rájöttünk volna – fogom meg a kezét és az autóm felé indulunk. Fogalmam sincs, hogy most mi a következő lépés, de ő ezt is megoldja.
- Mi lenne, ha inkább sétálnánk még – néz rám és hosszú idők után most először érzem azt az ismerős érzést, hogy nem tudok neki ellenállni.