Egy új élet 23.rész

Végleg enyész a sötétség, szívek lángja belobban, 
új kor hív, s a remény csillan a fény aranyán.

Ara Rauch

Mikor a legfeketébben terjeszkedik széjjel a sötétség, a fűszálak közül akkor tündökölnek elő a szentjánosbogarak és az ég boltozatán az örök csillagok.

Gárdonyi Géza

Dörömbölök szívetek kapuján
s egyszer a szívetekbe érkezem talán.

Hajnal Gábor

Boldog új évet kívánok nektek így előre is. Ma és holnap, hosszabb részekkel jelentkezem, mint eddig.. :D Én így kívánok kellemes ünnepeket és Boldog új Esztendőt... :D Jó olvasást :)

James a délután folyamán telefonált is. A tárgyalás két nap múlva esedékes. A szédülésem és az émelygésem természetesen nem múlt el. Jason mindenáron orvost akart hívni, de nagy nehezen meggyőztem róla, hogy pusztán az idegességtől van. És valóban, a két nap alatt attól rettegtem, hogy én leszek az oka, ami miatt elveszik szerelmemtől a gyerekeit. Alig ettem, és amit ettem sem maradt meg. Szinte egész éjjel nem aludtam. A fürdőben állok felöltözve, és igyekszem valami elfogadható kinézetet varázsolni a fejemnek. Lassan indulnunk kell. A srácokat már felöltöztettem és igyekeztünk elmagyarázni nekik mi fogja őket ott várni. Egyre jobban félek.

- Kész vagyok, mehetünk – lépek ki a fürdőből, felveszem a táskámat és mindannyian elindulunk.
Az autóban csak a gyerekek csicseregnek. Jason kezét a combomra teszi, és óvatosan simogatni kezd. Én hagyom magam. Megérkezünk a bíróság épületéhez, és kiszállunk az autóból. Bemegyünk az épületbe, ahol James már vár ránk. Közelebb megyünk, és a kicsik megölelik a keresztapjukat. Belépünk a tárgyaló terembe, és megpillantjuk Jessicát, és az ügyvédjét. A kezem remegni kezd, és sajnos ezt Jason is meglátja.
- Nyugodj meg. Kérlek, nem akarlak elveszíteni. Meg kell nyugodnod. – Jason hanga mély, és meleg. Egy cseppnyi aggodalom, és idegesség is van benne. A gyerekeket leültetjük az első sorba.
- Nem lesz baj, ne aggódj. Jól vagyok. – nyugtatom meg, de ebben még én sem vagyok biztos. Szörnyen ideges vagyok. Leülünk, és James előveszi a papírokat. A bíró belép.
- Álljanak fel. A nagytiszteletű Stevens bíró elnököl. – mi felállunk, majd az idős ősz hajú ember int, hogy foglaljunk helyet.
- Mr. És Mrs. Grant, kontra Jessica Andrews. Gyermek elhelyezési per. – kezd bele a bíró. – A vád kezd. – közli, és Jessica ügyvédje feláll, majd kisétál.
- A tanuk padjára szólítom Jessica Andrews. – Jessica önelégülten feláll, és a tanuk padjára sétál. Az ügyvéd folytatja. – Emelje fel a jobb kezét. Esküdjön meg, hogy az igazat, és csakis a színtiszta igazat vallja.
- Megesküszöm. – mondja azzal az idióta vigyorral, majd leül. Az ügyvéd folytatja.
- Mrs. Andrews. Igaz az, hogy ön a két kisgyermek, név szerint Lory, és Joshep Grant vérszerinti, biológiai anyja? 
- Igen igaz.
- Ön szerint, az, hogy Mrs. Grant a családba került, veszélyezteti a gyermekei életét? – ezt nem hiszem el. Összeszorítom a fogam a fogam, és csendben tűrök.
- Igen. Úgy gondolom, hogy Mrs. Grant komoly fenyegetést jelent a gyermekeim számára.
- Köszönöm. Nincs több kérdésem bíróúr. – az ügyvéd leül, és James áll fel.
- Mrs. Andrews. Ez itt egy jelentés egy balesetről, amit ön okozott. Ittas állapotban volt, és mindkét gyermeke a kocsiban ült. Az ütközés következtében a kisfia súlyos sérüléseket szenvedett. – Jessica bólintott. Látom rajta, hogy nem tetszik neki a dolgok állása.
- Ön azért vált el a férjétől, mert megcsalta őt. Igaz ez?
- Tiltakozom. Nem tartozik a tárgyhoz. – ugrik fel a másik ügyvéd.
- Helyt adok. – szólal meg az öreg bíró, és James kicsit letört.
- Rendben. Mrs. Andrews. Honnan tud ön Mrs. Grant múltjáról? – kérdezi James, és Jessica szemei fennakadnak.
- Egy magán nyomozótól. – válaszol vonakodva Jessica.
- Szóval nem törvényes, és legfőképpen megbízható forrásból van tudomása a dologról. – James előnyben van. Úgy érzem, hogy talán sikerülhet. – Nincs több kérdésem bíróúr.
- Rendben. Ki a védelem következő tanúja? – kérdezi a bíró.
- A védelem tanúnak szólítja. Olivia Cavanaugh-t. – nagy levegőt veszek, és felállok a helyemről, majd a padhoz sétálok. 
- Emelje fel a jobb kezét. Esküszik, hogy az igazat, és csakis a színtiszta igazat vallja?
- Esküszöm. – nyögöm, és leülök.
- Mrs. Grant. Igaz az, hogy ön a maffiának dolgozott? – kérdezi James.
- Igen. Igaz. – jelentem ki nemes egyszerűséggel.
- Van még bármilyen kapcsolata ezekkel a szervezetekkel?
- Nem. Nagyon régóta nincs kapcsolatom velük. – próbálom megőrizni a nyugalmamat. Egyenesen Jason szemébe bámulok, és ez valahol legbelül megnyugtat.
- Nincs több kérdésem. – jelenti ki James, és leül. A másik ügyvéd feláll,és közelebb jön. Érzem, hogy szét fog cincálni.
- Mrs. Grant. Az előbb azt vallotta, hogy nem áll kapcsolatban a maffiával. – én bólintok. – És mi van Jeremy Hastings-el?

- Jeremyvel több mint két éve találkoztam utoljára. Szökésben van. Egy bankrablás, és gyilkossági kísérlet a vád ellene. – az ügyvéd bólint, és elfogadja a válaszomat, és nem beszélünk a témáról többet.
- Mrs. Grant. Ön szed bármiféle drogot, vagy kábítószert? – ez felháborító. Hogy gondolhat ilyeneket?
- Nem. Semmi ilyesfajta szerrel nem élek, és nem is éltem soha. – látom, hogy a válaszom nem tetszik neki, és megpróbál fogást találni rajtam, hátha drogosnak vallom magam.
- Mrs. Grant. Megtenné, hogy felemeli a kezét? – én csodálkozom, de megteszem.
- Látja bíróúr? A tanú keze remeg, és az arca falfehér. Verítékezik, és gyorsan kapkodja a levegőt. Ezek bizony az elvonási tünetek jelei. – kezdek bepöccenni.
- Nem vagyok drogos, csak beteg. Egy súlyos betegséggel küzdök, aminek a tünetei a remegés, fakó arc, nehéz légvétel, és gyakran ájulás. Legrosszabb esetben szívleállás. Ez az idegesség hatására következik be, és nem tudok uralkodni rajta. Most szörnyen ideges vagyok, mert úgy érzem, hogy veszélyben van a családom. Elakarják venni tőlem a két kis gyermeket, akit annyira szeretek. Eddig nem is mertem boldog családról álmodni, de most ez valóra vált. Jason, és a gyerekek a mindeneim, és sosem bántanám egyikkőjüket sem.
- Köszönöm. Nincs több kérdésem.  – kimászom a padból, és visszaülök a helyemre.
- A vád szólít tanút. – jelenti ki az öreg bíró.
- Tanúnak szólítom. Lorelay és Joshep Grantet. – a kicsik felállnak, és felmennek a tanúk padjához. Ők is elmondják az esküt, és leülnek.
- Meséljetek nekünk Oliviáról. – kéri az ügyvéd.
- Mi nagyon szeretjük a mamit. Sokat játszik velünk, és sokat szoktunk a parkba járni. – kezd bele Joshep.
- Ő mondta, hogy szólítsátok maminak? Mondta egyszer is, hogy nyugodtan mondhatjátok, hogy mami? – a kicsik bólogatnak.
- A mami sosem mondta, hogy hívjuk így. Én kezdtem így hívni, és utána már Joshep is így hívta. Mikor először mondtam Liv-nek, hogy mami, akkor sírva fakadt. – meséli Lory, és megint egy könnycsepp gyűlik a szememben.
- Liv bántott titeket egyszer is? – kérdezi az ügyvéd, és én legszívesebben felpofoznám.
- Nem a mami sosem tenne ilyet. Ő szeret minket, és mi is szeretjük őt. – a kicsik olyan őszinték, hogy egy könnycsepp csúszik ki a szememből, de szinte azonnal le is törlöm.
- Ha választhatnátok, akkor kivel szeretnétek élni? Anyukátokkal, vagy Oliviával?
- Ez könnyű. Oliviával, és apával. – feleli Joshep, és Lory is csak helyeslően bólogat.
- Nincs több kérdésem. – jelenti ki az ügyvéd.
- Nincs kérdésem bíróúr. – áll fel James, és utána vissza is ül.
 - Rendben. Az esküdtek visszavonulnak. Addig szünetet tartunk. – mindenki kivonul a teremből. Jason mellém áll, és megtart, mert látja, hogy szédülök.
- Nagyon jók az esélyeink. A kicsikkel, s Liv beszédével, szerintem meggyőztük az esküdteket. – James szavai megnyugtatnak. Látom, hogy Jessica közeledik, és inkább elmegyek. Meglátom anyát a folyosó végén, és oda megyek hozzá.
- Szia kicsim. Hogy bírod? – kérdezi.
- Egész jól. James szerint elég jók az esélyeink. Hogy-hogy itt vagy? – teszem fel a kérdést, ami igazából foglalkoztat.
- Csak tudni akarom, hogy mi lesz a vége. – rámosolygok, és átölelem.
- Az esküdtszék meghozta döntését. – kiabál egy fickó a terem ajtajából, és mindenki visszamegy. Elfoglaljuk a helyünket, és Jasonnel nagyon izgulunk. Úgy szorítjuk egymás kezét, mintha az életünk múlna rajta.
- Kérem az esküdteket, hogy mondják ki az ítéletet. – a bíró kérésére feláll, egy férfi, és egy borítékot nyit ki.

- Az esküdtszék a Grant kontra Andrews ügyben úgy határozott, hogy a gyerekeket, Mr. És Mrs. Grant felügyeletére bízza. – nem hiszek a fülemnek. Nyertünk. Ez hihetetlen. Rögtön Jason nyakába ugrok, és csak csókolom. Fél szemmel, látom, hogy Jessica közeledik felénk.
- Ezt a harcot most ti nyertétek. De a háborút én fogom. – a hangjában van valami nagyon ijesztő, és szörnyen fenyegető. Jason megfordul, és átkarolja a derekamat.
- Néz Jessica. Mind tudtuk, hogy a gyerekek velünk fognak maradni. Lory, és Joshep is imádják Liv-et, és ezen semmi sem változtathat. – Jason szörnyen magabiztos.
- Nem érzem jól magam. Kimegyek a mosdóba, és utána indulhatnánk is. – teszek egy javaslatot a férjemnek, és ő bólint. Kifelé indulok, és látom, hogy anya jön utánam.
- Gratulálok. – ölel meg.
- A mosdóba megyek. Elkísérsz? – kérdezem tőle könyörgő szemekkel. Ő bólint, és a mosdó felé indulunk. Én gyorsan beugrom egy fülkébe, és néhány percig hangtalanul guggolok a WC felett. Majd bekövetkezik az, amit úgy utálok. Rosszul vagyok, és azt hiszem, hogy tudom miért. Anya csendben hallgat. Kilépek a fülkéből, és a mosdókagylónak támaszkodom. Anya közelebb lép, és a hátamat kezdi simogatni.
- Minden rendben? – kérdezi aggódva.
- Igen. Azt hiszem, hogy újra terhes vagyok. – mondom közömbös hangon.
- Jason tud róla? – kérdezi kételkedve.
- Nem! – válaszolom határozottan. – Nem akarom elmondani egy ideig. Most nagyon vigyázni fogok. Nem veszíthetek el még egy babát. Jason annyira félt, hogy egy perc nyugtom sem lenne tőle. Csak akkor mondom el, ha már biztos, hogy megmarad. – mondom lágy hangon, és anya megölel. Boldognak látszik. Elenged, és visszaindulunk a hatalmas terem felé. Jason, és a gyerekek már kint várnak minket.
- Indulhatunk? – kérdezi, és megfogja a kezem. – Jól vagy?
- Igen. Mehetünk. Jól vagyok. – mondom, és anya úgy mosolyog, mint valami idióta. Megbököm a könyökömmel az oldalát, és hirtelen lehervad a mosolya. Kifelé megyünk a bíróság épületéből, és Olgával találjuk szembe magunkat.
- Szóval megnyertétek a gyerekeket. De azzal számolj Jason, ha a kurvád egyszer is bántja a gyerekeket, akkor rám ne számíts. – kezdi Olga, és látom, hogy Jason nagyon felhúzta magát. Már éppen nekiugranék, mikor egy kéz érinti a vállam.
- Áh. Mrs. Grant. Ugye találkozott már a két legjobb barátommal. – anya elővillantja a fegyverét, és a bilincsét. Olga felhúzza az orrát, és szó nélkül hátat fordítva elkullog.

Megfordulok, és megölelem anyát, majd egy köszönömöt suttogok a fülébe.
- Te tényleg egy őrangyal vagy. Óvsz engem mindentől. – suttogom még mindig.
- Mindig. – jön a természetes válasz. Kibontakozunk az ölelésből, és a kocsi felé indulunk. A kicsik beszállnak hátra. Jason megáll, és egy pillanatra elgondolkodik, majd rám néz.
- Akarsz vezetni? – kérdezi, és én nagyon meglepődöm. Ideges látom rajta. Nagyon jól esik nekem, hogy felajánlja, de én azt szeretném, hogy úgy ajánlja fel, hogy nem ideges miatta.
- Nem! vezess csak. – a hangom lágy, és szeretett teljes. Elmosolyodik, és beülünk az autóba…
- Cukrászda? – kérdezi Jason és már le is kanyarodik ahhoz a cukrászdához, ahová be szoktunk ülni.

- Igen! – ujjongtak a kicsik és nekem is tetszett az ötlet. Valamiért most süti kell. Vagyis tudom miért, de ők egyelőre nem tudhatják. Az biztos, ha a férjem nem emlegette volna a süteményt, biztosan nem kívántam volna meg. Ez így nem lesz jó, még mielőtt felfedhetném, a titkomat már olyan leszek, mint egy bálna. Elmosolyodok, mikor eszembe jut anya terhessége Diana-val és majdnem a hasamra teszem a kezem, de időben észhez kapok. Gyorsan kiszállunk a kocsiból és befelé sétálunk. A kicsik is vidámak és mi is boldogok vagyunk. Persze ők csak annyit fognak fel, hogy nem változik az életük. Még nem értik, mekkora is volt a tét és hogy a betegségem majdnem bezavart az egészbe.

- Kaphatok fagyit, sok tejszínnel? – kérdezi Joshep és érdekes módon, már tőlem kér engedélyt és nem az apjától. Ránézek Jason-re, aki alig láthatóan, de bólint egyet.

- Hát persze kicsim – válaszolok és közben Lory is jelzi, hogy ő is fagyit szeretne. Mi pedig maradtunk a sütinél. Nagyon jól elbolondoztunk és végre napok óta felhőtlenül éreztem magam. Nem kellett már semmi miatt aggódnom. A baba miatt sem stresszelek, mert az csak árt neki. Miután haza értünk én neki láttam a vacsorának, Jason pedig kiment játszani a kicsikkel. Hála a fagyinak a vacsorához alig nyúltak. Gyorsan lefektettük őket, aztán mi is ágyba bújtunk. Még sokáig beszélgettünk összebújva. Holnaptól minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Az ikrek óvodába mennek, Jason és én pedig dolgozni. Meg fogom beszélni anyával is, hogy legyen újra az a felállás, mint pár hete. Övé a helyszín, enyém a papírmunka. Önként és dalolva vállalom a papírmunkát, sosem gondoltam volna. Gondolataim száz meg százfelé cikáztak, de most jól esett, s az álom is elnyomott.

Reggel sajnos késve ébredtem. A kicsiket már Molly elvitte és Jason is épp indulni készült. Persze engem senki sem keltett fel, de így legalább lemaradt a reggeli műsoromról és még mindig nem gyanakszik. Az őrsön anya meglepődött, hogy most én kérem az irodai melót és nem ő utasít rá, de örült neki, hogy kímélni akarom magunkat. Persze volt mit csinálni, bőven így éppen csak hazaértem vacsorára, és mint egy zsák, úgy zuhantam be az ágyba.
- Ma is el akarsz késni? – suttogta reggel a fülembe Jason. Elmosolyodtam és még nem nyitottam ki a szemem.

- Ha most velem maradsz, akkor igen – nyitom ki a szemeimet és átkarolom a nyakát. Szenvedélyes és egyben szerelmes csókot kapok, folytatása azonban elmarad, mert Lory ront be a szobába.

- Molly nem jön, mert beteg, most telefonált. Mami elviszel minket te? – olyan ártatlan kiskutya tekintettel néz rám, hogy nem tudok ellenállni.

- Hát persze. Gyerünk reggelizni – mászol ki az ágyból és kézen fogva a kislánnyal lemegyek a konyhába. Joshep már türelmesen az asztalnál ül, én pedig adok nekik reggelit, ezúttal müzlit, aztán pedig felszaladok öltözni.

- Ha most Molly elvitte volna őket maradhattunk volna – suttogja fent a szobánkban és máris a nyakamat csókolja.

- Jason – nyögök fel mikor az érzékeny pontot csókolta – a kicsik és én is elkések.

Nagy nehezen le tudtam rázni, persze egy pótoljuk este ígérettel. Gyorsan összeszedtem még a cuccom é az ikreket aztán már úton is voltunk. Kb. negyed órás autózás után letettem őket az oviban. Az óvónő nagy örült, hogy láthatott, pedig voltam már Molly-vall és Jason-nel is. Elköszöntem tőlük, aztán máris az őrs felé száguldottam. Épp egy kanyart vettem be, aztán egy hatalmas csattanás és már le is fejelem a kormányt. Nehezem mérem fel a körülöttem történteket, de biztos, hogy egy autó jött belém, aztán érzem, hogy valaki kihúz a kocsiból. 

Egy új élet 22.rész

"Voltaképp nem is a haláltól félünk, hanem attól, hogy a hiányunk senkinek sem tűnik majd fel."
Milyen szép idézet. És milyen igaz. A Dr. Csont egyik részéből van. 

A reggeli napfény csodálatosan világította be a szobát. Ez az, ami az előző reggelen hiányzott. Nyújtózkodni akartam, de az éles fájdalom a vállamban megakadályozta.

- Fáj? – szólalt meg mellettem Jason, és csak most tűnt fel, hogy már ő is ébren van.

- Kicsit, de mindjárt teszek róla, hogy ne fájjon – kimászok az ágyból és a fürdőbe megyek. A szekrényben kutatok fájdalomcsillapító után, és meg is találom. Mire kimegyek addigra Jason már fel is öltözött. Keresek valami egyszerű ruhát a szekrényben, de a felsőmmel természetesen nem boldogulok. Jason segít, aminek a vége megint egy szenvedélyes csókcsata lett a vége. Hangos nevetést hallunk a konyha felől és még csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányoztak a kicsik.

- Mami – ugrottak fel az asztaltól a kicsik és máris felém száguldottak.

- Úgy hiányoztál – hízelgett Joshep.

- ugye már nem vagy beteg? – faggatózott Lory, közben pedig megpróbáltunk azért visszaaraszolni a konyhába.

- A maminak még fáj a válla, úgyhogy vigyáznunk kell rá. Mars vissza reggelizni – sietett a segítségemre Jason. Mi is leültünk az asztalhoz, ami már hála Molly-nak roskadásig volt étellel. Egy pirítóst vettem magam elé, és úgy döntöttem egy csésze teával az pont elég lesz.

- Behoztam a postát Mr. Grant. Ez fontosnak tűnik – nyújt a férjem felé egy borítékot az idős hölgy.

- Köszönjük Molly.

A boríték láttán Jason arca máris gondterhelté vált. Csak figyeltem, ahogy felnyitja és olvassa. Arca egyre jobban változik el, és tudom, hogy dühös. Szemei szinte szikrákat szórnak.

- Az a… - elnyeli a mondat végét, de ha nem lennének itt a gyerekek, biztosan szitkozódna.

- Mi az? – nézek rá idegesen, de nem válaszol. Átnyúlok az asztalon és kikapom a kezéből a levelet. Olvasni kezdem és a rémület egyre jobban eluralkodik rajtam.
- Molly, elvinné, kérem a gyerekeket sétálni? – fordulok a dada felé.- Természetesen Mrs. Grant. Gyertek gyerekek – fogta kézen őket és már ki is mentek a konyhából. Megvárom, még kimennek a házból, nehogy bármit is meghalljanak a beszélgetésünkből. 

- Azt hittem csak üres fenyegetés – szólalok meg kétségbe esve.

- Én is – néz rám.- Ugye nem fogja tudni elvenni tőlünk a gyerekeket – a hangom remeg és alig hallható. Tudom, hogy Jason nem fogja engedni, és én is harcolni fogok. Ők már az én gyerekeim.- Nem hagyom, hogy Jessica nyerjen. Ezt megígérem – próbál megnyugtatni, pedig tudom, hogy ő is ideges. A telefonért nyúl, és egyelőre fogalmam sincs kit hív.- Szia, öcskös, Jason vagyok. Baj van és szükségünk van rád… Jessica el akarja perelni az ikreket… Rendben várunk…Leteszi a telefont és megölel.- Minden rendben lesz – suttogja, miközben ölel.- És ha nem? – hát igen kettőnk közül ő az optimistább – Mi van, ha ő nyer és elveszi a kicsiket. Ha a bíró nem hiszi el, hogy már a múlté a régi életem, ha úgy dönt, rossz példa lehetek a gyerekidnek és Jessicának ítéli őket.- Nem lesz semmi gond. Hidd el nekem. James mindent meg fog tenni, hogy mi nyerjünk – a szemeiben elszántság tükröződik. Nagy levegőt veszek és neki állok elpakolni a reggeli maradékát. Mire végeztem az ajtócsengő is megszólalt. Megtöröltem a kezemet a mosogatás után, és kifelé indultam. Jason nyitott ajtót és engedte be az öccsét.- Sziasztok – köszönt James és bátyával kezet fogott, én pedig kaptam két puszit.Megmutattuk neki a bírósági papírt, miszerint az első tárgyalás egy hét múlva esedékes. Figyelmesen elolvasta, aztán mind a hárman a kanapéra ültünk.- Mond, hogy van esélyünk – szólalt meg Jason.- Van esélyetek, de harcolni kell. Minden féle képen bizonyítani kell, hogy felhagytál régi életeddel – fordul felém – kellenek tanúk, mindenképpel kell egy drogteszt, az előéleted alapján, hisz ők azzal fognak védekezni. De nekünk is van egy ütőkártyánk, Jessica majdnem megölte ittasan a fiatokat és nem egyszer meg is csalt – ezt már a férjemnek mondta.- Tehát ha elég ügyesen állítjuk össze, akkor a gyerekek nálunk maradhatnak? – kérdezem és a remény apró sugara kezd világítani.- Be kell bizonyítanunk, hogy Jessica nem elég felelősségteljes két kisgyerek felneveléséhez. – James szavai nyugtatólag hatnak. Csengetnek.
- Majd én megyek. – jelentem ki, és felállok a kanapéról. Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom.
- Félre az utamból te trampli. – ront be Olga a lakásba. Meg sem várja, hogy mondjak valamit, csak félrelök, és már megy is a nappali felé.
- James. Mit keresel te itt? Ebédre hívtam Jessicát, hogy megtudjátok beszélni az ügy részleteit. – a fiúk meglepődve néznek egymásra.
- Anya én Jasonéknek segítek. – jelenti be James, és látom Olgán, hogy egy perc sem kell, és mindjárt felrobban. – Nem fogom hagyni, hogy Jessica elvegye tőlük a gyerekeket.
- Oh kisfiam. Te is tudod, hogy ezt az ügyet nem nyerheted meg. Terhelő bizonyíték van a kis liba ellen. – a hangja cinikus, és kárörvendő. – Jessicának fogják ítélni a gyerekeket. Nem tehettek semmit.
- Ne aggódj anya. Nekem is van pár aduász a kezemben. Olyanok, amikről te, nem tudsz. – James hangja magabiztos, és nyugodt. Nem tudom, hogy mit tartogat még, de remélem, hogy nem blöfföl. Olga felrántja a fejét, és kivonul a lakásból. Becsapva maga mögött az ajtót.
- Szóval? Mi az aduászunk? – kérdezem reménykedve. Ő megrázza a fejét.
- Csak blöfföltem. – idegességemben lehunyom a szemem, és előtűnik az a gondolat, hogy elvesztünk. A kezemet, az arcom elé emelem, és egy láthatatlan könnycseppet engedek útnak, amitől aztán gyorsan meg is szabadulok. Odasétálok a kanapéhoz, és Jason mellé ülök, ő pedig átkarolja a derekamat.
- Legelső lépésként, mindent el kell mondanod nekem a múltadról, azzal kapcsolatban mindent tudnom kell. – nyelek egy nagyot, és ijedt tekintettel Jasonre nézek. Mondjak el mindent? Az életem során, két ember tudja csak az egész történetet. Nekik sem volt egyszerű elmondani. Anyának azért mondtam el, mert nagyon közel kerültünk egymáshoz. Jasonnek pedig azért, mert nem akartam elveszíteni őt a titkaim miatt.
- Majd én megyek. – jelentem ki, és felállok a kanapéról. Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom.
- Félre az utamból te trampli. – ront be Olga a lakásba. Meg sem várja, hogy mondjak valamit, csak félrelök, és már megy is a nappali felé.
- James. Mit keresel te itt? Ebédre hívtam Jessicát, hogy megtudjátok beszélni az ügy részleteit. – a fiúk meglepődve néznek egymásra. - Anya én Jasonéknek segítek. – jelenti be James, és látom Olgán, hogy egy perc sem kell, és mindjárt felrobban. – Nem fogom hagyni, hogy Jessica elvegye tőlük a gyerekeket.
- Oh kisfiam. Te is tudod, hogy ezt az ügyet nem nyerheted meg. Terhelő bizonyíték van a kis liba ellen. – a hangja cinikus, és kárörvendő. – Jessicának fogják ítélni a gyerekeket. Nem tehettek semmit.
- Ne aggódj anya. Nekem is van pár aduász a kezemben. Olyanok, amikről te, nem tudsz. – James hangja magabiztos, és nyugodt. Nem tudom, hogy mit tartogat még, de remélem, hogy nem blöfföl. Olga felrántja a fejét, és kivonul a lakásból. Becsapva maga mögött az ajtót.
- Szóval? Mi az aduászunk? – kérdezem reménykedve. Ő megrázza a fejét. - Csak blöfföltem. – idegességemben lehunyom a szemem, és előtűnik az a gondolat, hogy elvesztünk. A kezemet, az arcom elé emelem, és egy láthatatlan könnycseppet engedek útnak, amitől aztán gyorsan meg is szabadulok. Odasétálok a kanapéhoz, és Jason mellé ülök, ő pedig átkarolja a derekamat.
- Legelső lépésként, mindent el kell mondanod nekem a múltadról, azzal kapcsolatban mindent tudnom kell. – nyelek egy nagyot, és ijedt tekintettel Jasonre nézek. Mondjak el mindent? Az életem során, két ember tudja csak az egész történetet. Nekik sem volt egyszerű elmondani. Anyának azért mondtam el, mert nagyon közel kerültünk egymáshoz. Jasonnek pedig azért, mert nem akartam elveszíteni őt a titkaim miatt.
- Majd én megyek. – jelentem ki, és felállok a kanapéról. Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom.
- Félre az utamból te trampli. – ront be Olga a lakásba. Meg sem várja, hogy mondjak valamit, csak félrelök, és már megy is a nappali felé.
- James. Mit keresel te itt? Ebédre hívtam Jessicát, hogy megtudjátok beszélni az ügy részleteit. – a fiúk meglepődve néznek egymásra. - Anya én Jasonéknek segítek. – jelenti be James, és látom Olgán, hogy egy perc sem kell, és mindjárt felrobban. – Nem fogom hagyni, hogy Jessica elvegye tőlük a gyerekeket.
- Oh kisfiam. Te is tudod, hogy ezt az ügyet nem nyerheted meg. Terhelő bizonyíték van a kis liba ellen. – a hangja cinikus, és kárörvendő. – Jessicának fogják ítélni a gyerekeket. Nem tehettek semmit.
- Ne aggódj anya. Nekem is van pár aduász a kezemben. Olyanok, amikről te, nem tudsz. – James hangja magabiztos, és nyugodt. Nem tudom, hogy mit tartogat még, de remélem, hogy nem blöfföl. Olga felrántja a fejét, és kivonul a lakásból. Becsapva maga mögött az ajtót.
- Szóval? Mi az aduászunk? – kérdezem reménykedve. Ő megrázza a fejét. - Csak blöfföltem. – idegességemben lehunyom a szemem, és előtűnik az a gondolat, hogy elvesztünk. A kezemet, az arcom elé emelem, és egy láthatatlan könnycseppet engedek útnak, amitől aztán gyorsan meg is szabadulok. Odasétálok a kanapéhoz, és Jason mellé ülök, ő pedig átkarolja a derekamat.
- Legelső lépésként, mindent el kell mondanod nekem a múltadról, azzal kapcsolatban mindent tudnom kell. – nyelek egy nagyot, és ijedt tekintettel Jasonre nézek. Mondjak el mindent? Az életem során, két ember tudja csak az egész történetet. Nekik sem volt egyszerű elmondani. Anyának azért mondtam el, mert nagyon közel kerültünk egymáshoz. Jasonnek pedig azért, mert nem akartam elveszíteni őt a titkaim miatt. Jason megszorította a kezem, jelezve, hogy itt van velem, én pedig belekezdtem. Hosszú volt, és nehéz. A könnycseppek végigfolynak az arcomon, de nem hagyom abba. A gyerekekért bármire képes lennék. James nem szól közbe, és egyszer sem látom rajta. Miközben mesélek, hogy elítélne vagy megvetne azért, amit tettem.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál – szólalt meg miután végeztem a mondandómmal. – Most, hogy mindent tudok, már fel tudom építeni az ügyet. Nem lesz egyszerű, de menni fog. James haza indul, mi pedig újra ketten maradunk. - Minden rendben lesz – ölel magához és én a fejemet a mellkasára hajtom. hallgatom a szívverése ütemes dobogását, és ez megnyugtat.- Megjöttünk! – rontottak be a gyerekek a bejárati ajtón.- Jót játszottatok? – fordult feléjük Jason.- Igen, de legközelebb ti is jöttök ugye? – fordul felém Lory.- Persze kicsim – megölelem, ahogy a sérült vállam engedi és eszembe jut, nem biztos, hogy lesz legközelebb. Látom, hogy Jason ugyan erre gondol. A délutánt együtt töltjük a gyerekekkel, estére pedig a kertben grillezünk. A gyerekek boldogan ugrándoznak. Hol a fűben kergetőznek, hol pedig a medencében bolondoznak. Mi is próbálunk felszabadulni, de nekünk nem olyan egyszerű. Vacsora után, nehezen ugyan, de sikerül ágyba parancsolnunk a két lurkót. Elmerülök a habos kádban és hallom, hogy Jason beszél valakivel telefonon, aztán nyílik az ajtó, ledobja a ruháit és beül hozzám, a nagy kádba. Hozzábújok a mellkasához. Félek. Nem beszélünk, csak csendben öleljük egymást, amíg a víz ki nem hűl.- James hívott – szólal meg megtörve a kényelmes csendet.- És? – ösztönzöm arra, hogy folytassa.- Holnap délután 3-kor találkoznunk kell Jessicával és az ügyvédjével. Megpróbálunk megegyezni.- Rendben – nem tudok többet kipréselni magamból. Az éjszakám rettentő volt, alig aludtam, egész éjjel csak hánykolódtam az ágyban. Reggel együtt vittük a gyereket az óvodába. Egész délelőtt takarítottam, szinte már megszállottan. Az legalább egy kicsit elterelte a figyelmemet. Állok a tükör előtt és nézem magam. Szolid kosztüm van rajtam, és most nem látok mást a tükörben, csak egy megkeseredett nőt. - Kicsim, mennünk kell – érinti meg a vállam Jason és csak bólintok. Az autóút csendben telik. Nem beszélgetünk, de most nem is tudnék. Minden erőmmel azon vagyok, hogy nyugodt maradjak. Nem szabad engednem, hogy rohamot kapjak. - Jó napot! – köszönünk mind a hárman, mikor belépünk. Egy nagy asztalhoz ülünk. Velünk szemben ül le Jessica és az ügyvédje.
- Dr. Grant. Ügyfelem nem nagyon szeretne megegyezni. A két kisgyermeket szeretné. Szeretné érvényesíteni anyai jogait. – Jessica csak magabiztosan mosolyog, és mikor rám néz, látom az undort a szemében.
- Nézze Dr. Twain. Ügyfelem egyszer már megkapta a gyermekek felügyeletét. Miért kívánja most Mrs. Andrews. Gyakorolni az anyai jogait. – nagyon hivatalosak. Mindenki annyira hivatalos. Szörnyen kényelmetlenül érzem magam. Talán kicsit émelygek is. Nem lehetek most rosszul. Jasonnek szüksége van rám.
- Ügyfelem tudomást szerzett arról, hogy Mr. Grant, egy olyan nőt vett feleségül, akinek a múltja veszélyeztetheti a gyerekek életét. – ez aljas rágalom. Én sosem bántanám a kicsiket. Szeretem őket. Megszorítom Jason kezét, és ő az ujjával simogatja a kézfejemet.
- Ezt visszautasítom Mr. Twain. Mrs. Grant nem veszélyezteti a gyermekek életét. Ha nincs megállapodás, akkor kitűzhetnénk a tárgyalás időpontját, és a bíróhoz is kell mennünk. – mondja James, és a másik ügyvéd elérak egy papírt, amit James aláír. Ők felállnak, és mi is felpattanunk Jasonnel. A két ügyvéd kezet fog, és ők távoznak. Már csak mi hárman vagyunk a tárgyalóban. Az arcom a teljes kétségbeesést tükrözi.
- Liv. Kicsim jól vagy? – kérdezi Jason, és én odakapom a fejem.
- Igen, csak nem vagyok jól. Szédülök. Nem mehetnénk haza? – nézek a férjemre könyörgő szemekkel. - Persze menjünk.
- Menjetek csak. Ha meglesz az időpont, akkor telefonálok. – Jason, és James kezet fognak, és én is kapok egy ölelést, és egy vigyázz magadra mondatot. A kocsihoz megyünk, és hazafelé megyünk…

Egy új élet 21.rész

Nem tudom, mi lenne velem nélküled és a hatalmas szíved nélkül. Sosem lehetek elég hálás azért, hogy vagy nekem. ALWAYS SZERETLEK FOREVER ALWAYS CHRIS <3

Kedves olvasók!
Megint eléggé ellaposodott a Chat... :D Szeretném, ha írnátok és tudatnátok velem(velünk) a véleményeteket... :D Előre is köszönöm... :D

Korán ébredek, még mindenki alszik. Készítek egy bögre teát, a hűtőre tűzök egy cetlit, hogy dolgozni mentem és ne aggódjanak, és talán még a férjemmel is beszélek, aztán hívtam egy taxit és máris úton vagyok a munkahelyem felé. Tudom, hogy korán érek be, és ez bebizonyosodik, mikor megpillantom az üres asztalokat. Csak vaslady ül bent az irodájába, de annyira el van mélyülve a munkájába, hogy észre sem vesz. Vajon nincs családja? Nem rágom magam a kérdésen, inkább leülök az asztalomhoz, és előveszem a félbehagyott papírmunkát, aztán azokat a dokumentumokat is átnézem, amiben anya és a fiúk nyomozni kezdtek. Egy fiatal lányt lőttek fejbe. Rengeteg hajszálat és ujjlenyomatokat találtak, de egyik sem vezetett nyomra. A fehér táblán, különböző összefüggések. Leülök anya asztalára és olyannyira elmerülök a táblába, hogy észre sem veszem, mikor a fiúk megjöttek. Figyelem a nyilakat, a képeket és hírtelen minden összeáll. Felkapom az előttem lévő aktát és elolvasom gyorsan, amire kíváncsi vagyok.

- Tudom, ki a gyilkos – kiáltok fel, és anya épp akkor ér oda.

- Ki? – lepődik meg és én már sorolom is.

- Margaret kertésze, aki a húga szeretője volt.

- De miért ölte volna meg, mikor a húg már vált? – tette fel a kérdést Javier.

- Mert Margaret rájött, hogy a húga gyereke a kertésztől van, el akarta mondani a sógorának, és így elintézve, hogy a húga egy fillért se kapjon. A kertész bedühödött, és bumm, eltette láb alól. Ilyen egyszerű – rántottam mega vállam és olyan gyorsan hadartam, hogy elfelejtettem levegőt is venni.

- Úgy beszélsz, mint Castle – jegyezte meg Ryan, közben pedig láttam anyán, hogy végig gondolja a gondolatmenetemet.

- Apja lánya! Indulás! – kiáltott fel anya és máris mind a 4-en a lift felé rohantunk. Érzem, hogy ez most új erővel tölt el. Hála a megkülönböztető jelzésnek, gyorsan a helyszínre érünk. Elméletem helyesnek bizonyul, mert a pasas menekülni kezd. Elkiáltok egy elkapomot és utána rohanok. Hallom, mikor anya kiabál utánam, hogy ne, de nem törődöm, vele csak futok.

- Álljon meg! Rendőrség! – kiabálom, erre ő felém emeli a fegyvert és már lő is. A lövéssel egy időben Ryan leteríti fickót, de addigra már elsült a kezében lévő fegyver. ÉN felordítok, és a vállamhoz kapok. Ömlik belőle a vér. Eltalált, az biztos. Földre rogyok és addigra már anya is odaér, Espositoval együtt.

- Hívom a mentőket – szólal meg Esposito. Ryan megbilincseli azt a szemetet, az én vállamat pedig anya szorítja.

- MI lett volna, ha a szabályzat szerint jársz el? Le is lőhetett volna! Szerencséd, hogy átment rajtad – szid le egy kicsit dühösen, de teljesen jogosan.

- Sajnálom. Auuu – sziszegek fel és a mentő is megérkezik. Beültetnek és egy apró vita utána mentős orvossal bevisznek a legközelebbi kórházba.

- Felhívom Jason-t – szólal meg anya a kórház folyosóján, de nem tudok utána kiáltani, hogy nem kell, mert már be is toltak egy vizsgálóba.

A férfi telefonja csörögni kezdett. Ma nem ment dolgozni. Kora reggel óta a felesége hívását várja, és fel alá járkál.

- Grant – szól bele a telefonba.

- Jason, a feleségedet meglőtték. Bent vagyunk a kórházban – szólt bele idegesen Kate.

- Azonnal ott vagyok – Jason lecsapta a telefont és nem törődve a forgalommal és a sebességhatárokkal, száguldok a feleségéhez.

Nem tartott sokáig még ellátták a sebemet. Kaptam fájdalomcsillapítókat és már csak a papírokat kell megvárnom, és saját felelősségre haza mehetek. Ülök az ágyon és épp a felsőm visszavételével bajlódok, mikor nyílik az ajtó és a férjem lép be rajta.

- Oh Liv, annyira megijesztettél! Jól vagy minden rendben. Csak azt mondták, hogy meglőttek, de nem hogy jól vagy-e? – hadarta gyorsan és hírtelen már magához is ölelt.

- Ááá! – kiáltok fel, mert hevességének hála, a vállamat is megszorította.  – Jól vagyok Jason. Nyugodj meg. Eltalált egy golyó, de átment a vállamon és minden rendben. Amint megkapom, a papírokat már mehetek is.

- Hála isten – fújt egyet megkönnyebbülve és közben segített visszabújni a felsőmbe. – Ne csinál még egyszer ilyet. Belehalnék, ha valami bajod lenne.

Tekintetében a színtiszta féltést és a szerelmet látom, és rájövök, én sem tudnám őt leveszíteni. Közelebb húzom, és megcsókolom. Lassan és szenvedélyesen.

- Haza akarok menni, veled. Hozzád. Szeretlek Jason - mosolyodok el.

- Én is szeretlek - ölel meg újra, most már vigyázva a vállamra.

- Itt vannak a papírjai Mrs. Grant. Hazamehet – lépett közelebb az orvos. Elvettem a papírokat és Jason segített leszállni a magas ágyról.

- Köszönöm. Viszont látásra! – köszönök el és Jason-nel kézen fogva lépek ki a vizsgálóból. Anya arcán széles mosoly jelent meg mikor meglátta az összekulcsolt ujjainkat.

- Minden rendben? – kérdezi, kétértelműen.

- Igen. Kaptam fájdalomcsillapítót, és a férjem hazavisz – nézek mosolyogva a mellettem álló férfira. elköszönünk anyától és máris a kocsi felé indulunk. Útközben sok mindent megbeszéltünk. Megbeszéltük a gyerek dolgot, hogy próbálkozunk tovább, és az összes félreértést. Épp belépünk a lakásba, mikor csörög a telefonom. Ránézek a kijelzőre. Alexis hív.

- Szia, húgi, mi újság? – Kapom fel a telefont, miközben lehuppanok a kanapéra.

- Ezt én kérdezem. Jól vagy? Hallottam a babáról és most a lövésről is. Ugye jól vagy? – aggódik bele a telefonba és én elmosolyodok.

- Jól vagyok. Illetve jól leszek. Az orvos szerint, van még remény, hogy legyen babánk. A vállam is helyre fog jönni, ne aggódj – nyugtatom meg idegeskedő testvéremet.

- Amint lehet, hazamegyek és beszélgetünk, rendben?

- Nehogy miattam lépj le a suliból! Világos?

- Igenis, most mennem kell órára. Vigyázz magadra. Szeretlek, szia.

- Én is szeretlek Lexi, szia.

Leteszem a telefont és sóhajtva a sajgó vállamhoz nyúlok.

- Fáj? – kérdezi Jason, és nekem csak annyi időm van, hogy bólintani tudjak, olyan gyorsan csókol meg – Annyira hiányoztál. Borzalmas volt az éjszaka nélküled.

Szinte a számba suttog és már újra meg is csókol. Óvatosan felemel, és a hálószobába visz. Mellém fekszik és magához húz óvatosan. Csendben hallgatjuk egymás szívdobogását.
- Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy anyádnak igaza volt. Amint kimondtam meg is bántam. Ne haragudj. Nagyon dühös voltam. Összecsaptak a fejem felett a hullámok. – kezdek el szabadkozni, de ő ismét megcsókol. Én, épségben lévő karommal átfogom a nyakát, és csak húzom magamhoz. Jason felemeli a fejét.
- Megértelek. Már nem haragszom. Akkor sem haragudtam. Nem tudnék rád haragudni. – mosolyodik el.
- Azt mondtad, hogy benne vagy a baba dologban. – nézek rá kérdőn.
- Igen azt. – válaszol határozottan.
- Akkor miért van még mindig ruha rajtunk? – kérdezem egy huncut mosoly kíséretében. A szája szélesre húzódik, és leveszi rólam a felsőt. Én a gombjaival bajlódom az egy kezemmel, és ő nem hogy segítene, csak vigyorog a kínlódásomon. Mikor sikerül kigombolnom az összes kis gombot, ledobja magáról az inget. Elkezdi csókolni az ajkamat, majd a nyakamat, és végül a hasamhoz ér. Mikor az érzékeny ponton csókol, összerándul a testem. Visszatér a számhoz, és újra szenvedéllyel csókol. Jason lerántja rólam a nadrágot, és fölém hajol. Két kezén támaszkodik, a vállam felett. Már együtt mozgunk, és egyre hevesebbek vagyunk. Jason vált, és a könyökére támaszkodik, és ekkor ránehezedik a vállamra, és én fájdalmasan felkiáltok.

- Sajnálom édesem. Ne haragudj. – szabadkozik, és érzem, hogy már nem mozog.
- Bírom a fájdalmat. Ne hagyd abba. Kérlek. Ha abba hagyod, az kínzás a számomra. – szinte már könyörgök. Ő elmosolyodik, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A gyönyör nagyon közel van, és mikor elérjük, felnyögünk. Jason mellém fekszik, és én hozzá bújok. Igaz, hogy csak egy éjszakát töltöttünk külön, de akkor is nagyon hiányzott. Egymás mellett alszunk el, és az este gyönyörű szépet álmodom. Egy nagy mezőn vagyok, és egy gyönyörű hosszú fehér ruha van rajtam. Egy dombról sétálok lefelé, és sok embert látok meg. Közelebb megyek, és mindenki ott van, aki számít, és akit szeretek. Mindannyian tártkarokkal fogadnak. Hirtelen kettéválnak, és anya jelenik meg, egy kislánnyal az oldalán.
- Szia kicsim. – szólal meg.
- Te nem lehetsz itt. Meghaltál. – kételkedve nézek rá, és könnyek gyűlnek a szemembe.
- Drágám, csak álmodsz. Itt bármi megtörténhet. Ő itt a lányod. Még nem született meg, és küzdened kell, mire megszületik. De tudnod kell, hogy sikerülni fog. – kislány közelebb jön, és pedig leguggolok hozzá. A haja, göndör, és világosbarna, akárcsak az apjáé. A szeme olyan barna, mint az enyém. Az arca tündéri, és ragyogó. Mesebeli kislány, és nagyon örülnék, ha ilyen lányom lenne. Mikor felébredek, az álom véget ér, és én egy csöppet elszomorodom. Kinyitom a szeme, és látom, hogy Jason engem néz.
- Mit látsz? – fordulok felé, és a szemébe bámulok.
- Ezt hogy érted? – kérdez vissza értetlenkedve.
- Mikor rám nézel. Mit látsz, mikor a szemembe nézel? – fejtem ki a gondolataimat.
- Értem. Mikor rád nézek, látom, hogy mennyire szeretsz. Látom, hogy sokat szenvedtél, és igyekszel elfelejteni, de nem úgy megy, ahogy tervezted. Látom, hogy mennyire odavagy a gyerekeimért, vagyis most már a gyerekeinkért. Tudom, hogy mennyire vágysz egy sajátra. Látom, mikor egy új ügyön dolgozol, és akkor, valami megmagyarázhatatlan csillog a szemedben. Látom, hogy nagyon szeretnél nagyon boldog lenni, és látom, hogy elég nagy esélyt látsz erre mellettem. Látom, hogy bármit megtennél azért, akit szeretsz. – elmosolyodom, és megcsókolom…

Egy új élet 20.rész

- Hol van a férjed? És miért vagy egyedül? – jelenik meg apa. Becsukja az ajtót és mindannyian a kanapéra ülünk.

- Most jöttünk a kórházból, dolgoznia kell menni, hát kirakott itt. Jó mi? Úgy csinál mintha őt nem is érdekelné, hogy elvesztettünk egy gyereket. Akár fel is akaszthatnám magam – sírom el magam újra.

- Ilyet ne is mondj. Ez neki is nehéz. Együtt kell túlélnetek a nehéz időszakokat is – magyarázza anya, apa pedig egy bögre teát hoz. Diana is megjelenik.

- Odi? – szólal meg, de azt hiszem ő is tudja, hogy valami nem stimmel. Csak odasétál hozzám, és átöleli a lábaimat – Szee.

- Én is szeretlek tücsök.

- Gyere Diana, hagyd most a nővéredet – viszi el onnan apu.

- Nem szeretnél lefeküdni? – kérdezi anya és én csak bólintok. Felkísér a régi szobámba. Elnyúlok az ágyon és becsukom a szemeimet. A könnyem még így is utat találnak maguknak, de már némán és hangtalanul. Egyre mélyebbre süllyedek a sötétségben, de egy telefonhívás mellőlem újra visszaránt. A szemeimet csukva hagyom. Anya azt hiszi, hogy már alszom.

- Jason szüksége van rád, és neked is rá. Jóban-rosszban, emlékszel. Itt a rossz. Ezt csak együtt tudjátok túlélni. Nem hagyhatod, hogy beleroppanjon. Most ne a munkád legyen az első, hanem a feleséged. Hagyd szépen ott és gyere haza hozzá. Holnap dolgozol. Ahogy ismerem Liv-et, holnap már ő is bemegy az őrsre – anya hangja parancsoló. Ezt a hangját csak akkor hallani, mikor fegyelmez valakit, vagy mikor egy gyengébb bűnözőt hallgat ki. Nem tudok tovább figyelni, ismét visszasüllyedek, és már teljes sötétség vesz körül.
Az ajtó nyílására ébredek, de nem nyitom ki a szemem, és úgy teszek, mintha aludnék. Az ágy besüllyed mellettem, és egy erős kezet érzek a derekamon. Jason az.
- Sajnálom kicsim. – suttogja. – Annyira szeretlek. Nem akartalak bántani, de ez nekem is nehéz. Annyira beleéltem magam egy kisbabába, hogy nagyon fájt, mikor elvesztettük. – a hangja lágy, és nagyon érzéki. A karjaiba fordulok, és ő magához húz, szorosan. A fejemet a mellkasába fúrom.
- Nem haragszom. Sosem tudnék haragudni. Szeretlek. – nyújtom csókra a nyakam, és meg is kapom. A csókjában annyi félelem, és aggódás van. Leteszem a fejem, és szinte tökéletes nyugalomban merülök álomba. Mikor felébredek, Jason már nincs mellettem. Felkelek, és lefelé megyek a lépcsőn. Hallom, hogy anya és Jason a konyhában beszélget.
- Megértelek. Hallottam, hogy Liv nem adja fel. – mondja anya, és meglepődök azon, hogy csak néhány órára tűnök el, és már rögtön én vagyok a téma.
- Nagyon megviselt minket ez a dolog. Liv folytatni akarja, de én nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Nem akarom többé így látni. Nagyon szeretem őt, és nem bírom szenvedni látni. – mondja Jason, és én nem hiszek a fülemnek.

- Ezt mégis mikor akartad elmondani? – megyek le a lépcsőn kissé dühösen.

- Én…én…Liv. – nem hagyom szóhoz jutni.
- Miért nem mondtad ezt eddig? Nem kellett volna ennek így történnie. Teherbe sem kellett volna esnem. Talán anyádnak igaza van. Nem vagyunk jók együtt. – amint kimondom, meg is bánom. Felkapom a táskám, és elviharzom.

Kate, és Jason is felugrik a székről.
- Majd én utána megyek. – mondják egyszerre.
- Nem! – szólal meg Rick. – Nem vagytok pártatlanok. Te a házasságukat véded, te pedig Liv-et véded, de egyikőtök sem gondol bele abba, hogy ő mit akar. – Rick hangja szemrehányó. Felkapja a kulcsait, és az ajtó felé indul. – Majd én megkeresem.
Rick kifordult az ajtón, és elindult.

Előveszem a kulcsot, amit mindig a táskámban tartok. Bemegyek a régi lakásba, ahol anyával éltünk, és leülök az egyetlen bútorra, ami még ottmaradt. A hatalmas park, ami az ablakkal szemben van, csodálatos látványt nyújt. Leülök a nagy, puha, barna fotelbe, és csak bámulok ki az ablakon. Felhúzom a lábaimat, és átfogom a kezemmel. Nagyon csúnyán beszéltem Jasonnel. Bocsánatot kéne kérnem, de neki is. Ha valami problémája van velem, vagy a döntésemmel, akkor miért nem beszéli meg velem. Hol van az a boldogság, amit egy hete éreztem. Hová tűnt az, az érzés, hogy most teljesen boldog vagyok. Az ajtó nyílik, és én nem fordítom oda a fejem, csak hirtelen felcsattanok.
- Nem akarlak látni Jason. – a hangom szigorú.
- Akkor még jó, hogy nem Jason vagyok. – szólal meg apa, és én odakapom a fejem.
- Oh apa. – állok fel és szaladok oda hozzá, majd a nyakába borulok. – Nem értenek meg. Miért nem értenek meg?
- Ssss semmi baj kicsim. Én itt vagyok. Mindig melletted állok. Néha a háttérbe húzódom, de tudnod kell, hogy csak egy szavadba kerül, és megszöktetlek. – én visszaülök a fotelbe, és apa pedig velem szembe ül le a padlóra…

- Visszamegyünk – kérem apát és ő csak bólint. Mielőtt az autóba ülünk, apa még szorosan megölel.

- Szeretlek kicsikém – mosolyodik el és halkan hozzáteszi – még mindig megszöktethetlek.

- Én is szeretlek apa, és nem köszönöm, inkább menjünk vissza.

Beülünk az autóba és visszafelé indulunk.

- Haragszik rám? – kérdezem meg és tudom, hogy tudja, kire gondolok még is visszakérdez.

- Anyád, vagy a férjed?

- Jason – suttogom a nevet.

- Félt, és megijedt, amiért elrohantál.

- Nem kellett volna azt mondanom, amit.

- Lehet, de neki meg el kellett volna mondania azt, amit anyádnak.

Apu legalább nem áll egyikünk pártjára sem. Nem arra van szükségem, hogy mindenki megmondja, most mit tegyek, és hogy a hátam mögött beszéljenek ki, hanem arra, hogy beszélgetni tudjak velük. Lassan visszaérünk oda, ahonnan egy két órája elrohantam. Csendben lépünk be az ajtón. A bentiek minket néznek és én pedig Jason szemébe nézek. Nem tudom, hogy is kezdjem.

- Kate, megnézhetnénk Diana-t – szól apa anyának, aki veszi a lapot és magunkra hagynak minket. Még mindig csak őt nézem. Tudom, hogy meg kéne szólalnom, de nem megy.

- Nincs igaza anyámnak – kettőnk közül ő az, akinek előbb megjön a hangja.

- Nekem is el kellett volna mondanod, amit anyának mondtál. Már nem akarsz gyereket tőlem? – kérdezem lemondóan, és lefelé hajtom a fejem. Hallom, hogy közelebb jön, de nem ér hozzám.

- Ez nem igaz. Nagyon szeretném, ha a közös gyerekünk is körülöttünk futkosna, de féltelek. Nem akarom, hogy összeroppanj. Ha te szeretnéd, állok elébe, de mi van, ha nem sikerül? Ha megint így járunk?

- Én sem tudhatok mindent Jason. Csak azt tudom, hogy én szeretném. Azt mondták van remény, meg akarom ragadni azt az apró reményt. De nem elég, ha csak én akarom – nézek rá komolyan.

- Ha te akarod, én is akarom – simít végig az arcomon és tudom, mit kell tennem. Könnyek futnak a szemembe és úgy folytatom.

- Ma itt alszom. Kell egy kis idő, hogy gondolkodhassak.

- MI? – lepődik meg. Egyáltalán nem erre gondolt. – Mit mondok a gyerekeknek?

- Azt, amit eddig. Mond, hogy még mindig beteg vagyok.

Tétovázva lép közelebb, meg akar csókolni, de nem tudja, hogy hagyom-e. Nem húzódok el, hagyom, hogy az ajkai az enyémhez érjenek. Az édes csókból sós lesz, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Sosem volt még csók ilyen fájdalmas.

- Majd kereslek. Szia – vissza sem nézek, csak az emeletre sétálok és bevetem magam a régi szobámba. Csak ráfekszem az ágyamra és megállíthatatlan zokogásban török ki. Egy kis idő után nyílik az ajtóm. Az ágytakaró húzódik, de csak egy apró kezet látok, amint azzal küzd, hogy felmásszon az ágyamra. Megkönyörülök rajta, és felhúzom. Amint fent van, két kicsi kezével szorosan átöleli a nyakamat.

- Szee Odi – mondja, és kicsike kezeivel megsimogatja az arcomat.

- Én is szeretlek Diana.

Csak ül az ágyon és néz. Nem szól egy szót sem, pedig a beszélőkéje igazán jól működik.

- Mé szísz? – most mit mondjak neki, kicsi még és valószínűleg nem is érti.

- Tudod tücsök, jobb, ha sose leszel szerelmes. Maradj anyáékkal és kerüld a férfiakat – felhúzza apró szemöldökét, jelezve, hogy nem érti. Már most úgy húzza fel a szemöldökét, mint a nagyok.

- Majd zárdába iratom – jelent meg apa és felemelte az ágyamról a kislányt.

- Gyere te kis boszorka – csiklandozta meg – Megyünk vacsizni és fürödni. Gyere te is – fordul hozzám.

- Nem vagyok éhes köszönöm.

Kimennek, én pedig a fürdőbe indulok. Lezuhanyozok és már vissza is térek az ágyamba. A könnyeim egyenlőre elapadtak, hála a kishúgomnak. A gondolataim vadul pörögtek, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom. 

Egy új élet 19.rész

Lemegyek a kocsihoz, és elindulok haza. Az út nem tart tovább, mintha a régi lakásomra mennék. Mikor haza érnek, a srácok már a szobájukban a leckét írják. Ledőlök a kanapéra.
Nem láttam Jason kocsiját a garázsban, szóval még biztos, hogy nincs itthon. Elnyúlok a kanapén, és becsukom a szemem. A légzésem lelassul, és tökéletesen megnyugszom. Egy csókot kapok a nyakamra, majd a kulcscsontomra, végül a hasamra. Kinyitom a szeme, és látom, hogy Jason ott térdel a kanapé mellett. Nem tudom, hogy mennyit aludtam. Ránézek az órára, és látom, hogy már fél10 van. Jason az ölébe vesz, és mivel látja, hogy még kába vagyok, némán a szobába visz, és letesz az ágyra, majd levetkőztet. Ő megfürdik, és mellém bújik. Együtt alszunk el. Hajnalban arra ébredek, hogy szörnyen fáj a hasam. Kinyitom a szeme, és felhajtom a takarót. Azonnal Jasont kezdem felrázni.
- Jason…Jason…- már a könnyeimmel küzdök. Ő felijed.
- Mi az? – kérdezi rémülten.
- Vérzek. A baba… elment…- megállíthatatlan a zokogásom, és ő egyből a mentőket hívja, akik negyed órán belül ott is vannak. A mentőben kapok nyugtatót, és szinte önkívületi állapotba kerülök. Csak a szirénák vijjogását hallom, és érzem, ahogy Jason a kezemet szorítja. Mikor megérkezünk a korházba, megvizsgálnak, majd kapok egy rakás nyugtatót, és egy szobába visznek. Jason-t egy ideig nem engedik be. Elalszom. Mikor legközelebb magamhoz térek, látom, hogy a szobám még mindig üres. A gyógyszerek kiürültek a szervezetemből, így nagyjából tudatomnál vagyok. Az oldalamra fordulok, és a kezeimet a fejem alá rakom. Egy könnycsepp csúszik ki a szememből, és néma zokogásba kezdek. Nyílik az ajtó, és valaki belép. Mivel háttal vagyok az ajtónak, így nem tudom, hogy ki az. Mikor egy puha, de mégis erős női kéz simítja végig a felkaromat, és bújik be mellém az ágyba, rögtön tudom, hogy anya az. A másik oldalamra fordulok, hogy teljesen az ölelésébe tudjak bújni, és most már nem akarok halkan sírni. A testemet erősen rázza a sírás, és anya ölel ahogy csak tud. Nem mond, vagy kérdez semmit. Fekszünk egymás mellett, és én újra álomba szenderülök. Nem alszom mélyen, mert hallom, ahogy Jason bejön, és anyával kezd el beszélgetni.
- Hogy van? – kérdezi a férjem suttogva.
- Nem jól Jason. Nem tudom, hogy lelkileg tovább tud-e lépni majd. Sok idő kell majd hozzá, és rengeteg türelem. – anya hangja aggódó. Most tudatosul bennem igazán, hogy milyen következményekkel járhat egy vetélés. Az a pici remény is elszállt, ami eddig volt. Újra sírásban török ki, és anya rögtön körém fonja a karjait.
- Ssss ne sírj kicsim. – vígasztal. A sírástól újra álomba merülök, és mikor felébredek, anya már nincs mellettem. Jason a szoba egyik kanapéján szundikál. Látom rajta, hogy nagyon ki van készülve. Leszállok az ágyról, és csendben odaosonok hozzá. Mellé bújok, és karjait magamra teszem, majd újra elnyom az álom. Mikor felébredek, újra az ágyon vagyok, és Jason mellettem fekszik, és hatalmas szemeivel rám bámul.
- Úgy gondoltam, hogy az ágy mégiscsak kényelmesebb. – mondta, és egy puszit kapok a homlokomra.
- Jason én…- a mondatot nem bírom befejezni, mert hirtelen megcsókol.
- Nem kell semmit mondanod. Tudom, hogy te mindent megtettél. Nem a te hibád volt. Ne hibáztasd magad, kérlek. – a szemébe nézek, és látom, hogy minden szava színtiszta őszinteség. Csak bólintani tudok, és újra kitör belőlem a sírás. Ösztönösen fonja szorosra ölelését körülöttem, és ringatni kezd. Kezdek megnyugodni, mikor az orvos lép be a szobába.
- Jó reggelt. – köszön udvariasan.
- Jó reggelt. – mondjuk egyszerre Jasonnel.
- Nézze Mrs. Grant. Van egy jó, és egy rossz hírem. – nyelek egyet, és Jasonre nézek.
- Legyen a rossz. – válaszolok a fel nem tett kérdésre.
- A rosszhír az, hogy nem szülhet természetes úton. A jó hír viszont, hogy megvan az esélye, hogy kisbabája legyen, de küzdenie kell. Előfordulhat, hogy a próbálkozás ismét kudarcba fullad. – lesütöm a szemem, és mérlegelem a dolgokat. 
- Kicsim. Nem kell ezt tennünk, ha nem szeretnéd. Én így is szeretlek, és melletted maradok. Nem szeretném, hogy még egyszer ki tedd magad, egy esetleges vetélésnek. – megfogom Jason kezét, és mélyen szemébe nézek.
- Jason, nekem kell ez a baba. Nem mondok le róla. Ha egy csöppnyi esély is van rá, hogy megszülethet, akkor én addig küzdök, ameddig lélek van bennem. – a hangom határozott, és nemet nem tűrő...

Már két napja fekszem a kórházban. Néha megnéznek az orvosok, Jason szinte folyamatosan velem van, és anyáék is benéznek hozzám. A kicsiket nem hozták be, azt hiszik, hogy így jobb nekem, pedig rájuk is szükségem lenne.

- Hogy van? – lép be az orvosom az ajtón. Én csak megrántom a vállam.

- Jól – válaszolom egyhangúan.

- Holnap reggel haza mehet, de egy hónap múlva vissza kell jönnie kontrollra. Reggel megkapja a zárójelentést.

- Köszönöm – szólalok meg, hogy azért tudja, hogy vettem az adást. Fordulok egyet az ágyon és a semmibe bámulok ismét, mint már oly sokszor az elmúlt pár napban. Jason mellém fekszik, a könnyeim pedig újra álomba ringatnak. Reggel a nap sugaraira ébredek. Ma végre hazamehetek. Jason is magához tér. Némán szállok ki az ágyból és elkezdek öltözni. Jason összeszedi a többi holmimat, és mire készen lettünk, már az orvos is megjelent a papírjaimmal.

- Szeretnék holnap már dolgozni – jelentem ki a kocsiban, miközben kifelé bámulok az ablakon. Most ő vezet és nem pedig Taylor. Meglepődve néz rám. Nem akarok otthon ülni. Elvesztettem őt, de az nem segít, hogy csak egyedül ülök. Fáj, de az tart még életben, hogy van reményünk.

- Biztos vagy benne? – hangjában szeretet és aggódás van.

- Igen, azt hiszem jól fog esni, ha dolgozhatok. Az segít.

- Ahogy gondolod.

Nem beszélünk többet. Fáradt vagyok, és úgy érzem, menten el tudnék aludni. A telefonja csörögni kezd, felveszi, aztán pedig rám néz.

- Liv, sajnálom, de be kell mennem, dolgozni. Nem boldogulnak nélkülem – néz rám és én csalódottan sóhajtok.

- Akkor inkább vigyél anyáékhoz. Nincs kedvem egyedül lenni.

Valószínűleg bólintott, de azt nem láttam, hisz még mindig csak kifelé nézek. Most vesztettünk el egy gyereket, ő pedig dolgozni megy. Engem pedig nyugodtan egyedül hagy. Megáll anyák háztömbje előtt. Azt mondja sietnie kell, ad egy csókot és már egyedül is maradok. Beszállok a liftbe és várom, hogy felérjünk. Úgy érzem mindenem fáj, és hogy senkinek sem kellek már. Becsengetek és anya nyit ajtót.

- Kicsim, hát te? – lepődik meg és már nagyobbra is nyitja az ajtót. Szinte még be sem csukja, én már a nyakába borulok és ismét csak sírni tudok. 

Egy új élet 18.rész

Nagyon boldog vagyok. Nemsokára haza megyünk, és akkor mindenkinek elfogom mondani. Most érzem azt, hogy az életem tökéletes. Látom Jason-ön, hogy nagyon boldog. Végre megadhatom neki azt, amire mindig is vágyott. Lassan hozzászokunk a gondolathoz, hogy gyermekünk lesz. Már csak pár nap van, és haza megyünk. Első dolgom lesz, hogy elmegyek az orvoshoz, és utána anyáékhoz. A napok gyorsan eltelnek, és már a repülőtér felé tartunk. Ez a nap is ugyanúgy kezdődött, mint az előző három. Hányassál. A reggeleim nem túl kellemesek, de ez megér minden szenvedést. Az autót leadjuk, és már a repülőtér bejárata felé tartunk. Egy órával előbb kellett jönni, hogy mindenre legyen elég időnk. Leadjuk a csomagokat, és bechekkolunk. Leülünk a váróba, mert még van egy kis idő hátra.
- Jól vagy édesem? – kérdezi Jason, és én csak bólintok. Igazából nem vagyok jól. Szörnyű hányingerem van, és attól félek, és hogy ha felszállunk a gépre, akkor ez csak rosszabb lesz. A hangosbemondóban megszólal a testetlen hang, hogy a New Yorki járatra megkezdődött a beszállás. Megfogom Jason kezét, és a kézitáskámat, és elindulunk a kapu felé. Előveszem a jegyeinket, és az egyiket Jason kezébe adom, a másikat pedig magamnál tartom. A kapuhoz érünk, és egy szőke hölgy megnézi a jegyeinket, és jó utat kíván.
- Jason. – szólok oda a férjemnek, aki gyorsan mellettem van. – Tarts meg. – suttogom oda, és ő odanyújtja a kezét, hogy belé karoljak. Felszállunk a gépre, és meglepően megnyugszik a gyomrom. Már a levegőben vagyunk, mikor lecsukódik a szemem, és Jason vállára hajtom a fejem. Ő megsimítja az arcomat, és utána megfogja a kezem. Jason simogató érintésére ébredek fel. Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de nem érzem magam rosszul. Sőt kipihent vagyok.
- Nemsokára megérkezünk. – suttogja a fülembe, és én lassan kinyitom a szemem. A gép leszáll, és az autó ismét ott áll a bejáratnál, de most nem a tűzpiros, hanem a fekete volvó, amit Taylor vezet. A csomagjaink is megvannak, és az autóba szállunk.
- Taylor a korházba vigyen először kérem. – adok utasítást Taylor-nak, aki természetesen teszi, amit mondok.
- Igen. Mrs. Grant. – Taylor mosolyog a visszapillantóba, és én is mosolyra húzom a számat. Beérünk a korházba, és felkeresem azt az orvost, aki a meglövésem után kezelt.
Felmegyünk a lifttel, az irodájához, és bekopogok. Egy halk tessék után belépek.
- Jó napot Dr. Formen. – köszöntöm az orvost, aki meglepetten néz rám.
- Jó napot Miss. Cavanaught.
- Most már Mrs. Grant vagyok. – eresztek meg egy mosolyt. – Doktor úr azért jöttünk, mert két teszt is azt mutatta, hogy terhes vagyok. És a napokat is rosszulléttel kezdem. Szeretnék tényleg megbizonyosodni a dologról, ugyanis ön azt mondta, hogy ennek nagyon kicsi a valószínűsége. – a doki bólint, és egy vizsgálóba kísér. Felfekszem az asztalra, és nagyon megszorítom Jason kezét. A zselétől kiráz a hideg. A műszer a hasamra kerül, és már meg is jelenik a kép a monitoron. Nagyot nyelek, mivel én nem látok semmit. Az orvos összehúzza a szemöldökét, és értetlenül néz.
- Ez hihetetlen. Valóban igaz. Ott egy baba van fejlődőben. Két éve, nem hittem volna, hogy ez lehetséges lehet. De most, már kétség sem fér hozzá, hogy kisbabája lesz. Gratulálok Olivia. Anya lesz. – nem fogom fel, amit az orvos mond. Jason megcsókol, és szorosan magához ölel. Az orvos egy képet nyom a kezünkbe, majd elhagyja a vizsgálót. Jason a képet szorongatja, és még mindig nem hisz a szemének. Felöltözöm, és kifelé megyünk a vizsgálóból. Az orvos ott áll, és az egyik nővérrel beszélget.
- Mivel tudjuk, hogy ez nem szokványos dolog, így minden hónapban vizsgálatra kell járnia. – komolyan veszem az orvos utasításait, és bólintok.
- Köszönöm Erik. – ő bólint, és megsimítja a vállamat, mikor elindulunk. Lemegyünk, és Taylor már vár minket. Beszállunk az autóba, és az utunk anyáékhoz vezet. Az út alatt nagyon csendben vagyunk. Jason nem szól hozzám, csak bámul kifelé az ablakon. Nem néz rám, még csak nem is fogja meg a kezem. Nem értem mi lett vele. Nem sokára anyáékhoz érünk, és kiszállunk a kocsiból. Jason elküldi Taylor, és megmondja neki, hogy majd telefonál. Taylor visszaül az autóba, és elhajt. Mi bemegyünk az épületbe, és felmegyünk a lifttel a negyedikre. Megállunk az ajtó előtt, és kopogunk. Hallom a lépteket, majd nyílik az ajtó.
- Liv. Kicsim. Megjöttetek? – anya nagyon örül nekem. Átölel, és megpuszil. A kicsik rohannak le a lépcsőn, és ők is átölelnek engem, és az apjukat is. Apa is kijön a dolgozóból, és tőle is kapok egy ölelést.
- Igen itt vagyunk. – jelentem ki, de még nem akarok semmit mondani.
- Apa most már haza megyünk? – kérdezi Lory az apját.
- Igen kicsim ma megyünk haza, de még menjetek játszatok egy kicsit. – Jason megkönnyíti a helyzetemet, és elküldi a gyerekeket. Anyát, és apát a kanapé felé húzom, és leültetem őket.
- Mondani szeretnék valamit. – jelentem ki, és kicsit meglepődnek. – Nem köntörfalazok, kibököm ahogy van. Terhes vagyok. – nem fogják fel, amit mondok. Tátott szájjal figyelnek. Jason átnyújtja a kis képet, és tényleg elhiszik. Mind a ketten felugranak, és ölelgetni kezdenek…
- Vigyázz magadra – ölel meg anya, aztán kifelé indulunk. Taylor már vár minket. Mind annyian beülünk, és hazafelé vesszük az irányt. A régi lakásomat már eladtam és még az esküvő előtt átkerült minden holmim Jason-höz. Még mindig csendes, persze nem igazán jutunk szóhoz, annyit csacsognak a gyerekek.

Miközben a bőröndjeinket pakolom ki, azon gondolkodok, miként szedhetném ki Jason-ből, hogy mi a baja. A dolgozó szobájába keresem, mert tudom, hogy ott szokott gondolkodni, ha valami baja van.

- Mi a baj – szólalok meg, ő pedig gyorsan az asztalra teszi a kis ultrahangos képet.

- Semmi – jelenti ki, de nem hiszek neki. Közelebb sétálok, ő pedig az ölébe ültet.

- Tudom, hogy valami baj van. A kocsiban hozzám se szóltál és még a kezemet sem fogtad meg.

- ÉN csak. Holnapután visszamész dolgozni. Nem akarom, hogy valami bajotok legyen. Itthon kéne maradnod.

- Ugyan már Jason, terhes vagyok és nem beteg. Tudok magamra vigyázni, és fogok tudni vigyázni rá is – teszem a kezemet a hasamra, ő pedig az én kezemre teszi az övét.

- De olyan nehezen jött össze. Ő egy csoda, és én, csak féltelek titeket – hajtja le a fejét és nem néz a szemembe. Kicsit megemelem a fejét és megcsókolom.

- Nincs miért aggódnod. Ő nekem is egy kincs – látom, hogy megnyugszik egy kicsit.
A hétfő gyorsan eljött. Megvártam, míg a dada megérkezik és már indultam is az őrsre. Időben indultam, így még sietnem sem kellett. Éppen csak beszálltam a liftbe és már csörgött is a telefonom. Jason az.

- Szia, minden rendben? Bocs, hogy korábban leléptem.

- Szia, minden rendben és semmi gond, neked is dolgoznod kellett menni. Leszámítva, hogy megint úgy indítottam, ahogy szoktam, jól vagyok. Most mennem kell Jason. Majd beszélünk, Szeretlek, szia – köszönök el és máris kilépek a liftből.

- Vigyázz magatokra, én is szeretlek.

A vonalat bontottuk, én pedig az asztalomhoz sétáltam.

- Jó reggelt világcsavargó – üdvözöltek a fiúk.

- Milyen volt a nászút? – kérdezte Esposito.

- Tartalmas – mosolyodok el – amilyen egy nászút lehet. Ja, bocs, neked még nem volt nászutad.

- Ez szíven szúrt – mókásan úgy csinált mintha tényleg szíven szúrta volna, Ryan-nel pedig összepacsiztunk, mikor nyílt a vaslady ajtaja és anya lépett ki rajta. Fegyverét éppen akkor csúsztatta tokjába és jelvényét is a helyére tette.

- Anya? – lepődtem meg, és még, jó hogy ő tudja, mire célzok.

- Visszajöttem dolgozni. Apád Diana-val van, ha pedig be akar jönni, akkor nagyanyád vigyáz rá.

Egyszerűen megrántom a vállam és az asztalomhoz ülök. Biztos vagyok benne, hogy anya és apa ötlete volt, hogy pont most jöjjön vissza. Ha nem estem volna teherbe még eszébe nem jutott volna újra dolgozni. De nem bánom. Megígértem Jason-nek, hogy vigyázok magamra, úgyhogy nem idegeskedek.

- Jól vagy? – Ül le mellém anya.

- Igen, jól vagyok – sóhajtok egy hatalmasat. Miért van az, hogy ha az ember állapotos, akkor egyből mindenki azt kérdezi, hogy jól van-e?

- Egyezzünk meg, Te papírmunkázol, én helyszínre járok. Ha már nem akarsz otthon maradni.

- Most fenyegetsz? – kérdezem összehúzott szemöldökkel.
- Nem kicsim, csak szeretnék vigyázni rád. – nagy levegőt veszek, és próbálok nem kiabálni.
- Nézd Kate. Nem vagyok porcelán baba. Megtudok birkózni ezzel is. Nem fogom hagyni, hogy a babának baja essen. Oké? Ne csináljatok úgy, mintha még sosem tettem volna ilyet. – nézek rá szigorúan, és felugrom a székről, és a mosdóba megyek. Magamra csukom a kis fülke ajtaját, és még szerencse, hogy otthon felkötöttem a hajam. Ma még nem is nagyon ettem. Reggelit ettem, de az nem volt valami sok. Hallom, hogy nyitódik az ajtó, és halk léptek közelednek a fülkém felé. Éppen van egy lélegzetvételnyi szünet két hányás között. Becsukom a szemem, mert nagyon jól tudom, hogy anya áll az ajtó előtt, csak nem tud mit mondani. Kate-nek neveztem. Nagyon rég nem neveztem Kate-nek, és hallatszott a hangomon, hogy dühös vagyok. Az öklendezésem elárulja a helyzetemet.
- Liv kicsim. – szólít meg halkan, de én nem akarok most beszélgetni, és nem akarom, hogy így lásson.
- Menj el. – szólok kicsit erélyesebben. – Nem kell a segítséged.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. Az anyád vagyok. Szükséged van rám. – nyelek egy nagyot, és lehúzom a WC-t. Nem megyek ki, csak nekidőlök a kis fülke oldalának. A könnyeim némán folyni kezdenek. Nem vagyok ideges, csak már most érzem, hogy egyedül nem fogom bírni. Még sem arra van szükségem, hogy mindent megcsináljanak  helyettem, csak az kell, hogy segítsenek. Még mindig némán sírok, mikor hallom, hogy nyílik a fülke ajtaja. Nem nézek fel, csak meredek magam elé. Anya mellém ül, és átkarol, úgy, mint régen.
- Sajnálom, hogy olyan csúnyán beszéltem veled. Ne haragudj. Bocsáss meg anya. – suttogom a könnyeim között.
- Semmi baj. Igaz, hogy nem vagy vér szerint a lányom, de jobban hasonlítasz rám, mint apádra. Régen én is így reagáltam. Nem hagytam, hogy segítsenek nekem. És te vagy az, aki a legjobban tudja, hogy mennyire kellett vigyáznom, hogy Diana-nak ne essen baja. – én csak bólogatok, mert a könnyeimtől nem tudok megszólalni.
- Én csak azt szeretném, hogy segítsetek, de ne vegyétek el tőlem a munkámat. Tudok dolgozni. Te is sokáig dolgoztál. Csak segítsetek. Segítsetek. – a könnyeim ismét folyni kezdenek.
- Sss kicsim. Persze, hogy segítünk. Ne sírj kérlek. – próbálom visszaszorítani a könnyeimet, mikor kopogást hallok a mosdó ajtaján.
- Liv. Kate valaki. Új ügyünk van, és kéne a segítség. – anya rám néz, és felsegít a padlóról.
- Menj csak. Megleszek. Van még papírmunkám. – jelentem ki, és ő elmosolyodik. Megmosom az arcom, és együtt lépünk ki a mosdóból.
- Te haver. Miért járnak a lányok kettesével a mosdóba? – Javier azt hiszi, hogy nem hallom, pedig igen.
- Hé Espo. Nincs jobb dolgod? – igazítom helyre Javiert, és leülök az asztalomhoz. Ryan, nagy vigyorral neveti ki a társát, de én nem mosolygok rajta. A régi trió elindul a helyszínre, és én pedig maradok a jó öreg papírmunkánál. Szerencsére ezzel gyorsan végzek, és így előbb is mehetek haza. Már így is délután van, vagyis inkább kora este, mert az idő már 6 óra körül jár. Összekapom magam, és írok egy cetlit anyának. Nem tudom, hogy hol lehetnek, de remélem, hogy jól vannak. A helyszínelés óta voltak bent, de már vagy 3 órája elmentek. Valami nyom után járnak. A cetlire egy rövid üzenetet írok: Hazamentem. Vigyázok magunkra. Szeretlek... Liv.

Egy új élet 17.rész

Drága nővérkém. Mindig és Soha! Ez a két szó mindennél többet jelent. Mindig veled akarok lenni és Mindig  szeretni foglak. Valamint Soha nem akarlak megbántani és Soha nem akarlak elveszíteni. ALWAYS FOREVER Mindig, Örökké... :D Szeretlek... :D <3

Kedves Olvasóim!
Nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan olvassátok a történetünket, amit a nővéremmel írunk. Arra kérnélek titeket, hogy hagyjatok nyomot a Chat-ben a véleményetekkel. Szeretnék minél több visszajelzést arról, hogy hogy tetszik a történetünk.
Előre is köszönöm... :D

- Menjünk el körülnézni – jelentem ki kérlelően és ő magasra húzza a szemöldökét.

- Ez most komoly? Szerintem te vagy az egyetlen nő, aki a nászútján várost akar nézni – csóválja fejét és mielőtt a fürdő felé indulhatnék, elkapja a derekam és visszaránt az ágyra.

- Jason, most öltöztem fel és meg akarom nézni a környéket – sodrom le finoman a kezeit magamról és a fürdőbe megyek, hogy kócos tincseimmel kezdjek is valamit.

- Jól van te kis boszorka – kel fel az ágyról és ő is öltözni kezd, aztán pedig kifelé vesszük az irányt. A szálló körül rengeteg sétáló utca, étterem, utcai árusok vannak.

- Nem mehetnénk vissza? – karolja át Jason a derekamat pár órányi séta után, miközben épp néhány kagylós nyakláncot fizetek ki, amit majd ajándékba viszek a lányoknak. Engedtem párom nyüglődésének és visszasétálunk a szállóba. Alig lépünk be a szobába és zárjuk be magunk mögött a lakosztályt, Jason már le is csap a nyakamra. Újra az ágyban kötünk ki.

Másfél hét elteltével most már értem, miért is hívják nászútnak. Jason-nel szinte alig mozdulunk ki a lakosztályunkból. Néha lemegyünk a butikok közé, a szálloda medencéjéhez, aztán újra a szobába kötünk ki. Anyáékat majdnem minden este felhívjuk, kivéve, ha esetleg nagyon elmerülünk egymásban. Míg nem vagyunk, otthon addig ők vigyáznak az ikrekre. Már nagyon hiányoznak. Lent ülök a medence mellett és figyelem, ahogy Jason úszik néhány hosszt. Tegnap este étteremben voltunk és azt hiszem nagyon elrontottam a hasam. Nem ettem sokat, mégis egész nap annyira furán érzem magam. Éppen elszundítok a nyugágyon, mikor az én drága férjem lelocsol vízzel.

- Jason, muszáj volt? – nevetek fel.

- Most már ennünk kéne valamit – ül le mellém és aggódva néz rám.
- Én ma böjtölök. Egy falatot sem tudok enni – harcolok vele, de egyenlőre hajthatatlan.

- De még ma alig ettél, és amit ettél is kihánytad.

- Pont azért nem tudok enni. Az a tegnapi étterem borzasztó volt. Biztos, hogy ételmérgezésem van.

- Nem vitázok, gyerünk az étterembe, és legalább valami gyümölcsöt egyél – megfogja a kezem és felhúz az ágyról. Lépnék egyet előre, de hírtelen elszédülök. A körülöttem lévők összemennek és apró sárga és zöld karikák jelennek meg. Érzem, hogy minden erő kiszáll belőlem. Hallom, hogy Jason kétségbe esve szólongat, de nincs erőm megszólalni, a lábaim már nem tudnak megtartani és pár pillanatig minden elsötétül. Mire magamhoz térek, már újra a nyugágyon fekszem. Jason ijedten legyez egy újsággal.

- Kicsim minden rendben? – kérdezi meg ijedten és a kezemet szorongatja.

- Jól, csak menjünk fel – még mindig erőtlen vagyok és ezt ő is érzékeli. Felemel és felvisz a szobánkba. Ágyba fektet és mellém fekszik.

- Nagyon megijesztettél – suttogja és látom rajta, tényleg megijedt. Perceken belül elaludtam. Legközelebb mikor magamhoz tértem, már reggel volt. Jason még aludt. Felülök, hogy valami iható után nézzek, de abban a pillanatban érzem, hogy hánynom kell. A fürdőbe megyek és kiadom magamból azt a pár falatot, ami tegnap még bennem maradt. Jason is felébredt és a hajamat fogja, aztán pedig egy pohár vizet és egy törölközőt hoz.

- Jó nászút – jelentem ki erőtlenül miután kiittam a pohár vizet. Megmosom a fogam és az arcom, aztán erőtlenül visszafekszem az ágyba.

- Biztos, hogy minden rendben? Már két napja folyamatosan hánysz – kérdezi aggódva, nekem pedig olyan jut eszembe, ami lehetetlen.

- Jason… áh, az lehetetlen… - suttogok magam elé és emlékeimbe merülők, egyszer már átéltem ezeket.

- MI az, tudod, miért van? – ül le mellém és arca zavarodottságot tükröz.  

- Én csak, arra gondoltam, akkor hánytam ennyit, mikor teherbe estem.

- Gondolod, hogy… - csillant fel a szeme.

- Az lehetetlen – még mindig magam elé nézek. Megbeszéljük, hogy veszünk egy tesztet, amit azonnal meg is csinálok. Próbálom nem elhinni azt, ami eszembe jutott. Nem akarom magam hiú ábrándokba kergetni. A szobában várom, hogy Jason megérkezzen, és egyre idegesebb vagyok. Nem akarok reménykedni, de valahol mégis csak reménykedem. Az ajtó nyílik és gyorsan két tesztet nyom a kezembe. Némán állok fel és megyek be a fürdőbe. Becsukom magam mögött az ajtót, elolvasom a tájékoztatókat és egymás után csinálom meg a teszteket. Ülök a kád szélén és várom, hogy az előírt két perc leteljen. Még sosem volt ennyire hosszú két perc, de letelt. Felállok és a két apró teszthez sétálok. Mind a kettő két csíkot mutat egymás mellett. Könny szökik a szemembe és hírtelen felkapom az útmutatókat.

„Ha két csíkot talál; az azt jelenti, ön terhes” 

Ezt nem hiszem el, ez teljeséggel lehetetlen. Azt mondták, hogy soha nem lehetek terhes, erre most itt állok, két pozitív tesztel a kezembe. Terhes vagyok… Ez a két szó víz hangzik folyamatosan a fejemben. Jason már türelmetlenül kiabál be, de döbbenetemben még egy lépést sem tudok tenni. Könnyeim megállíthatatlanul hullnak és egy apró mosoly is megjelenik az arcomon. Remegve nyomom le a kilincset és nyitom az ajtót. Jason már fel is pattant ültéből és kíváncsian nézett rám.

- Akkor mégsem? – kérdezte a könnyeimet látva. Mosolyom széles lett és felmutattam a két tesztet.

- Mind a kettő pozitív – szólalok meg a könnyeimmel küszködve, amik még mindig folyamatosan folynak végig az arcomon.

- Ez biztos? – mosolyodik el a férjem, én bólintok, ő pedig hírtelen felkap és körbe pörget, aztán letesz és szenvedélyesen megcsókol.

- Annyira boldog vagyok. És annyira szeretlek – ölelt újra meg szorosan és szenvedélyesen megcsókolt, amíg a levegőnk el nem fogyott.

- Lassabban, már kettő helyett lélegzek – mióta megláttam a két csíkot ez volt az első értelmes mondatom.

- Kisbabánk lesz – mosolyodott el szélesen és tenyerét a hasamra simította, aztán egy puszit lehelt rá.

- Légy jó baba, és ne okozz anyának gondot kicsikém – beszélt a hasamnak. Kezemet a fejére tettem miközben a hasamnak beszélt. A boldogságtól még mindig folynak a könnyeim és egyszerűen nem tudom elhinni, hogy velünk történik ez. Legnagyobb vágyam válik valóra, egy kisbabával ajándékozni meg a férfit akit szeretek.

Egy új élet 16.rész

Kinézek a repülőgép ablakán, és a látvány magával ragad.
- Ez gyönyörű. – suttogom magam elé, de Jason is meghallotta.
- Csak neked. – elmosolyodom, és a szigetet nézem, ahogy elrepülünk felette. Pár perccel később, már le is szálltunk a repülőtéren. 

- Most hova megyünk? – kérdezem Jasont, és ő csak huncutul vigyorok. Kimegyünk a repülőtér épületéből, és meglátom Jason tűzpiros autóját a bejárat előtt. A szám is tátva marad.
- Te ide hozattad a kocsit? – ámulok még mindig.
- Így legalább nem kell küszködni a bérléssel. Ez így kényelmesebb, és én megtehetem. – ez a mondat. Mert ő megteheti. Beszállok az autóba, és elindulunk fogalmam sincs, hogy hova megyünk, de elhagyjuk a belvárost. A sziget északi vége felé tartunk. Az út nagyon hosszú, de mi minden percét élvezzük. Jason lehúzta az autó tetejét.
- Imádom, mikor a szél belekap a hajadba. – na ilyet sem mondott még nekem senki. Belekap a hajamba a szél? Az milyen lehet? Mert én csak azt érzem, ahogy 300-al száguldunk, és a felemet is elviszi a menetszél. Csak egy mosolyt küldök a férjem felé, és a sebváltóról leveszi a kezét, majd a combomra rakja.
- A feleségem vagy. – ezt most úgy mondja, mintha valami fenyegetésnek szánná. Ugyan azt a furcsa csillogást látom a szemében. Olyan vadul néz, hogy mindjárt elevenen felfal. Lassan a cél felé közeledünk, de megállunk előtte.
- Most bekötöm a szemed. – szólal meg, mikor leállítja az autót. A szemeim kikerekednek.
- Jason. Kérlek. Azt sem tudom, hogy eddig merre mentünk. És nem szándékozom elmenekülni sem. – egy ideig mered tekintettel néz rám, majd kitör belőle a nevetés. Most rajtam nevet? Most tényleg kinevet engem? – Te most kinevetsz engem?
A hangom sértődöttre változik, de igazából nem gondolom komolyan. Látom, hogy elérem a hatást, mert abba hagyja, majd a tekintete ijedtre változik.
- Sajnálom kicsim. Ne haragudj, kérlek. Bocsáss meg. – én még mindig sértődött fejet vágok, de kezdek elmosolyodni.
- Valamit adnod kell cserébe, hogy kiengesztelj. – a mosoly most már eluralkodik az arcomon, és a mutató ujjamat az alsó ajkamhoz emelem, és végighúzom rajta az ujjamat. Csábítóan beleharapok, és látom Jason-ön, hogy veszi alapot. Közelebb hajol, és szenvedélyesen megcsókol.
- Azért akartam bekötni a szemed, hogy meglepődj. Sosem gondoltam, hogy megakarsz szökni. – mosolyodik el a csók után. – Kérlek, had kössem be a szemed. 

Egy bólintással engedélyt adok, és egy puha selyemkendő kerül a szemem elé. Nem látok semmit, és ez most egy cseppet sem zavar. Észre veszem, hogy az autó lassít, majd megáll. Kiszállunk az autóból, és Jason természetesen segít, hogy ne bukjam orra. Érzem, hogy a kendőn lévő csomóval kezd babrálni. Mikor lehullik a szememről a puha anyag, elfelejtek levegőt venni. Erre a helyre, tényleg illik a lélegzetelállító szó.

 Minden csupa ragyogás, és hihetetlenül gyönyörű minden. Az egész helyet, fehér homokkő borítja, és egy hatalmas szálloda áll a középpontban. Nem bírok megszólalni. Jasonre nézek, és látom a szemében azt az önelégült boldogságot. Ez a tipikus: Na sikerült ismét lenyűgöznöm mosolya. Nem szólok semmit, csak a nyakába ugrom, és szenvedéllyel csókolom. A szállodába megyünk, és megállunk a recepciónál. 

- Jó napot. Miben segíthetek? – szólal meg a fiatal férfi, aki a pult mögött ál.
- Jason Grant vagyok, és foglaltam szobát. – a recepciós elkezd nézelődni a számítógépen, és még gépel is valamit.
- Áh igen. Mr. Grant. A nászutas lakosztályt előkészítettük. A 4. emeleten van a szobájuk. Itt vannak a kulcsok, és a csomagjaikat maguk után visszük. Jó időtöltést kívánok. – a fiatal férfi átnyújtja a szobakulcsot, és mi elindulunk a lift felé. Beszállunk, és legnagyobb bánatunkra, nem vagyunk egyedül. Jason megnyomja a 4-es gombot, és az ajtó már csukódik is. Nem sokat állunk a liftben. Az ajtó újra nyílik, és mi kiszállunk. Egy fiatal szőke nő áll a szobánk előtt. Az emeleten ez az egyetlen szoba.
- Jó napot Mr. Grant. A szobájuk készen áll, és a csomagjaik is bent vannak. – közli a szőkeség, és egy csábos pillantást vet Jasonre. Én közelebb vonom magamhoz, és megcsókolom, mire a cicababa sértődötten elmegy.
- Ha nem csókoltál volna meg, akkor sem fordultam volna utána. – közli velem Jason, és én egy csöppet elszégyellem magam.
- Egy életen át, csak magamnak akarlak. Érted? – a huncut csillogás ott van a szemében, ismét.
- Csukd be a szemed. – kicsit kételkedve nézek rá, de ekkor az ujjaival lecsukja a szemem. Hirtelen az ölébe kap, és átvisz a küszöbön. A lábával becsukja az ajtót, és belecsókol a nyakamba, majd talpra állít.
- Nyisd ki. – suttogja a nyakamba, és átkarolja a derekamat. Lassan felemelem a pilláimat, és a látványtól egy lépést hátrálok, és véletlen eltaposom Jason lábát. 

- Sajnálom. – fordulok felé bocsánatkérő tekintettel. Ő megölel. A tekintetem visszavándorol a hatalmas ágyra. – Jason ez…ez gyönyörű. Hihetetlen. 

Hirtelen megfordulok, és magamhoz ölelem. – Köszönöm. – suttogom halkan, és ő ismét az ölébe kap, és az ágyra tesz. A testem a rózsaszirmokon landol.
- Szeretlek Mrs. Grant. – jelenti ki, és megcsókol.
- Én is szeretlek Mr. Grant. – és folytatom a csókot. Szorosan ölelem magamhoz Jasont. Érezni akarom minden porcikáját. Sokáig szeretjük egymást, majd mikor mind a ketten elérünk a csúcsra, Jason legurul rólam, és kifújjuk magunkat.
- Fel kéne hívnom anyáékat. – jelentem ki még mindig levegő után kapkodva. Jason bólogat, és pedig a telefonom után kutatok, de nem találom. Biztos a táskámban van. Magamra csavarom a takarót, és kimászom az ágyból. Megtalálom a táskám, és benne a telefonom. Anyát kezdem hívni. Kicsöng.
- Castle. – szól bele, és ez mindig mosolyt csal az arcomra.
- Szia anya. Én vagyok az Liv. – szólok bele, és hallom a hatalmas örömet a hangjában.
- Most értetek oda? – hűha. Lebuktunk.
- Igazából nem. Mi csak…
- Nyugi szívem. Házasok vagytok. Már nem tartozik rám a magán életed. Ha ti előbb felavattátok az ágyat, akkor az csak rátok tartozik. – a lélegzetem is elakad. Honnan tud ilyeneket?
- De anya…Csak szólni akartam, hogy épségben ide értünk. – próbálom terelni a dolgot, és úgy látszik, hogy sikerül is.
- Rendben kicsim. Örülök, hogy hívtál. Érezzétek jól magatokat. Szeretlek szia. – én is elköszönök, és leteszem a telefont, majd visszabújok a férjem mellé az ágyba. A mellkasára hajtom a fejem. Nem alszunk, de nem is beszélgetünk. Élvezzük egymás szívdobogásának hangját.
- Nagyon boldog vagyok. – mondja, és egy apró csókot ad a fejemre.
- Én is az vagyok. Minden olyan csodálatos. – felfelé fordítom a fejem, és ő megcsókol.
- Ez örökké így fog maradni. – én csak mosolygok, és úgy döntök, hogy visszaveszem a ruháimat…