Egy új élet 33.rész

Kedves olvasók!

Ennek a történetnek is vége van. Sajnos. Olívia története, úgy érzem, boldog véget ért. Remélem nektek is tetszett, és továbbra is olvassátok a történeteimet, illetve a Krisszel közösen írtakat. Köszönök mindent.
Az utolsó részhez, jó olvasást kívánok, és véleményeket a blogra... :D

Ha a nővéred nem mondja meg az igazat, senkire sem számíthatsz.

Stephen King

A szobámban vagyok, Jason és gyerekek most mentek haza. Végre elértük, hogy az ikreket titokban, ugyan de beengedjék Johannához. Nyílik az ajtóm és anya dugja be a fejét az apró nyíláson.
- Bejöhetek? – kérdezi és meglepődök rajta.
- Miért ne jöhetnél – lepődök meg és beljebb jön.
- Megnéztem az unokámat – jelenti ki anya, de aztán saját magán is meglepődik – úgy beszélek, mint egy 60 éves.

- Nem vagy 60 éves és mindegy hogy hívod magad a kicsi előtt, tudni fogja, hogy te egy nagyon fontos ember vagy az életünkben.
- Szóval akkor nem baj, ha nem fogom magam nagyinak hívni?
- Persze hogy nem baj. Nagyon szeretlek – megölelem és el is szontyolodok.
- Mi a baj? – tol el magától és a szemembe néz. Lehajtom a fejem és nem tudom, hol kezdjem.
- Én csak… - sóhajtok egy nagyot – hogy legyek jó anya? Segíts, kérlek, te olyan jó, vagy és ahogy neveled a húgomat is. Olyan anya akarok lenni amilyen te vagy, de hogy csináljam, hogy neveljek belőle rendes embert. MI van, ha elrontom és olyan lesz belőle, mint amilyen én voltam.
- Oh Liv – megsimogatja az arcom és olyan szeretet árad belőle – semmi különöset nem csinálok. Egyszerűen csak szeretlek titeket. Ne is aggódj olyanon, hogy rossz anya leszel. Már most tudom, hogy jobb anya leszel, mint én valaha is lenni tudok. Pont attól leszel jó anya, amit átéltél a múltban. Te vele leszel, és nem fogod elhagyni. Két olyan szülő lesz vele, akik nagyon szertik. És mi is itt vagyunk neked.
- Köszönöm – suttogok, mert olyan szinten elérzékenyültem, hogy valami fantasztikus.
- Mindig – erre már mosolygok. Ez az a szó, ami mindig elűzi a rossz kedvemet.

- Sziasztok. Miről társalogtok? – kukucskál be az ajtón apa és már beljebb is lépett. 
- A lányod nem akarja elhinni, hogy jó anya lesz – nézett mosolyogva apára és megfogta a kezét. Jó őket így látni. 
- Ugyan már Olivia ne gondolj hülyeségeket. Eszedbe ne jusson még egyszer, hogy nem leszel jó anya. Már akkor bizonyítottad, hogy milyen anya vagy, mikor összejöttél Jason-nel. Az ikrek nem véletlenül mondják neked, hogy mami.
Most van az a pont, hogy belátom, igaza van. Ezt eddig észre sem vettem. Mármint, hogy ők az anyjuknak tekintenek. Egyszerűen csak a barátjuk akartam lenni, de ők mégis anyjuknak tekintenek.
Az, az egy hét gyorsan eltelt. A kisbabánk teljesen megerősödött. Nem rég aludtam el. Mikor kinyitom a szemem látom, hogy Jason az ágy szélén ül és a kezében fogja a kisbabánkat. Hirtelen ülök fel az ágyon és egy apró nyilallást érzek a hasamnál.
- Odaadták? – kérdezem tőle és kikerekedett szemekkel nézem a férjemet a kezén a kislányunkkal. Szívet melengető látvány. A kezemet Jason felé nyújtom és ő feláll, majd a karomba helyezi a kislányunkat. Lágyan szeretettel ölelem csöpp kis testét és megjelenik egy apró könnycsepp a szememben. Kopogást hallok és az ajtó lassan nyílik.
- Sziasztok. Bejöhetünk? – kérdezi anya, miután bejött. Bólintok.

- Odi. – szalad oda a húgom, de szerencsére anya felkapja, mielőtt felmászna az ágyra. Anya csillogó, könnyes szemmel bámul, hol rám, hol a lányomra. Milyen furcsa ezt így kimondani. A lányom. Ez annyira fantasztikus.
- Milyen szép baba. – mosolyog rám anya.

- Megakarod fogni? – kérdezem és ő bólogat. Leteszi Diana-t és a kezébe adom a kislányom.
- Oh… Hát szia Johanna. – anya könnyezni kezd és azt hiszem engem is fojtogat a meghatottság. Diana felmászik az ágyra és átöleli a nyakamat. Látom apán, hogy ő is könnyezne, de nem teszi. Erős marad. Azt hiszem, végre eljutott a tudatáig, hogy unokája született. Annyira fiatalok még. Ha valaki rájuk néz, nem gondolná, hogy már nagyszülők. A napok gyorsan telnek. Már nincs semmi akadálya annak, hogy végre haza mehessünk. Jason készíti a ruháimat, én pedig csak a kislányunkkal tudok foglakozni. Nem bírom letenni. Nem is akarom. Csodálatos, egészsége, nyugodt kisbaba.
- Indulhatunk? – kérdezi a férjem és végre elindulunk haza. Az autóban Johanna elalszik. Hátranézek és mosolygom. Most már minden tökéletes. Ennél többet nem is kívánhatnék magamnak. Családra találtam. Boldog családra.
- Köszönöm. – szólalok meg.
- Mit?
- Ennél nagyszerűbb születésnapi ajándékot nem is kérhettem volna. – látom az arcán a meglepettséget. Biztos elfelejtette, de én nem haragszom. Annyi dolga volt mostanában. Volt egy ügye és persze itt voltunk mi is.
- Sajnálom kicsim… Én…- szabadkozik.
- Semmi baj édesem. Elég, hogy itt vagy nekem. És, hogy ő is itt van. – ismét hátrafordulok és a kis, békés arcocskát nézem. Annyira tündéri. Olyan, mint egy angyal. Mintha az ég küldte volna nekünk, a sok szenvedés jutalma ként. Csak azon csodálkozom, hogy Olgáék nem jöttek be a korházba. Pedig már annyira jól mentek a dolgok. Még utazunk egy keveset, majd a hatalmas ház előtt parkolunk le. Óvatosan veszem ki a babyhordót az autóból. A kis csöppségem még mindig alszik. Nagyon jó alvó, csak tartson ki az éjszakák alatt is. Jason megfogja a kezem és és látom, hogy hatalmas mosoly terül el az arcán. Nem tudom mire fel vigyorog ennyire. De amennyire ismerem, nem lehet véletlen. Felfelé megyünk a kőlépcsőn és belépünk az ajtón. Jó végre itthon lenni. Annyira örülök, hogy nem a kórházi szoba fehér falait kell bámulnom.
- Meglepetés…Boldog születésnapot Liv. - ugrik elő a sok ember a nappaliban.
- Csss. – csitítom őket. Nem akarom, hogy a kicsi felébredjen. De úgy látom, meg sem kottyan neki. Úgy alszik tovább, mint a bunda. A sok ember egy pillanatra elhallgat és néma csönd lesz. Mindenki az figyeli, hogy a kisbabánk nem ébredt-e föl. Aztán csak annyit lehet hallani, hogy mindenki nyugodtan fújja ki a levegőt. Leteszem az asztalra a babyhordót és megölelek mindenkit.
- Boldog szülinapot kicsim. – jön oda anya és apa.
- Köszönöm. Köszönök nektek mindent. Ennél boldogabb még sosem voltam. – megölelnek és az ajándékot a többihez teszik. Már egy egész kupac áll a sarokban. Mindenki itt van, aki nagyon fontos és akit nagyon szeretek.

Ryan és Jenny. Esposito és Laine. Vaslady. Jim nagypapa. Martha. Alexis. Diana. Olga és Frank. James és a felesége. Lory és Joshep. Anya és apa. És természetesen Jason és Johanna. Mindenki átadja az ajándékot, majd az-az első dolguk, hogy megnézik Johanna-t. Mindenki gratulál a gyönyörű kisbabához. Tayler mindenkinek oszt egy pohár pezsgőt. Csönd lesz, és Jason kezd beszélni.
- Emelem poharam az én gyönyörű, csodálatos, észveszejtően szexi feleségemre. Nálad jobbat sosem találhattam volna. Életem legjobb döntése volt, mikor azon a bizonyos esküvőn felkértelek táncolni, és utána hazavittelek. – szélesen elmosolyodom. Pontosan emlékszem arra az éjszakára. – Olivia Grant. Te egy csodálatos nő vagy. El sem tudnék képzelni jobb feleséget és jobb anyát nálad a gyermekeim számára. Emeljük hát mind poharunkat, Olivia Grant-re. Arra a nőre, akit a világon a legjobban szeretek.

Könnyezek a meghatottságtól és beleiszok a pezsgőbe. Jason hátat fordít és kiemeli az asztalon lévő babahordóból a kislányunkat.
- Boldog születésnapot szerelmem. – gyorsan leteszem a pezsgőt és átveszem a kislányunkat. A kezemben tartom gyönyörű gyermekem, a férjem az oldalamon áll, másik két kis gyermekem két oldalról karolja át a derekam. Tökéletesen boldog vagyok. Minden a helyén van. Nem kívánok többet. Azt hiszem, hogy Olivia Castle-Grant tündérmeséje itt véget ért.

VÉGE

Vannak, akiket a megpróbáltatások elszakítanak egymástól. Mások kapcsolatát, ahogy a miénket is, csak szorosabbá fűzik.

Nicholas Sparks

A szerelem, ha igaz, akkor nagyon hamar megszületik benne a vágy a végérvényességre, a teljes odaadásra.

Székely János

A szívem a tiéd, mióta először megláttalak és két kezed között tartva a lelkem és a testem, vigyáztál rám.

Diana Gabaldon

Egy új élet 32.rész

Bocsásd meg Úr Isten, ifjúságomnak vétkét. Sok hitetlenségét, undok fertelmességét: Töröld el rútságát, minden álnokságát, Könnyebítsd lelkem terhét... 220.Dícséret... :D

Homokba kell írni a szót, amivel megbántott más, hagyni kell, had vigye a szél.... 

Én is ezt tettem... Hagytam, hogy elfújja a szél... Nem haragszom.. sosem haragudtam... :D (L) <3

- Francba, nem tudom elállítani a vérzést – káromkodik az orvos és mond még valamit, aztán az arcomra nyomják a maszkot és már el is kábulok.

Legközelebb mikor magamhoz térek, már sötét van. Jason az ágyam mellett ül lehajtott fejjel és fogja a kezemet. Gyengének érzem magam, de ahogy tőlem telik, megszorítom a kezét és ő azonnal felkapja a fejét.
- Liv kicsim, hogy érzed magad – nem válaszolok, azonnal a kicsi felől kérdezem.
- Hogy van a kislányunk – újra könnyezek.
- Inkubátorban. A tüdeje nem elég fejlett még és lélegeztetőre kellett tenni. De nagyon gyönyörű kislány – hallom, hogy elcsuklik a hangja.
- Látni akarom – csak ennyit tudok kipréselni magamból. Sosem bocsátom meg magamnak, ha valami baja esik a kislányomnak.
- Sajnálom, de még túl friss a sebe és sok vért is veszített. Ha kicsit erősebb lesz, megnézeti a kicsit – tájékoztat a nővér és csak most veszem észre, hogy ő is ott van.
- Próbálj meg pihenni egy kicsit – ül mellém Jason és finoman magához húz. Fejemet a mellkasának döntöm, és szívverésének ütemére alszok vissza.

Legközelebb már pusmogásra térek magamhoz és már reggel van. Egyedül fekszem az ágyban.
- Jason – szólalok meg és ő már ott is van az ágyam mellett anyával és apával együtt.
- Hogy vagy kicsim – kérdezi apa és mind a kettejüktől kapok egy puszit a homlokomra.
- Gyengének érzem magam, de nem érdekel. Látni akarom a kislányomat.
- Sok vért veszítettél azért vagy gyenge. Az orvos azt mondta, amint megerősödtél és fel tudsz kelni, megnézheted te is. Egyelőre csak a szülőket engedik be és csak beöltözve – magyarázza a férjem és a telefonjában kutat – Csináltam neked képet róla.
Oda adja a telefont és pillanatok alatt könnyek lepik el a szemem. Olyan kicsi és olyan törékeny. A mi kislányunk. Egy cső van a kicsike szájában, de olyan gyönyörű. Csak nézem a képet és nem tudok megszólalni. Most tudatosult igazán, hogy anya lettem, bár még nem foghattam és nem láthattam.
- Olyan gyönyörű – szólalok meg elérzékenyülve és Jason mellém ül és átkarol.
- Hisz a mienk. A mi kislányunk. Az orvos szerint erős kislány akárcsak az anyukája – a szemeiből süt a szerelem és már nem is érdekel, hogy mit mondott pár órával ezelőtt.
- A kicsik be akartak jönni, de nem mertük őket behozni. Alexis figyel rájuk – magyarázza anya.
- Elmondjátok végre az unokám nevét? – türelmetlenkedik apa és pár perc után fennakadnak a szempillái – Nagypapa lettem. A legkisebb lányom nem sokkal idősebb, mint az unokám. És az unokám idősebb lesz, mint a következő gyerekem.
- Nem tudtam, hogy tervezünk még gyereket – lepődött meg anya és nekem nevetnem kellett, apa meglepődésén. Talán eddig még nem gondolt bele igazán, hogy az unokájával voltam terhes. ÉS jó látni, hogy minden helyrejött közöttük és végre túl vannak a mélyponton és újra olyan szerelmesek, mint egykor.
- Gratulálok apa, hogy erre rájöttél, de nekem nagyon fáj a hasam a nevetéstől.
- Jól van, de most már elmondjátok mi a neve? – kérdezi anya is.

Mosolyogva bólintok és Jason megfogja a kezemet.
- Hát persze, a kislányunk neve pedig Johanna. Johanna Grant – anya lélegzete elakad, és néhány könnycsepp folyik végig az arcán és megölel.
- Szeretlek kicsim – suttogja a fülembe. Tudom, mit érez. nem is olyan régen még én éreztem ezt a meghatottságot, amit most anya.
- Most magatokra hagyunk titeket – szól apa és mind a ketten elköszönnek, aztán tényleg ketten maradunk.
- Látni akarom őt Jason.
- Rendben szívem. Keresek egy orvost, hogy szabad-e – kapok egy puszit és kimegy. Tudom mire értette, ha túl korán kezdek el mozogni, felszakadhat a sebem és még mindig gyenge vagyok a sok vérveszteség miatt. Nemsokára egy orvossal tért vissza. Megengedte, hogy láthassam a kislányom, de csak tolókocsival és abba is csak úgy, hogy Jason bele emelt. Hát mit ne mondjak, még nem egészen kellemes dolog ülni, feszül tőle a vágás a hasam alján. Lassan haladunk végig a folyosón, arra amerre a koraszülöttek vannak. Még mielőtt belépünk, kapok egy steril köntöst, kesztyűt és egy maszkot is, és Jason-nek is ugyanígy be kell öltöznie. Az ajtó kinyílik, és egy inkubátorhoz tolnak. Az üveg falára Johanna Grant van felírva és bent fekszik a kislányunk. Megint könnyezek. Olyan szép és úgy félek, hogy valami baja lesz. Annyira szeretném a karjaimban tartani.
- Szia, kicsim – teszem a kezem az inkubátor falára – a mami és a papa nagyon szeret. Olyan gyönyörű.
- Volt kitől örökölnie – suttogja Jason és magához húz óvatosan.
- Magának most pihenni kell Mrs. Grant – szólalt meg a beteghordó és visszafelé indultunk a szobámba. Jason visszaemelt az ágyba és nem is kellett sok, már el is nyomott az álom. Mikor magamhoz térek, három szempárral találom szemben magam. Diana, Lory és Joshep az ágyam szélén térdeltek és engem néztek.
- Odi!
- Mami!
Mind a hárman egyszerre kiáltottak fel és máris a nyakamat ölelik.
- Sziasztok – mosolyodok el és már egy kicsivel erősebbnek érzem magam. Feljebb nézek és a háttérben ott ál Alexis is és a férjem.
- Szia, tesó – lép közelebb Alexis és kapok egy puszit – Gratulálok. Johanna erős kislány és nagyon szép.
- Láttad – lepődök meg.
- Csak mi mehetünk be. A többiek képről látták még csak – ül mellém Jason.
- Mami, apa azt mondta, hogy megszületet a kishúgunk – szólalt meg Lory.
- Igen kicsim így van.
- ÉS most hol van? Meg szeretném nézni – ez már Joseph volt. Fogalmam sincs, hogyan tudnám elmagyarázni nekik, hogy a húguk még az életéért küzd.
- Gyerekek, a kishúgotok Johanna egy kicsit beteg és doktor bácsik vigyáznak rá. De ha már jól lesz, akkor megnézhetitek és haza is vihetjük.
- Ő is a szobájában fog aludni? Aludhat ám nálam – Lory lelkesen magyarázza, hogy szívesen megosztja a húgával az ágyát.
- A szobájában fog aludni.
- MI lassan indulunk – szólal meg Alexis, de Diana abban a pillanatban olyan szorosan kapaszkodik belém, hogy bizony nem is olyan egyszerű lefejteni rólam.
- Itt atajot majadni – sikítja – Odi al!
- Diana, Olinak pihennie kell – próbálja meggyőzni.
- Hagyd, majd én hazaviszem – ajánlja fel Jason és mire Alexis elköszön addigra a három gyerek teljesen befészkelődött mellém. Még jó, hogy nagy az ágyam. Jason felhúzta az ágyam két oldalán lévő rácsot, hogy egyikünk se guruljon le, aztán szép lassan újra elnyom az álom.
Teljesen elzsibbadok, mire magamhoz térek, pedig már egyedül fekszem az ágyban és egy papír cetli van a kisszekrényen, ami mellettem áll.
„Hazavittem a kicsiket. Be kell néznem az irodába is, de sietek vissza hozzátok. nagyon szeretlek és a lányunkat is. Csók: Jason”
Elmosolyodok, és feljebb tornázom magam. Lassan már két napja megszületett Johanna. Azt mondták az orvosok, hogy gyógyszert kap, amire csak addig van szükség, míg meg nem erősödik a kicsi tüdeje. Úgy szeretném hazavinni már, a karjaimban tartani.

- Most már egyedül is tudok menni Jason. Már jól vagyok – győzködöm, miközben a folyosón sétálunk végig. Már egy hét eltelt azóta, hogy Johanna megszületett. Nincs olyan nap, hogy ne nézném meg. Az orvosom szerint lassan hazamehetek, de őt még nem vihetjük. A család többi tagja még mindig csak képen láthatja és az ikreknek is elég nehéz megmagyarázni, hogy miért is nem láthatják a kistestvérüket.
- Szia, babám – állok meg az inkubátor előtt.
- Jó napot Mr. és Mrs. Grant. Jó hírekkel szolgálhatok – állt meg mellettünk a gyerekorvos – a kislányuk egy harcos. Ha ilyen ütemben halad akár két hét múlva már haza is vihetik.
- Oh, Istenem – csak ennyi csúszik ki a számon, de alig halható.
- Köszönjük Dr. Úr – szólalt meg Jason és miután ketten maradtunk Jason nyakába borultam. Arra számítottam, hogy sokkal tovább kell bent lennie. Biztos vagyok benne, hogy hosszú lesz az a két hét, viszont már biztosak lehetünk benne, hogy Johanna erős és jól lesz. 

Egy új élet 31. rész

Kopogásra ébredek. Nem szólalok meg. Egyedül akarok lenni. A kopogó nem tágít. Nem veri az ajtót, csak lágyan kopogtat. Bárki is az, tudja, hogy itt vagyok. Nem fog elmenni. Ngy nehezen feltápászkodom és az ajtóhoz megyek. Résnyire nyitom csak ki és nagy meglepetésemre apa áll az ajtóban.
Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – nyitom nagyobbra az ajtót, hogy apa be tudjon jönni.
- Itt mindig is teljesen otthon voltál. Itt boldog voltál. – mondta apa és leült a kanapéra. Mellé ülök és a fejemet a vállára hajtom. Apa átölel, majd a szemembe néz. Nem beszél. A tekintete könnyeket csal a szemembe.
- Nagyon megbántott apa. – szipogom. A könnyeim kezdenek eluralkodni.
- Kicsim. Eltűntek a gyerekei. Ingerült. Megbánta Liv. – apa úgy néz rám, mint egy kisfiú.
- De tudja, hogy utálok a múltamra még csak emlékezni is. – a könnyeim nem már nem hullanak. Megtörlöm az arcom. – Van valami hír?
- Kate és a fiúk az East River felé mentek. – mondja apa.
- Nem fog sikerülni. Két dolgot akar. Pénzt és engem. Ha az egyik hiányzik, annak csúnya vége lesz. Anya nem fogja hagyni, hogy Jason fizessen. Oda kell mennem. Fedezel? Csak rád számíthatok. – apa bólint, de látom rajta, hogy nagyon nem helyesli a dolgot. Felállok és az ajtó felé indulok. Apa kocsijával megyünk. Út közben egyeztetjük a tervemet. Az East River mellett van egy hatalmas raktár. Leparkolunk és megpillantom anya autóját. Közelebb megyek.
- Mit keresel itt Olivia? – förmed rám Jason. Hogy hozhattad ide? – anya is elkezdi korholni apát.
- Nyugodjatok meg. – ezt mondom, de kezdek ideges lenni. – Mióta szólítasz Oliviának? – fordulok Jasonhöz és látom, hogy végre magához tért. Szólás nélkül megfordulok és a raktár felé megyek. Még hallom, hogy anya utánam kiált, de én nem álok meg. A raktár ajtaja elé érek. Lassan benyitok, majd becsukom magam mögött az ajtót. Sötét van. Bízom apában. Értem fog jöni. Bentebb megyek. Meglátom a gyerekeket.
- Mami…Mami…- kiáltanak felém a gyerekek egyszerre.
- Csssss…- csitítom őket. A szolgálati fegyveremet magam elé szegezem és lassan közeledem a kicsikhez.
- Áh drágám. Hát megjöttél? – Jeremy hangjától kiráz a hideg. Hirtelen megfordulok és rászegezem a fegyverem.
- Engedd el őket Jeremy. – szólok rá. Nem kiabálok. Nem emelem meg a hangom. Megpróbálok nyugodt maradni. Jeremy is fegyvert ránt és a gyerekekre szegezi.
- Ne…- emelem meg a hangom. – Ne csinálj hülyeséget.
- Ugyan Olivia. nem akarom én bántani őket. – van egy olyan érzésem, hogy a fegyver nincs megtöltve, de nem merem biztosra venni, ezért nagyon óvatos vagyok. – Csak téged akarlak bántani. Csak neked akarok fájdalmat okozni. Annak a gyermeknek nem szabad megszületnie. Én teszek róla. – a szemébe gonoszság csillog. Nem veszíthetem el a babát. A nyolcadik hónap végén járok. Ha most elveszítem a babát, abba belehalok.
- Azt nem hagyom. – a hangom erőteljes és nagyon határozott. – Engedd el őket.
- Elengedem őket, ha leteszed a fegyvert és idejössz. – nem szólok semmit, csak bólintok. Jeremy előránt egy kést. feljebb emelem a fegyverem, hogy ha kell le tudjam lőni. Elvágja a gyerekek kezén és lábán a kötelet. A kicsik hozzám szaladnak.
- Menjetek ki. Apa már vár rátok. Mondjátok meg neki, hogy én is szeretem a apát. Nem haragszom rá. Mondjátok meg neki, hogy már nem haragszom. – a kicsik kiszaladnak. Leteszem a fegyvert és Jeremy felé megyek. Lassan megyek. Megfontoltan lépek. Lassan közeledek. Mikor elég közel érek, leteszem a fegyvert. Felemelem a kezem, de Jeremy magához ránt és a fegyverét a hátam közepébe nyomja.
- Indulj. – lök rajtam egyet. Nem tudok mit tenni, engedelmeskedem. Jeremy nem tudja, hogy egy egész csapat vár rá odakint. Kilépünk a raktár ajtaján és sok fegyvercsővel nézek farkasszemet. Jeremy is megtorpan.
- Ne lőjetek. – kiáltja anya, mire az összes rendőr elkezdi leengedni a fegyverét. Jeremy közelebb lök a rendőrök felé, de még mindig tart. A gyerekek már Jason karjaiban vannak. Anya ijedten néz rám. Apát nem látom. Nemsokára vége. Ő véget vet az egésznek. Apa kélek, siess. A szemembe könny gyűlik, majd egy lökést érzek hátulról. Jeremy térdre rogy mögöttem, majd ájultan terül el a földön. Apa nyakába ugrok. könnyekben török ki és érzem, hogy mindkét lábamat két-két kéz fogja körbe. Leguggolok és átölelem a gyerekeket is. Anya is odajön, de előtte megbilincseli Jeremy-t. Anya is megölel. Kezek megnyugodni. Nagy levegőt veszek. Hirtelen a hasamhoz kapok és anya éppen csak meg tud tartani. Fájdalmasan felkiáltok. Jason és anya a kocsiba raknak. Villámsebességgel a sürgősségire hajtunk.
- Félek Jason. – szorítom meg erősen a fájdalom miatt jason kezét.
- Nem lesz baj kicsim. Csak próbálj megnyugodni. – simít végig a verítékes homlokomon. Újra felkiáltok a fájdalomtól. Anya most már kirakja a jelző lámpát és padlógázzal hajt a korház felé. Mikor megérkezünk kapok egy tolószéket. Nagy nehezen beleülök és már meg is érkezett az orvos. Betolnak az egyik szobába.
- Megindult a szülés. – jelenti ki az orvos néhány vizsgálat után.

- De…De az nem lehet. – kezdek kétségbeesni. – Még nem lehet.
- Nyugodj meg, nem lesz baj. – nyugtat Jason és anya is küld felém egy nyugtató mosolyt. Az orvos kifelé megy, de én utána szólok.
- Doktor úr. Mennyi esély van rá, hogy elvesztem a babát?
- Nem tudom megmondani. Minél előbb megszületik, annál előbb tudunk rajta segíteni. – ez nem valami bíztató. A könnyeim hullani akarnak, de nem engedek nekik.
- Doktor úr. Ígérje meg, hogy ha valami baj lesz, akkor a babát menti meg. Ígérje meg. – az utolsó mondatra megemelem a hangom. Nem mond semmit, csak némán bólint és Jason még jobban szorítja a kezemet. Nem telik el talán még 10 perc sem, és az orvos visszajön és beteghordó is van vele.
- Császármetszést kell csinálnunk, hogy minél előbb segíthessünk a kicsin, ha szükség van rá – könnyek szöknek a szemembe, hisz nagyon szerettem volna természetes úton szülni, de most a baba a legfontosabb. Most rajtam van a sor, hogy bólintsak.
- Epidurális érzéstelenítőt kap és végig ébren lesz a műtét alatt.
- Bemehetek vele – vág az orvos szavába Jason.
- Sajnálom, de most nem. Kint kell várnia.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Kint foglak várni titeket – lassan megcsókol és letörli azt a néhány könnycseppet, ami végigfolyik az arcomon. A beteghordók már el is tolnak. Az orvos elmagyarázza mi fog történni. Meg kell görnyednem ahogy, tudok és megkapom a gerincembe  az érzéstelenítőt. Fogalmam sincs mennyi idő után hat, mert felfektettek az ágyra és már le is függönyözték az arcomat.
- Érzi? – kérdezi az orvos, de nem érzek semmit.
- Nem.
- Akkor kezdhetjük. Nővér szikét.
Egy másik nővér a fejemhez áll és próbál nyugtatni, hogy nemsokára a karjaimban tarthatom a kisbabámat. Nem jön össze, Csak könnyezve hallgatom az orvos utasításait. Soha életemben nem imádkoztam, de most jött el az a pillanat, hogy némán mormolom az imát. Csak ne legyen semmi baja, a többi már nem érdekel.
- Kint van – hallom az orvos kiáltását, de sírást nem hallok – Hívják a gyerek orvost.
A könnyeim patakokban kezdenek folyni. MI van a kislányommal?

Egy új élet 30.rész

Az autóút nem hosszú. Lassan megérkezünk, és Jason kinyitja az ajtót. Kiszállok, és abban a másodpercben meg is szédülök. Jason megfog, és a karjába zár.
- Jól vagy? – kérdezi aggodalommal a hangjában.
- Igen. Ez csak a reggeli rosszullét. Megbirkózom vele. – mondom, és a karjába kapaszkodva befelé indulunk. Belépek, és a kicsik már a nyakamban is vannak.
- Mami…- kiabál Lory. A nagy hangzavarra Olga is előbukkan. Megállunk, és egy pillanatig csak nézzük egymást.
- Sziasztok. – töri meg a csendet Olga.
- Szia anya. – köszön Jason, és egy puszi erejéig elenged, én pedig megpróbálok megállni a lábamon. – A gyerekekért jöttünk, és mondanunk kell valamit.
- Rendben. Gyertek beljebb. Ne ácsorogjatok itt az ajtóban. – beljebb megyünk, és a hatalmas nappaliba ülünk le. A Lory az egyik oldalamra, Joshep pedig a másikra ül. Jason az ölébe kapja Lory-t, és leül mellém, majd átfogja a derekam. Közben Frank is megérkezik. Olga, és Frank egymás mellé ül, velünk szemben. Most olyan kínosan érzem magam, mint még soha.
- Szóval? Mi az a nagyon fontos, amit el akartok mondani? – kérdezi kíváncsian Olga. Igazából nem nagyon értem azt a hatalmas változást, amin átment, de igazából örülök neki.

- Anya. Liv-nek és nekem… Kisbabánk lesz. – én is és Jason is csak Olgát szuggeráljuk. Egy kicsit megdöbbent fejet vág. Kicsit megijeszt. Lehet, hogy nem örül neki? Elkiabáltam volna a pozitív változást?
- Ez fantasztikus drágáim. Nagyszerű. Gratulálok. – hihetetlen. Bár az ösztöneim még sosem csaptak be. Odajönnek hozzánk, és mind a ketten gratulálnak. Érzem, hogy Lory a ruhámat húzgálja.
- Ez azt jelenti, hogy lesz egy kistestvérem? – kérdezi ártatlan tekintettel.
- Igen kicsim. Azt jelenti. – mosolygok rá. Joshep az apjához megy.
- Apa. – Jason leguggol. – Ha a mami 100 kilós lesz, ugye nem fogod elhagyni? – egymásra nézünk, és szerintem az ő fejében is a tegnap esti beszélgetésünk zajlik újra. Muszáj elnevetnem magam.
- Nem kisfiam. Nagyon szeretem a mamit, és sosem hagynám el. – közelebb jön, és kapok egy lágy gyengéd csókot. Még csók közben is úgy vigyáz rám, mintha valami törékeny, milliárdokat érő műtárgy lennék. Miközben ölel, megfogom a kezét, és erősen kezdem szorítani, majd eltolom magamtól.
- Ki kell mennem a mosdóba. – mondom viszonylag higgadtan, de tudom, hogy ismét rosszul leszek. Olga csak bólint, és én elviharzom. Pár perc múlva egy halk kuncogást hallok a hátam mögül.
- Ez annyira vicces? Próbálj meg napi kétszer-háromszor te itt térdelni, és a hasizmodat edzeni. – kicsit ingerült vagyok. Elhallgat a nevetés.
- Ne haragudj kicsim. Nem akartalak kinevetni. Sajnálom, kérlek bocsáss meg. – próbálok kiegyenesedni, és hirtelen Jason karjaiba omlok. Ennem kellett volna. Rosszul vagyok. El fogok ájulni. Mire ezek végigfutnak az agyamon, már nem bírom nyitva tartani a szemem. Becsukom, és hirtelen megnyugszom. 

Mikor kinyitom a szeme, anya ül az ágy melletti széken, Jason pedig a másik oldalról szorongatja a kezem. Felemelem a fejem, de mind a kettejük alszik. Vajon mennyi ideig voltam ájult? Már este van. Késő este. Mindkét kezemet egyszerre szorítom össze, és viccesen néznek ki, mikor egyszerre kapják fel a fejüket.
- Nyugi. Jól vagyok. – először mosolygom, de aztán eszembe jut, ha csak simán elájultam volna, akkor előbb ébredtem volna, és a dokik már haza engedtek volna. – A baba? Ugye jól van a baba? Kérlek mond, hogy nem esett baja a babának. Ugye nem? – kezdek kétségbeesni.
- Nyugodj meg szívem. A baba tökéletesen egészséges, és velünk van. – nagy levegőt veszek, és egy egész Mount Everest esik le a szívemről.
- Apa itt van? – kérdezem fellélegezve.
- Igen. Szóljak neki? – kérdezi anya, és én bólintok. Anya az ajtó felé megy, és behívja apát.
- Magunkra hagynátok minket? – kérdezem, mikor apa belép. Jason egy apró csókot lehel a homlokomra, majd kimegy.
- Mi az szívem? Jól érzed magad? – kérdezi apa aggódó szemekkel.
- Ölelj meg kérlek. Csak ölelj. Most szükségem van rád. – apa azonnal közelebb jön, és a karjaiba zár. – Félek. Félek, hogy ismét elvesztem a babát. Azt már nem élném túl.
- Nem fogod elveszteni kicsim. Tudom, hogy nagyszerű anya lesz belőled. Úgy, ahogy a te anyád is nagyszerű volt. Gyönyörű, erős, és talpraesett lányt nevelt. Életem egyik legrosszabb döntése volt, hogy otthagytalak titeket.
- Nem. – szakítom félbe. – Ha az nem történik meg, akkor most nem lennénk itt. Nem lenne két csodálatos gyermekem, egy szerető férjem, családom, nem lenne Kate és Diana. Akkor minden más lenne, de nem biztos, hogy jobb is lenne. – szorosabban ölel.
- Nagyon boldog voltam, mikor Kate mondta, hogy kisbabátok lesz. Tudjátok már, hogy-hogy fogjátok hívni? – kérdezi kíváncsian. Én kezdek megnyugodni.
- Igen. Én tudom, de Jasonnek még nem mondtam, és előbb vele beszélném meg. – mosolygok apára, aki csak őszintén bólint. Szerencsére már délután elhagyhattam a korházat. Jason hazavisz. El kell mennie dolgozni. A gyerekek itthon vannak, és a szobájukban játszanak. Nincs más a lakásban rajtunk kívül.

Az idő nagyon gyorsan telik. Már csak azt veszem észre, hogy a hasam miatt korlátokba ütközöm. Nem tudom egyedül elrakni az edényeket az alsó fiókba, vagy nem tudok egy magas polcról leemelni egy vaskosabb aktát. Az elmúlt 6 hónap nehéz volt, de szerencsére Jason, és anyáék, na meg persze Olgáék is nagyon sokat segítettek. Egy újabb reggel elé nézek. A rosszullétek elmúltak. Már csak a nagy bálna méretemmel kell megküzdenem. Felöltözöm, és az őrsre megyek. Belépek, és látom, hogy anya az én asztalomnál ül, amit kicsit furcsállok. Apa mellette ül. Közelebb megyek, hogy köszönjek nekik.
- Sziasztok. – mosolygok rájuk.
- Szia. Mit keresel itt? – kérdezi anya, és úgy érzem, hogy komolya a tekintete.
- Itt dolgozom. – próbálom elviccelni a dolgot, de már apán is látom, hogy valami nem stimmel.
- Menj haza Liv. Ez parancs. – lassan lélegzem, mert érzem a gyomromban feltörő idegességet. Vigyáznom kell a babára. Nem kaphatok újra rohamot. Az elmúlt hat hónap viszonylag nyugodtan telt.
- De… - megakarok szólalni, de anya felkapja a vezetékes telefonomat, ami félbe szakít. 
- Castle. – veszi fel, és az arca kissé elfehéredik. – Micsoda?
Oké most már hivatalosan is aggódom. Anya arca elsápad. Mi történt? Miért nem mond senki semmit?
- Máris indulunk. – teszi le a telefont. – Gyerekrablás történt a Spingfield óvodában.
- Istenem. – tör ki belőlem a döbbenet. – A gyerekek.
Elgyengülnek a lábaim. Az arcom elsápad.
- Esposito induljatok. – adja az utasítást anya. Ő nem megy.
- Liv kicsim lélegezz. Van nálad gyógyszer? Liv válaszolj. – anya kikapja a kezemből a táskámat, és kutatni kezd benne. Előveszi a kis üveget, és letuszkol egy szem gyógyszert a torkomon. Pár perc múlva érzem, hogy az előbb még zakatoló szívem, kezd visszatérni a normális ütembe. Nem bírok megszólalni. Csak reménykedem benne, hogy a gyerekeknek nem esett bajuk. Hogy nem ők voltak a célpontok.
- Kicsim figyelj rám.
- Hozok egy teát. – szakítja félbe apa anyát. Anya csak bólint és utána felém fordul.
- Lory-t és Joshep-et elrabolták. – a légzésem újra gyorsulni kezd, és kezdek kétsége beesni. Azt hiszem rosszul leszek. Nem bírom. A könnyeim áradni kezdenek.
- Jason. Szólnom kell Jasonnek. – felugrom, de anya visszaültet.
- Szívem. Van még valami. Jeremy az. Jeremy vitte el őket. Idetelefonált, de még nem voltál bent. Azt mondta, hogy elfogja vinni a gyerekeket és, hogy csak pénzért cserébe adja őket vissza.
- És miért nem állítottátok meg. – kétségbeesve kiabálok. Ordítok anyával, de nem szándékosan. Nagyon ideges vagyok. A szívem újra zakatol. Már nem hat a gyógyszer sem. Nagy levegőt veszek. Mindenem remeg. Egy értelmes mondat nem jön ki a torkomon. Muszáj egyedül lennem. Beszélnem kell Jasonnel. Miért? Miért most? Már annyira jól alakult minden. Ha ezt Olgáék megtudják, megint kezdődik elölről minden. Felállok a kanapéról, és a mosdóba rohanok. Már amennyire az állapotom engedi a rohanást.

Rick lép be a pihenőbe.
- Hol van Liv? – kérdezi az előtte álló feleségétől.
- Elrohant. A mosdóban van. Rick aggódom. Tudjuk, hogy mire képes Jeremy. Nem hinném, hogy az eredeti célpont a gyerekeke voltak, hiszen előbb ide telefonált, Liv-nek. Fel kell hívnom Jason-t. – Kate vesz egy nagy levegőt.
- Átvegyem? – kérdezi Rick, és látja felesége gondterhelt arcát.
- Nem. Megoldom. - mondja Kate és előveszi a telefonját. Arrébb megy, hogy zavartalanul tudjon beszélni Jasonnel. Tárcsáz, és kicsöng.
- Grant. – szól bele a telefonba Jason.
- Szia Jason Kate vagyok. – a nő nagy levegőt vesz. Ezt Jason is észreveszi.
- Mi történt?- Jason hangja kezd ideges lenni. – Liv-el történt valami? Jaj Kate bökd már ki.
- Emberrablás történt a Springfield-i óvodában. A gyerekeid… - Kate nem tudta folytatni, mert megszakadt a vonal.

A mosdó egyik kis fülkéjében vagyok. Kopogást hallok. Nem szólalok meg. Az arcom könnyes. Némán szipogok.
- Liv kicsim. Jason úton van. Nemsokára itt lesz. – a könnyeim ismét eluralkodnak. Hogy fogok így Jasonre nézni. Ha akkor fizettem volna, most nem lennének veszélybe a kicsik.

Kate a zárt mosdóajtó előtt áll.
- Kate. – szólal meg Jason és a nő felé közeledik. – Hol van Liv?
- Odabent. Fél órája próbálom kikönyörögni onnan, de nem jártam sikerrel. – Kate átadja a helyét Jasonnek.

Valami történik odakint. Egy ideje csend van. A könnyeim már nem hullanak, és a helyzethez képest megnyugodtam. Kilépek a fülkéből, és a mosdókagylóhoz lépek. Megmosom az arcomat és a tükörbe nézek. Legutóbb mikor ezt tettem a tükör bánta. Most sértetlenül hagyom a tükröt. Csak meredek a benne látható nőre.
- Liv. Édesem, nyisd ki kérlek. – ez már Jason. Tényleg gyors volt. A hangja lágy, és kedves.
Nem szólalok meg, csak kinyitom az ajtót. Kilépek. Jason közeledik és megakar ölelni. Én ellépek előle. Látom, hogy nem igazán érti a dolgot. Az asztalomhoz megyek és a kezembe veszem a telefont.
- Mit akarsz csinálni? – jön oda ingerülten Jason.
- Megkérdezem Jeremy-től, hogy mit akar. – Jason kiveszi a kezemből a telefont és visszacsapja a helyére.
- Ne csinálj hülyeséget. Hagyd ezt Kate-ékre. Ők megoldják.
- Te ezt nem érted. Nem tudod, hogy mire képes. Miatta szenvedtünk ennyit, hogy végre lehessen egy közös gyerekünk. Nem értem, hogy most miért csinálod ezt. – megemelem a hangom, de nem kiabálok.
- Nem teheted ezt érted? Veszélybe sodrod magadat is és a gyerekeimet is.
- A te gyerekeid? Hogy mondhatsz ilyet? Ugyanúgy szeretem őket, mint te. – kezdek dühös lenni. A férjem, most olyanért veszekszik velem, amit el sem követtem.
- A gyerekeim a te maffiás pasid miatt vannak életveszélyben. – nem tudok megszólalni. Hogy mondhatott ilyet? Nem mozdulok. Csak meredek magam elé. Lassan Jasonre emelem a tekintetem.
- Liv. Kicsim sajnálom. – kezd bele a magyarázkodásba.
- Az a golyó semmi volt ahhoz képest, amit most te tettél velem. Az a golyó majdnem elvette a lehetőséget, hogy gyermekem legyen. Te viszont most kést döftél a szívembe. – egy percig elgondolkodtam rajta, hogy jó ötlet-e felpofozni, de rájöttem, hogy annyira szeretem, hogy ezt nem tudom megtenni. Felkapom a táskám és a lift felé indulok. Csak annyit hallok a hátam mögött, hogy anya azt mondja: „Hagyd, had nyugodjon meg.”lemegyek és éppen Espoékkal találom szembe magam.
- Mi újság? – kérdezem, mintha mi sem történt volna.
- Jeremy volt az óvodába. Konyhás kiszolgálónak álcázta magát, így jutott be. – mondja Espo.
- Mit tudunk még? – kérdezem Espotól nyugodt hangon.
- Csak annyit, hogy a pasas az East River felé menekült. – bólintok és folytatom utamat a kocsim felé. Beszállok és a régi lakásomra hajtok. Oda, ahol azelőtt anyával laktam. Az út rövid öt perc alatt ott vagyok. Megkeresem a pótkulcsot, és bemegyek. Belülről zárom be az ajtót. Tudom nagyon jól, hogy nem tehetek semmit. Csak tudnám, hogy mik a követelései. Akkor azért ült anya az én asztalomnál. Először engem hívott. Bejelentette nekem az emberrablást. Lefekszem az üres ágyra és elszundítok. Kicsit hűvös van, de a ruhám elég vastag. Nagyon vigyázok magamra és a babára. Még két hónap van hátra. Mindent meg fogok tenni, hogy ez a gyermek a legjobbat kapja. Elszundítok és mély álomba merülök. 

Egy új élet 29.rész

Gyorsan megettük a fagyinkat aztán bevetettük magunkat a sok babacucc közé. Mindent alaposan átnéztem. Egy-egy apró kis ruhadarab előtt percekig álldogáltam. Annyira kicsik. Diana már két éves és elszoktam már az ennyire apró dolgoktól. A kiságyak között is megláttam álmaim kiságyát is. Rózsaszín baldachinos, és gyönyörűen ki van faragva a fa. Vettem egy fehér kisrugdalódzót és egy fehér kiscipőt is. Az idő gyorsan repült. Még vettünk anyának néhány merészebb ruhadarabot, aztán hazafelé vettük az irányt. 
- Csak készülj az estére. A többit én elintézem – szállok ki anya kocsijából mikor már hazaértünk.
- Rendben, de vigyázz magatokra, jó?
- Vigyázok. Szia – adok két puszit és még figyelem, ahogy elhajt, aztán kezdetét veszi a készülődés. Épp hívnám Olgát, mikor csörög a telefonom. Alexis az.
- Szia, húgi, mi újság? – köszönök bele a telefonba és a srácok szobájába sétálok, hogy néhány cuccot összepakoljak nekik. 
- Valami nem stimmel apa és Kate között. Tennünk kell valamit – hangja kétségbe estett.
- Tudom, beszéltem anyával. Neked csak az a dolgod, hogy este fogd a nagyit és Diana-t és lépjetek re otthonról. Menjetek el egy szállodába és csak holnap este menjetek haza. 
- Mire készülsz? – hangja gyanakvó és mosolyognom kell.
- Összehozom a szüleinket. Vagyis részemről letudtam annyival hogy vettünk anyának néhány szexi cuccot, és kiürítem nekik a házat éjjelre, a többi anya dolga.
- Rendben, mehetünk hozzátok?
- Sajnálom, de most nem. Nálunk is kiürítem a házat éjjelre.
- teljesen világos. Baba projekt?
- az – mosolyodok el szélesen. Végülis ez is a baba projekt része. Elköszönünk és leteszem a telefont. A beszélgetés alatt sikeresen összeszedtem az ikrek dolgait és már le is viszem a nappaliba. Hogy hívjam fel Olgát. Fogalmam sincs most hányadán állunk. Az óta az este óta hívott ugyan, de nem beszéltük meg mi is van most. Rendőr vagyok, hát akkor ez is menni fog. Tárcsázok, és a túloldaon már fel is veszik a telefont. 
- Tessék Grant lakás – ismerem fel Agatha hangját.
- Jó napot Agatha, Liv vagyok, Olgát keresem.
- Azonnal hívom - pár perc néma csend, aztán már bele is szól férjem anyja.
- Szerbusz Liv, miben segíthetek? – hangja kedves.
- valóban segítségre van szükségem. Meg akarom lepni Jasont. Vállalnád az ikreket? Aztán holnap értük mennénk.
- Nagyon szívesen. De akkor holnap ebédre gyertek – nem tudom eldönteni hányadán állunk. 
- Akkor, ha hazajönnek, Tyler viszi őket, mi pedig megyünk értük és ott ebédelünk. Köszönöm.
- Szívesen. Várlak titeket. Szia.
- Szia.
Na, ez is el van rendezve. Simán letegeztem Olgát, de nem úgy tűnt mit, akit zavar. Fogalmam sincs mi ütött belém. A vásárolt holmikkal együtt a szobába sétálok. A hálóinget és a hozzá való fehérnemű szettet biztonságosan elrejtettem a fürdőbe, hogy Jason véletlenül se találja meg, a babacuccokat pedig egy ajándéktasakba tettem az ultrahangos képpel együtt. 
-Ok, már csak a vacsora van hátra – magyarázok magamnak és a konyhába sétálok. Mandulás narancsos csirkét csinálok. Tudom, hogy Jason szereti. Szerencsémre van itthon minden, így már neki is állhatok. Éppen előveszem a frigóból a csirkét mikor nyílik az ajtó és Molly lép be rajta az ikrekkel együtt.
- Mami – szaladnak oda és átölelik a lábam.
- Sziasztok, milyen napotok volt? – kérdezem tőlük egy puszi kíséretében és leveszem róluk a vékony kis kabátot.
- Nagyon jó, rendőröset játszottunk – magyarázza Joshep.
- Oha – eresztek meg egy újabb mosolyt – mit szólnátok, ha a nagyi vigyázna rátok ma éjjel? Holnap pedig apuval értetek megyünk.
- Muszáj? – kérdezi elhúzott szájjal Lory. Leguggolok hozzá és megsimogatom az arcát.
- Szeretnék apunak egy meglepetést csinálni. ÉS a nagyinak már hiányoztok.
Azt hiszem meggyőztem őket. Gyorsan elköszöntem tőlük, Odaadtam a sofőrnek a táskájukat, haza küldtem molyt is és újra csend telepedett a házra. Már teljes erőmmel a vacsorára tudok figyelni. Mire a sütőbe tudom tenni már szürkület van. Ránézek az órára és rémülten vezsem észre, hogy már mennyi idő. Nemsokára hazaér a férjem. Gyorsan a fürdőbe rohanok és lezuhanyozok, aztán pedig megállok a szekrény előtt. Mit vegyek fel? Megakad a szemem egy rózsaszín koktélruhán, amit még az első vásárlásunk alkalmával Alexis és anya erőszakoskodott rám. Azóta sem volt rajtam. Most pont megfelelő lesz. Egy darabig úgysem fogom tudni felvenni. Belebújok és már vissza is sietek a konyhába. Megterítem az asztalt, rósza, pezsgő – szigorúan alkoholmentes – és minden ami romantikus tud lenni, Az asztal sarkára teszem a kistáskát, elé egy vázát amibe virágot tettem, így nem lesz túl feltűnő és igyekszem, hogy csak a vacsi után nézze meg a tartalmát. A csirke éppen megsült. Kirakom az asztal közepére. Lekapcsolom a lámpát és meggyújtom a két gyertyát. az ajtó nyílik. Gyorsan a dolgozó szoba ajtajába állok. Ő nem lát, de én látom a reakcióját. Csodálkozik és mosolyogva nézi a megterített asztalt. A táskáját csak a kanapéra dobja.
- tetszik? – lépek elő rejtekemből.
- Gyönyörű – odasétálok hozzá és ő átkarol – és te is gyönyörű vagy.
Megcsókolom, és már alig várom, hogy elmondhassam neki, ismét apa lesz. Leülünk és neki állunk a vacsorának.
- Minek köszönhetem ez? És hol vannak a srácok? – néz rám kíváncsian.
- JÓ kezekben, és vacsora után meg tudod majd. 
Bele törődik és folytatjuk a vacsorát. Nem tudom letörölni a vigyort az arcomról. Úgy érzem, ha nem lenne a fülem, biztosan körbevigyorognám a fejem. Ez neki is feltűnik, de nem kérdez rá. A vacsora végével elérakom a táskát.
- MI ez? – kérdezi, de nem válaszolok, helyette még szélesebb lesz a mosolyom. Lassan nyitja ki, és egyesével kivesz mindent. Egy rugdalódzót, cipőt és végül a képet. Csak nézi a képet és a többi cuccot. Könnyes lesz a szemem és még mindig csak szélesen mosolygok. Arcán hihetetlenség tükröződik egy pillanatra aztán ő is elmosolyodik.
- Ez… Ez az, amire gondolok? – kérdezi és hallom a hangján, hogy elérzékenyült. Csak bólin tok neki, ő pedig már ott is terem előttem, Felhúz, magához ölel és megcsókol.
- Apa leszek – kiáltja el magát hangosan, nekem pedig nevetnem kell – a legboldogabb férfi vagyok a világon. Nagyon szeretlek. 
- Én is szeretlek – suttogom és már meg is csókol. Hosszan és lágyan. Talán sosem éreztem még ilyen boldogságot. Persze az első terhességemnél is örültem, de ez valahogy már más. Most már biztos vagyok benne, hogy ő meg is születik. Ellép mellőlem és megfogja a rugdalódzót és már oda is tartja a még lapos hasamhoz.
- Tökéletes. Ebben fogjuk hazahozni a kórházból – magyaráz lelkesen.
- Honnan tudod, hogy jó lesz neki? - kérdezem felhúzott szemöldökkel.
- Ő az én lányom és biztosan jó lesz neki.
- Lány? – meglepődök, a legtöbb férfi egyből azt mondaná, hogy fia lesz.
- Persze hogy lány, olyan gyönyörű, mint az anyukája – simít, végig az arcomon én pedig teljesen elolvadok tőle. Úgy érzem, mindjárt szétfolyok. Már most túlérzelgős vagyok. Vajon a terhességtől van? Felkap és az emelet felé indul velem. Óvatosan tesz le az ágyra, mintha valami porcelán baba lennék, aztán megcsókol. Nagyon szenvedélyesen. Érzem, ahogyan a testem lángra gyúl és eluralkodik rajtam a vágy. Pillanatok alatt szabadít meg a ruháimtól és én is őt. Nem tudok tovább gondolkodni, még az sem jut eszembe, hogy nem így terveztem. Óvatosan fölém gördül és együtt haladunk a gyönyör felé. 
Pihegve fekszem a karjaiban. Ő pedig egy gyengéd csókot lehel a fejem búbjára. 
- Egyedül voltál orvosnál? – kérdezi meg miután már mind a kettőnknek visszaállt a normális légzése. 
- Nem, anya elkísért. Aztán elintéztem, hogy csak ketten legyünk – nézek fel rá és elveszek a gyönyörű szemeiben.
- Hová vitted őket? Apádékhoz?
- nem Olgához – rám néz és meglepődik, én pedig elszomorodom egy kicsit és eszembe jutnak apáék. Remélem, ma éjjel helyre tudják hozni a dolgokat kettejük között. Elfordítom a szeme és oldalra fordulok. A keze átcsúszik a derekamon a hasamig.
- Mi a baj, - kérdezi és állát a vállamra teszi.
- Anya és apa. Elhidegültek egymástól. Ma vettünk anyának néhány cuccot. Elpateroltam otthonról a húgaimat is. Kicsit félek, hogy nem tudják helyrehozni a dolgokat – sóhajtok egy nagyot – Ők egymásnak vannak teremtve. Ugye mi nem járunk így a pici születése után?
- Helyre fogják hozni, ez biztos. És sosem szűnök meg szeretni téged. Még akkor, sem ha 15 gyerek vesz minket körül és vagy 100 kiló leszel – mosolyodik el és én is elnevetem magam. 
- Na azt már nem Jason Grant – még mindig nevetek a megjegyzésén, de tudom hogy így hogy elviccelte is komolyan gondolja. 
- Gyere ide – mondta szeretettel és magához húzott jó szorosan. Fejemet úgy, mint máskor is, a mellkasára fektettem és hamarosan elnyomott az álom jótékony hatása is.
Hajnalban egy újabb rosszullétre ébredtem. Éppen csak kiugrottam az ágyból és elértem a WC-ig. Azt hiszem, a kicsi nem szereti a narancsos csirkét.
- Jól vagy? – lép be a fürdőbe férjem, de még bólintani sem tudok. A rekeszizmom már fáj a sok hányástól. Mikor abbamarad, megtörlöm az arcom a törölközőbe amit Jason adott és leroskadok a padlóra. Jason fel akar emelni, épp, mint tegnap este, de leintettem. Fogat akarok mosni. A mosdóhoz lépek, de a térdeim megcsuklanak egy pillanatra. Szerencsére közel van és megtart, amíg végzek, aztán visszavisz az ágyunkba. Hanyatt fekszem, ő pedig a tenyerét a hasamra simítja. Hozzábújok és a rosszulléttől kimerülve újra elalszok.

Pár órával később Jason simogatására ébredek.

- Jó reggelt édesem. Lassan indulnunk kell. Jobban vagy? – néz rám aggódva és egy apró csókot is kapok.

- Már jobban, de ezek a rosszullétek kikészítenek – mosolygok és kimászok az ágyból, hogy valami elviselhető öltözéket vegyek fel.

- Csinálok reggelit – sétálna ki az ajtón, de utána kiáltok.

- Hagyd, egy falat sem megy le a torkomon – rosszallóan néz rám és már tudom, ezt nem úszom meg ennyivel.

- Enned kell.

- Jason, alig pár órája hánytam ki mindent, amit tegnap este ettem. Még mindig hányingerem van és nagyon nincs kedvem újra hányni. Viszek egy almát és majd megeszem útközben – nem veszekszem, csak egy cseppet vagyok erélyesebb, így felfogja, hogy ne tuszkolja belém a kaját. Mindketten felöltözünk, és már úton is vagyunk. Kezemben az alma, amit megígértem, hogy útközben megeszek, de csak nézegetem. A tudat, hogy ennem kell, már attól rosszul vagyok. Most már értem anyát. Lassan a számhoz emelem, és beleharapok. Alig tudom lenyelni.

- Azért ne edd meg, hogy engem megnyugtass. Nem akarom, hogy az miatt legyél rosszul – megsimítja a combomat és hálás mosolyt küldök felé.

Egy új élet 28.rész

Az éjszaka közepén sikoltozva ébredek. Jason hirtelen magához szorít, és érzem, hogy a fájdalomcsillapító kiürült a szervezetemből. Már csak néhány helyen fáj.
- Itt vagyok kicsim… Ssss…Semmi baj. – suttogja a fülembe, és ölel tovább. Kezdek megnyugodni, és a könnyeim is kezdenek elapadni. Az elmúlt két hét, mióta itthon vagyok, folytonos rémálmokkal telt. Kezdem úgy érezni, hogy Jason inkább el sem alszik, hogy rögtön tudjon cselekedni, ha rosszat álmodok. Ez a mostani most más volt. Rosszabb volt, mint az előzőek. Hirtelen kiugrom az ágyból, és a mosdó felé szaladok. A wc mellé térdelek, és hányni kezdek. Kellom, hogy Jason sétál az ajtó felé, majd megáll.
- Nee… Ne… Nem akarom, hogy így láss. – hajtom le a fejem.
- Kicsim…Szeretlek. – átölel, és felfogja a hajam, mikor jön az újabb roham. El sem mozdul mellőlem. Ott van velem. Minden kijött belőlem, amit tegnap megettem. Erőtlennek érzem magam, és ezt Jason is észreveszi. Mikor látja, hogy már csak erőlködök, akkor felkap, és az ágyba visz. Óvatosan letesz, és mellém fekszik.
- Orvoshoz kéne menned. – szólal meg, és én bólintok. – Sajnos holnap fontos tárgyalásom van.
- Semmi baj édesem. Megkérem anyát, hogy vigyen el. – sejtem, hogy mi áll a rosszullétek hátterében, de azért kivizsgáltatom magam. Egy rövid idő után elnyom az álom. A rémálom nem jön elő kétszer ugyanazon az éjszakán, szóval az este többi része nyugalomban telik. Reggel, mikor felébredek Jason már nincs mellettem, és a házban síri csend van. A gyerekek is elmentek, és Taylor ma szabadnapos. agyon rémisztő a hatalmas házban egyedül lenni. A konyhába megyek,és a szokásos üzenetet olvasom a hűtőn. „Jó reggelt édesem. Dolgozni mentem, és olyan édesen aludtál, hogy az éjszaka történtek után nem volt szívem felkelteni. Menj el orvoshoz. Szeretlek Jason.” A telefonomért nyúlok, és a gyorshívó kettes gombját nyomom le.
- Szia anya. Liv vagyok. – köszönök bele a telefonba még kicsit álmosan.
- Szia kicsim. Valami baj van? – kérdezi aggódva.
- Nem nincs baj. Eljönnél velem az orvoshoz? – kérdezem, és egy pillanatig nem szól semmit. 
- Persze, de tényleg nincs baj?
- Nem, csak egy rutin vizsgálat kéne. Azt hiszem, hogy újra terhes vagyok. – mondom izgatott hangon. Anya ismét nem szólal meg.
- Ez remek kicsim. Természetesen elkísérlek. Én szeretném megtudni először, ha igaz a dolog. – most már ő is annyira izgatott, mint én. – Egy óra múlva jó?

- Igen. akkor várlak. Szia. – elköszönök, és leteszem a telefont.  Az emeletre indulok, és felveszek valami elfogadhat ruhát. Az az egy óra, gyorsan elment,és arra eszméltem fel, hogy csöngetnek.  A ajtóhoz megyek, és kinyitom.
- Szia anya. – ölelem meg. – Indulhatunk?
- Igen. – nem valami bőbeszédű, és mintha valami idegesség foszlányt hallanék a hangjában. Az autó felé megyünk, és beülünk. Alig indulunk el, és én máris faggatni kezdem.
- Szóval? Min veszekedtetek? – kérdezem, és ő felhúzza a szemöldökét.
- Mi? Mi nem is veszekedtünk.
- Anya. Engem próbálsz átverni? Egy, nyomozó vagyok, és tudod, hogy kiszúrom. Kettő, nem hiszem el, hogy nekem akarsz hazudni. Ez valahol nagyon rosszul esik. – ez hirtelen csúszott ki a számon, és látom, hogy meg is döbben rajta.
- Sajnálom kicsim. Igazad van. Mi tényleg veszekedtünk, csak nem akartalak ezzel idegesíteni. – kíváncsian tekintek rá. – Apád azt hiszi, hogy én már nem szeretem.
- Hogy? Miért? – most jövök rá, hogy képes vagyok olyan szintű értetlenséget produkálni, amin még én is meglepődöm.
- Azt mondta, hogy már nem úgy nézek rá, mint eddig. Pedig ez nem így van. Ugyan úgy nézek rá.
- De? – teszem fel a kérdést, amire nagyon szeretnék választ kapni.
- De nem hiszem, hogy ő ugyan úgy néz rám. Mostanában, csak elmegyünk egymás mellett, és egy szián, és egy csókon kívül semmi sem történik. – értem, szóval a szex-el van a probléma. Húha… hogy adjak tanácsot az anyámnak szex kérdésben?
- Próbáld felhívni a figyelmét. – furcsán néz rám, én pedig folytatom. – Ne hagyd, hogy átnézzen rajtad. Ha végeztünk az orvosnál, akkor elmegyünk vásárolni. Veszünk neked valami szexit.
- Nekem? Liv kicsim nekem van egy majdnem két éves lányom. Nem hancúrozhatunk csak úgy, és akkor mikor a kedvünk tartja. – a nevetést nehezen bírom visszatartani, de megoldom.
- Nézd. ha mi két hat éves gyerek mellett megoldjuk, akkor neked is sikerülni fog. Veszünk valami olyasmit, amitől apa lélegzete megáll, és remélhetőleg nem csak a lélegzete fog neki állni. – anya elvörösödik a volán mögött, majd elneveti megát. Rég kacagtunk ilyen önfeledten. Lassan megérkezünk a korházba. Besétálunk, megkeresem az orvosomat.
- Jó napot Doktor úr. – köszönök, mikor belépek az ajtón. Anya lement a büfébe, és magamra hagyott.
- Áh Mrs. Grant. Vagyis Olivia. Mi járatban nálam? – kérdezi a doki, és szinte örül, hogy lát.
- Úgy hiszem, hogy újra sikerült. De meg kéne bizonyosodnom róla. – mondom egy széles mosoly kíséretében. Az ajtó felé int, majd átsétálunk egy vizsgálóba. Én felfekszem az ágyra, ő pedig szorgosan végzi a dolgát. Az a zselé, ami a hasamon van, nem elég, hogy hideg, de még ragad is.
- Ott is van látja? – mutat a monitorra. – Ez bizony egy kisbaba. És örömmel jelentem, hogy most már semmi akadálya annak, hogy egészséges babát hozzon a világra. – nem tudok megszólalni. A könnyeim elárasztják az arcomat. Letörli azt az izét a hasamról, én pedig lehúzom a pólóm. Kapok egy képet, és gyorsan el is rakom. A könnyeim még mindig folynak. Mikor kilépek a szobából, látom, hogy anya már tűkön ül a váróban. Mikor meglát, felugrik, és odajön.
- Oh kicsim. Nem az lett, amire számítottál igaz? – megölel, és még hagyom, hogy egy pillanatig azt higgye, hogy nem vagyok terhes.
- Anya leszek. – suttogom a könnyeim között halkan. Ő hirtelen rám néz és újra ölelni kezd. Nem szól semmit, csak állunk a váró közepén, és ölelkezünk…
- Menjünk vásárolni – törlöm le egy mosoly kíséretében a kibuggyanó boldogság könnyeket. 
- Menjünk – anya arca is csillog a könnytől. Beülünk az autóba és a pláza felé vesszük az irányt. Egész út alatt csak az orvostól kapott kis szürke képet nézem. Még alig látni, de a tudat, hogy már velem van és most már semmi sem áll az útjában annak, hogy megszülessen, rettentő boldoggá tesz. 
- Föld hívja Liv-et – térít magamhoz anya és már azt veszem észre, hogy a parkolóban állunk. Fel sem tűnt, hogy már ideértünk.
- Már ide is értünk? – nézek rá és gyorsan biztonságos helyre süllyesztem a képet a táskámban. Kiszállunk az autóból és befelé indulunk.
- Mikor mondod el neki? – kérdezi anya, miközben egy fehérnemű üzlet felé irányítom – Ezt most komolyan gondolod? – néz rám, mikor észreveszi hova is készülök bemenni. 
- Teljesen komolyan. Szerinted én hogyan fogom közölni vele? – nézek rá nagy szemekkel, miközben a csipke hálóingeket nézegetem – amúgy ma este fogom elmondani. Ma éjjelre lepasszolom a srácokat. 
- Én vállalom őket – vágja rá gyorsan, én pedig rá sem ismerek. Az én anyám nem csinálná ezt. Ez már nem az a mindent bevállalós Kate, akit én ismertem meg. 
- Szó sem lehet róla, ma este épp vissza fogod hódítani az apámat. Teszek róla, hogy tietek legyen a ház. Ez? – mutatok fel egy rövid piros nagyon szexi hálóinget anya felé. Tudom, hogy a vörös minden árnyalata jól áll neki, és tudom, hogy apa is szereti, mikor vörösben van. Nézi pár másodpercig.
- Ugyan már anya! Mutasd meg neki, hogy te még mindig ugyan az a nő vagy, akibe beleszeretett, csak épp már van egy közös gyereketek. 
- Jól van, dobd a kosárba – adta meg magát, aztán színben hozzá passzoló fehérneműt kezdett keresgélni, míg én magamnak is választottam egy égszínkéket, aztán én is a fehér neműkhöz sétáltam.
- Szóval, ki is fog vigyázni a srácokra? ÉS felettébb kíváncsi vagyok, hogy üríted ki a házunkat, hogy csak ketten legyünk – nézett rám.
Megtaláltam a nekem való ugyanolyan melltartó bugyi szettet és anya is a kosárba dobta, amit választott. A pénztár felé sétáltunk: Eddig még nem is gondoltam rá, hogy anyáéknál hogy intézem el, hogy senki se legyen otthon, de az biztos, hogy ma felettébb jól jön, hogy Olgával alighanem rendeződig a kapcsolatunk. 
- Ne aggódj, törd azon a fejed, hogy visszahódítsd a férjedet. 
Kifizettük, amit vásároltunk, aztán egy cukrászda felé sétáltunk. fagyit akartam enni. De jó, korán kezdődik a kívánós korszak. 
- Akkor viszont az ikreket Olgához passzolod le? – néz rám anya és én bólintok.
- Az öreglány sokat változott. Fogalmam sincs mitől, de legalább nyugodtan élhetünk. Nézd – mutatok egy babaolt felé – Baba bolt! Be kell mennünk.

Egy új élet 27.rész

- Haza ment? – kérdezem halkan, de igazából egyáltalán nem érdekel.

- Fogalmam sincs. Jobban aggódtam érted – mondja és egy puszit ad a fejem búbjára.

- Jason – nyögök fel az újabb fájdalom hullámtól – nagyon fáj.

Óvatosan mászik ki mellőlem és csakhamar a fájdalomcsillapítóval és egy pohár vízzel tér vissza. Gyorsan beveszem és visszafekszem. Ő is mellém fekszik. Fejét a kezére támassza és figyel. A fájdalomcsillapító gyorsan elnyom, és a pilláim leragadnak. Fogalmam sincs mennyit aludtam, de sikítva térek magamhoz. Már egyedül vagyok. a szobaajtó pillanatokon belül kicsapódik, és a férjem robog be rajta. Azonnal mellém ül és magához ölel. A hátamat simogatja, és a fülembe suttog. Hagyja, hogy a sírás alábbhagyjon. Most veszem még csak észre, hogy már szürkület van. Lassan megnyugszom. A légzésem visszatér a normálisba, a könnyeim elapadnak, és a szívverésem is a normál ütembe áll vissza.

- Gyere, van vacsora, egész nap nem ettél. Vagy felhozzam? – néz rám szeretetteljesen.

- A kicsik?

- Lent vannak, játszanak. Fel akartak jönni, de mondtam nekik, hogy anyának pihennie kell – végig simít az arcomon és én is megeresztek egy apró, halvány mosolyt.

- Akkor szeretnék le menni. Segítesz? – kérdezem, mert kicsit gyengének és ingatagnak érzem a lábaim. Lassan felállok, és kifelé indulunk a szobából. Átkarolja a derekamat, így ha esetleg lábaim nem bírnák a súlyom, bármikor meg tud tartani. Lefelé indulunk a lépcsőn. Egyesével, szép lassan egymás után és mikor a feléhez érünk, a szívem összeszorul. Két ijedt, gyermeki szempár néz rám. A lépcső alján állnak mind a ketten és bámulnak. Lory arca könnyektől maszatos és Joshep fogja a kezét. ha lenne elég erőm, most odaszaladnék hozzájuk. Azt hiszem, a sikításomtól ijedhettek meg.

- Gyertek, szépen segítsetek megteríteni, a maminak biztosan semmi baja – lép ki a konyhánkból Olga és épp a kezét törli meg a kötényben, ami rajta van. A szemeim fennakadnak, és nem tudom mit kéne gondolnom.

- Semmi baj – suttogja Jason a fülembe – Bízz bennem – kér, és én csak bólintok, mert bízok benne. Olga rám néz, mondana valamit, de nem szólal meg mégsem. Jason-nel lesétálunk a lépcsőn.

- Úgy hiányoztál mami – szólal mega két kisgyerek egyszerre. Leguggolok hozzájuk, még ha fáj, akkor is. Kitárom a két karom és hagyom, hogy átöleljék a nyakamat.

- Úgy szeretlek titeket – mondom nekik és mindegyikőjük arcát megsimogatom és puszit adok nekik.

- Azt hittük haragszol ránk és azért mentél el – magyarázza Joshep.

- Beteg voltam, de sosem hagynálak el titeket kicsikém. Nagyon szeretlek titeket és az apukátokat is – mondom neki és mind a ketten nagyot sóhajtanak. Két megkönnyebbült sóhaj, két, lassan 6 éves kisgyerektől. Félrebillentem a fejem, hogy a tőlünk nem messze álló Olgát is lássam. Arca most más, mint eddig. Meg mernék esküdni, hogy a szemei mosolyognak és talán még egy könnycseppet is látok, de abban nem vagyok biztos.

- Gyerünk, segítsetek a nagyanyátoknak és aztán kézmosás a vacsi előtt – szólok finoman a gyerekekre és egy igen mamit hallatva elszaladnak nagyanyjukkal a nyomukban a konyhába. Kezemet Jason felé nyújtom, mert egyedül már nem tudok felállni.

- Nagyon szeretlek. Mondtam már – néz rám a férjem és úgy, mint mindig ez a két szó energiával tölt fel.

- Bizonyítsd – suttogom mosolyogva és alig pár milliméter választja el az ajkainkat. Nem kell kétszer mondanom, és már meg is csókol. Óvatosan, de szerelmesen.

- Jelen pillanatban nem vagy elég erős másféle bizonyítási módszerhez, de az sem fog elmaradni – suttogja vigyorogva.

- Jason – szólok rá megrovóan, hisz alig pár méterre a konyhában van a két gyerek és az anyja.

- Most mi van? Őket sem a gólya hozta – szólal meg kioktatóan.

- De ezt a két gyereknek nem kell tudni – csapok finoman a vállára – éhes vagyok, menjünk vacsizni. Feltéve, ha nem rakott a tányéromba mérget.

A konyhába megyünk, ahová épp most ér vissza a két gyerek a kézmosásból. Azonnal kijelentik, hogy ők bizony mellettem fognak ülni, kiszorítva így az apjukat. Óvatosan szemlélem a sültet, ami a tányéromon van. Egy apró mosolyt és egy fejbiccentést eresztek meg a nő felé, akitől oly sok rosszat kaptam. Az ember legnagyobb erénye a megbocsátás. Ettől vagyunk emberek.

A vacsora csodálatos, és még élek is.
- Elnézést. – szólal meg Jason, mikor megcsörren a telefonja. A dolgozószoba felé megy, és becsukja az ajtót.
- Mehetünk játszani?  - kérdezik a gyerekek, és mivel már egy falat sincs a tányérjukon, így bólintok.
- De előtte mossatok kezet. – adom utasításba. Nekem sincs már semmi a tányéromon, és már mennék is, de egyedül még nem érzem magam biztonságban. Megpróbálok felállni, de nem sikerül valami fényesen. Hirtelen megszédülök, és visszaülök.
- Minden rendben? – kérdezi Olga, és úgy néz rám, mint még soha.
- Igen persze. – próbálkozom ismét, de a lábaim ismét felmondják a szolgálatot. Hirtelen két kéz emel a magasba, és máris Jason ölében találom magam. Hirtelen felkacagom.
- Ez hiányzott a legjobban. – csak mosolyogni tudok, és elindulunk az emelet felé. Bemegyünk a szobába, és Jason letesz az ágyra. Hirtelen a gyerekek rontanak be. Pizsamában, mamin nagyon meglepődöm.
- Már meg is fürödtetek?  - kérdezem tőlük. Ők nagyon lelkesen bólogatnak. – Akkor menjetek aludni.
Mind a ketten felpattannak az ágyra, és kapok egy-egy puszit. Elszaladnak.
- Jason. - Kiáltok ki a fürdőbe, ahol a férjem már a kád vizet engedi. A hívásomra szinte azonnal ott terem mellettem.
- Igen drágám?
- Hoznál egy jó erős fájdalom csillapítót? – kérem tőle. Már el is tűnik a szobából, majd egy ajtócsukódást hallok, és azt, hogy valaki csattog felfelé a lépcsőn. Nyílik a szoba ajtaja, és a férjem lép be egy erős gyógyszerrel.
- A gyerekek elaludtak, és anya az előbb ment el. – a kezembe nyomja a gyógyszert és én egy kis víz segítségével már le is nyelem. Közelebb húzom magamhoz Jasont, és szenvedélyesen megcsókolom.
- A fájdalmaim elmúltak, szóval bizonyíthatsz. – mondom csábító hanglejtéssel,és ő felhúzza a szemöldökét.
- Igen? – kérdezi és egy hatalmas lendülettel átpördít az ágy másik oldalára. Én pedig nem számítva a nagy fájdalomra, hirtelen felkiáltok.
- Sajnálom, kicsim ne haragudj. Nem akartam fájdalmat okozni. – szabadkozik.
- Nem érdekel. Nem érintettelek rendesen legalább három hete. Érezni akarlak Jason. – húzom ismét magamhoz. Gyorsan tapasztom az ajkaimat az övére és szenvedélyesebben, mint bármikor is valaha csókolni kezdem. Pillanatok alatt veszik el az ellenállása, hogy inkább majd később. Túl régen voltunk már együtt, hogy várni tudjak még. Most érzem csak igazán mennyire is hiányzott. A fájdalomcsillapító hat és már nem érzem, hogy bármim is fájna, de lehet, hogy ez a férjem érdeme. Már nem is tudok másra figyelni csak rá. Hagyom, hogy szép lassan leszedje rólam az összes ruhadarabot, miközben végigcsókolja a testem minden egyes porcikáját. Minden csókba beleremegek. Felülök az ágyon, miközben ő visszatér a számhoz. Lehámozom róla a felsőt, a nadrágot és minden most már feleslegessé vált ruhadarabját. Lassan simítok végig kidolgozott felsőtestén és minden izmán. Tudom, hogy minél lassabb vagyok, annál jobban kínzom, sajnos vele együtt magamat is. 
- Szükségem van rád – suttogom bele a csókba szinte könyörögve és ő kérésemet tettel elégítette ki. Hol lassan, hol pedig gyorsan mozgunk az ősi ritmusra. Ajkaival csak addig hagyja el az ajkam, míg áttér a nyakamra és vissza. Körmeimet a hátba mélyesztem, mikor egy utolsó lökéssel mindketten eljutunk a gyönyör legfelső csúcsára. Pihegve fekszik le mellém és én közelebb fészkelem magam hozzá. 
- Kis boszorka, már nagyon hiányoztál – suttogja a fülembe és lassan mind a kettőnknek visszaáll a légzése. Csak rá mosolygok és ujjaimmal a mellkasán rajzolgatok. – Túlságosan is megnőttek a körmeid – teszi még hozzá.
- Bocsi – húzom meg a vállam és fájdalomdíjként egy csókot adok. Fejemet a mellkasára fektetem, pontosan a szíve fölé, és már el is nyom az álom.

Egy új élet 26.rész

Egyszerűen képtelen voltam józanul gondolkodni. Reményt akartam. Nem akartam elengedni, mert olyan jó érzés volt kapaszkodni belé.

Harlan Coben

Végleg enyész a sötétség, szívek lángja belobban,
új kor hív, s a remény csillan a fény aranyán.

Ara Rauch

Mindig szeretni foglak... És csak remélni tudom, hogy még sokáig eltűrőd a szeszélyeimet. ALWAYS :D Chris... <3

Hallom, hogy csendben leül. Valószínűleg azt hiszi, hogy alszom.

- Ébren vagyok, de képtelen vagyok megfordulni. Nagyon fáj mindenem – szólalok meg és anya már át is jön a másik oldalra, így látom.

- Szóljak, hogy hozzanak fájdalom csillapítót – kérdezi, és közben megsimítja az arcom.

- Aha – csak ennyit tudok kinyögni, mert a fájdalom most már olyannyira eluralkodik rajtam, hogy képtelen vagyok egy épkézláb mondatot is kinyögni. Inkább levegőt sem veszek, úgy nem fáj. Érzem már a jól ismert görcsöt is, de már késő nem vagyok képes lélegezni. Az elmém kiabál, a torkomhoz kapok, tátogok, mint egy hal, de nem jön az éltető oxigén. Minden homályos, a víz folyik rólam és a mellkasom is szorít, úgy, mint még soha. Érzékelem, hogy matatnak körülöttem, de már eluralkodik a sötétség.

Hírtelen kívülről látom magamat. Anya zokog, és két nővér fogja le. Valamit beadnak, de nem érzek semmit. Kiütnek egy defibrillátorral. Érzem az áramütést, de aztán semmi, még mindig magamat látom. Nem akarom itt hagyni őket. Újabb áramütés, ezúttal erősebb, de aztán ismét semmi. „Utoljára!” Kiáltja egy orvos, ezzel egy időben anya a nevemet kiáltja. Már nem fogja senki, összezuhanva ül a padlón. Át akarom ölelni, de nem tudom. Érzem az újabb áramütést, aztán a hírtelen égető érzést, amit a levegő újbóli beáramlása okoz a tüdőmbe. Levegő, igen. Légzés. Nagy levegőt véve ülök fel hírtelen az ágyamban és csak kapkodni tudom. Élek.

- Nyugodjon meg Mrs. Grant és lélegezzen jó mélyeket – simít a hátamon végig egy nővérke.

- Olivia! – kiált fel anya és már mellettem is van. Átölelem, és közben figyelek a légzésemre. - Annyira megijesztettél – suttogja zokogva a nyakamba.

- Ne haragudj – most már én is sírok. Az orvosok úgy döntenek, hogy a legjobb dolog, most ha nyugtatót adnak. Pillanatok alatt alszok el tőle.

Legközelebb mikor felébredtem, és körülnéztem, már sötét volt. Jason volt mellettem, a széken ült, fejét az ágyam szélére hajtotta, közben a kezemet fogta és úgy aludt. Megmozdítom az ujjaimat és ő rögtön felriad.

- Liv, Kicsim! – ölel meg rögtön és érzem, hogy a nyakam nedves lesz. Sír.

- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni – suttogom. Finoman eltol magától, de csak annyira, hogy szemembe tudjon nézni.

- Nagyon szeretlek. Mikor Kate felhívott, hogy mi történt, megijedtem. Nem kellett volna, hogy itt hagyjalak. Nem akarlak elveszíteni – szeme még mindig könnyes.

- Csókolj meg kérlek – nem tudok mást mondani, de azonnal teljesíti a kérésemet. És olyan óvatosan, olyan szerelmesen csókol, min még talán soha. Megölelem és mellém fekszik. Egy pillanatra sem enged el.

- Hova lett anya? – kérdezem, miután feltűnt, hogy ő már nincs itt.

- Apád hazavitte. Teljesen kikészült.

- Mit tettem – sírom el magamat.

- Nem tehetsz róla. Érted? Most már jól vagy, és Kate is jól lesz. Most pihenj és gyógyulj, nem megyek sehová. Minél hamarabb haza akarlak vinni. Mindketten kellünk egy babához.

Elmosolyodok és fejemet a mellkasára hajtom, aztán pedig elnyom az álom. Aznap éjjel a rémálmok sem jöttek. Reggel mikor magamhoz tértem, Jason még mindig mellettem feküdt. Nem sokkal később egy orvos jött be és elvittek megvizsgálni. Rengeteg vizsgálatot csináltak, szinte egész délelőtt eltartott. Ki is fárasztott rendesen, azonban semmi okát nem találták a tegnapi szívleállásomnak, természetesen a betegségemen kívül. Mire visszatoltak a szobába, már apa is ott volt.

- Szia, kicsim. Hogy vagy? – kérdezte és megölelt. A beteghordó vissza akart emelni az ágyamba, de Jason elküldte és ő emelt vissza, aztán pedig vissza is ült mellém.

- Jól. Kicsit gyenge vagyok és kifárasztott a sok vizsgálat – sóhajtottam egyet – Hol van anya?

- Alszik. Egész éjjel hánykolódott. Nehogy magadat merd hibáztatni. Amint jól leszel, ő is jól lesz. Ezt te is tudod – magyarázta és rájöttem apának igaza van. Láttam milyen volt akkor anya és borzalmas lehetett neki. Még beszélgettünk egy kicsit, aztán éreztem, hogy pilláim lassan megadják magukat. Apa elköszönt, mi pedig újra elaludtunk. Jason sem ment haza. Alexis összepakolta a kicsik cuccait és átvitte őket magukhoz. Amíg nem rendeződik minden addig nem hajlandó visszamenni a suliba. Másnap már jobban éreztem magam, és az orvosom azt mondta, ha szigorúan pihenek otthon és ágynyugalmam lesz, akkor következő reggel hazamehetek. megígértem neki, és tudom, hogy a férjem tenni fog róla, hogy be is tartsam. A fájdalomcsillapítókat még szednem kell, ami még pluszba elnyom, tehát a pihenéssel nem lesznek gondjaim, maximum az alvással. És jól gondoltam, voltak rémálmaim, ezért nyúzottan ébredtem reggel, és kicsit késve. Jason és apa már ott voltak értem. Gyorsan felöltöztem addig ők összerakták a cuccomat. Jason tolókocsival tolt ki a kocsiig, amit nem is bántam. Kicsikét bizonytalannak éreztem még magam. Alig vártam, hogy végre haza érjünk. A saját ágyunkban aludni, Jason-nel. Hogy a kicsik reggel bejöjjenek a szobánkba és ők ébresszenek minket. Mikor haza erünk nagy meglepetés fogad minket. Olga ül a kanapénkon és tudom, hogy ennek ismét nem lesz jó vége. Közelebb megyünk és ő feláll. Túl vagyok két vetélésen, egy elrabláson és egy hírtelen szívleálláson. Most nem akarok veszekedni vele. Szótlanul és ingatag lábaimon óvatosan indulok a lépcső felé. Úgy teszek, mint aki észre sem veszi, azonban mikor mellé érek, megragadja a kezemet. Hangosan felkiáltok, hisz a fájdalmaim még mindig nem múltak el.

- Anya vedd le a kezedet a feleségemről – siet a segítségemre Jason és fenyegető hangjának hála, az anyja azonnal elengedi a karomat.

- Te ölted meg Jessicát – sziszegi a fogai között, aztán a fia felé fordul – haez a szuka nem lenne Jessica még élne.

- Jessica majdnem megölt! – kezdem el felemelni a hangom.

- Meg kellett volna tennie! – Olga szavai a szívembe vájnak.
- Ne mondj ilyet. Liv az életem, és belehalnék, ha történne vele valami. – az emelet felé indulok, de Olga utánam kiált.
- Meg kellett volna halnod te ribanc. – megtorpanok a lépcső harmadik fokánál, és csak állok meredten. Azon gondolkodtam, hogy, hogy tudnám megváltoztatni a véleményét rólam.
- Most elmondok valamit. – kezdek bele a mondókámba.
- Szívem ne. – próbál leállítani Jason, mert nagyon jól tudja, hogy mit akarok mondani.

- Semmi baj drágám. El fogom mondani. – felemelem a kezem Jason felé, és utána odafordulok Olgához.
- Önnek fogalma sincs, hogy én mennyit szenvedtem. Ön most az egyetlen boldogságot akarja elmarni mellőlem. Kiskoromban az anyukám azt mondta, hogy bármi történjen is, nem fog elhagyni. Három nappal később, megölték a szemem láttára. maga el sem tudja képzelni, hogy mit érzek nap, mint nap. Maga még nem vesztett el senkit ugye? Úgy értem, hogy a szülei idős korban, békésen távoztak. Nem volta rémálmai 13 éven át. Magának semmiért nem kellett aggódni. A sok pénz, ami körülvette, meg is védte. Nekem sosem volt egy pólónál,és egy nadrágnál több. Látja ezt? – rántom fel a pólóm ujját, és a vállamat mutatom, ahol egy nagyon halvány folt van. – Megsértettem magam, mikor megakartam szökni az elvonóról. Mikor ki akartam ugorni az ablakon, megvágta a vállamat a törött ablak. Ezt itt…- húzom fel a nadrágom szárát, és egy apró heget mutatok a sípcsontomon. – Az egyik ismerősöm tette, mikor úgy döntöttem, hogy kiszállok. Sokan jöttek, és eltörték a lábamat. – Látom, hogy Olga,és Jason is elképedve néz rám. Utolsó dolog ként, nagy fináléra készülök.
- Ez pedig…- rántom fel a pólóm hirtelen. – A lövés úgy ért, hogy nem lehet gyermekem. Most mégis van egy apró reménysugár. És ha belehalok is, de szülni fogok a fiának egy közös gyermeket. – nem szól semmit. Hirtelen megfordulok, és ahogy a fájdalom engedi, a szobába rohanok. Még a lépcsőfordulónál hallom, hogy Jason nem éppen halkan rászól az anyjára.

- Jó műsor volt anya? Ne tedd tönkre az életünket, már két gyereket elvesztettünk nem fogom Liv-et is elveszteni… - a többit már nem halottam. Bevágom magam mögött az ajtót és elfekszem az ágyon. Hagyok néhány könnycseppet végigfolyni az arcomon, de ez most túlságosan is mélyen érintett ahhoz, hogy sírni tudjak. Úgy érzem, már elsírtam ez miatt minden könnyemet. Az ajtó nyílik, az ágy süpped mellettem és egy kar csúszik át a derekamon a hasamig és csak magához húz.

- Itt vagyok – suttogja a nyakamba.

- Tudom – suttogom vissza. Lassan megfordulok, de már mindenem fáj. Fejemet a mellkasára hajtom és némán hallgatom szívének minden egyes dobbanását. Megnyugtat, hogy hallhatom. 

Egy új élet 25.rész

A megbocsátás a Biblia nyelvén elengedést jelent, de amíg gyenge vagy, nem tudsz elengedni semmit, mert gyógyulatlan seb van a sérelmed helyén, és fáj. Addig nem felejted el, amíg meg nem erősödsz. A valódi önbizalom sérthetetlen.

Müller Péter

Világot hamvasztottam el szivemben
és nincs jó szó, mely megríkasson engem, 
kuporogva csak várom a csodát, 

hogy jöjjön el már az, ki megbocsát
és meg is mondja szépen, micsodát
bocsát meg nékem e farkasveremben!

József Attila

- Elmondod? – kérdezem, és ő hitetlenkedve néz rám – Kérlek anya, tudnom kell. 
- Mikor értesítettek, hogy baleseted volt, de te nem vagy már a kocsiban, megijedtünk. Fogalmunk sem volt róla hol keressünk. Jason és apád készek voltak bármi mennyiségű váltságdíjat kifizetni érted. Annyira idegesek voltunk miattad, hogy teljesen elfelejtettük, azt amit Jessica mondott a bíróságon. Jason felhívta, és ő volt olyan ostoba hogy felvette, és úgy csinált mintha mi sem történt volna. Bemértük a telefont és odamentünk. A kopasz fickó meglépett és Ryan utána ment. Espo és maradtunk. Aztán mikor megláttalak. Rettentő dühös lettem. Habozás nélkül húztam meg a fegyvert. Bánnom kéne, de nem tudom.
- Köszönöm – suttogom anyának és ő felhúzza a szemöldökét. Nem érti mit köszönök. – Köszönöm, hogy megmentettél, köszönöm, hogy vagy nekem. Köszönök mindent. 
- Mindig – kapom a jól ismert választ, aztán megölel és hazaidul az egész család. Jason még visszajön és kapok egy hosszú csókot. megígértetem vele, hogy legközelebb a gyerekekkel jön vissza. Most jelen pillanatban nem vagyok álmos, egyedül vagyok és unatkozok, de legalább van időm egy kicsit gondolkodni. Annyira jó lenne, ha már végre rendeződhetne az életem. Nem vágyom már másra csak boldogan élni Jason-nel, az ikrekkel és legalább egy közös gyerekkel. Nem értem, hogy ez miért olyan nagy kérés. Miért van az, hogy az én életemet valaki mindig tönkre tudja tenni? Észre sem veszem és máris jó pár óra eltelt, az ajtóm nyílik és a három legfontosabb ember lép be rajta.
- Mami! – kiáltják mind a ketten és az ágyam mellé futnak. Jason egyesével felemeli őket és kapok egy-egy puszit a homlokomra.
- Mikor jössz már haza? – kérdezi Joshep és Lory már rá is kontrázik.
- Hiányzol ám otthonról. Molly nem jó müzlit ad és az apu sem – suttogja a fülembe és én elmosolyodok, ami még feszítő egy kicsit.
- Ideje menni. – szólal meg Jason, és a gyerekek könyörgő tekintettel néznek rá. Én nem szólok semmit, csak mosolygok. Az ikrek lemásznak az ágyról, de előtt kapok egy-egy puszit. A gyerekek megfogják Jason kezét, és kifelé mennek a szobából. Kicsit rosszul esik, hogy egy csókot sem kaptam. A nap további részében egyedül voltam. Nagyon unalmasan telik a nap, és egyetlen látogatóm sincsen. Jasonnek dolgoznia kell,és anya éppen kihallgat. Apa ír, szóval nincs, aki bejönne hozzám. Még egy tv sincs  a szobában. A rémálmaim egyre rosszabbak elsznek. Minden éjjel, ugyan azt álmodom. Nem tudom, hogy a lelem meddig bírja még. Anya halála után Kate tudta elfeledtetni velem, és csak kemény lélekpróbával, és sok szeretettel sikerült túllépnem rajta. Tudom, hogy otthon sokan szeretnek, és sosem hagynának el, most mégis magányosnak érzem magam. A szeretettem nincs is baj, de a lelkem nem hiszem, hogy bírja. Teljesen összetörtem. Bár ezt nem mutatom kifelé. Az ágyam mellett van egy nővérhívó. Megnyomom, és nem sokára már érkezik is a segítőkész nővér.
- Miben segíthetek Mrs. Grant. – kérdezi nyájasan.
- Sétálni szeretnék, de ennyi gép, és cső mellett ezt egyedül nehezen tudom megtenni. – kedvesen mosolyog.
- Hozok egy tolószéket. – jelenti ki, és már ki si fordult az ajtón. Pár perc múlva visszajön, és segít beleülni a székbe. Nem beszélgetünk, csak kitol a gyönyörű, nagy kertbe. A nap száz ágra süt, és gyönyörű idő van. Odatol az egyik kőpadhoz, és leül mellém.
- A nevem Christine. – adja a választ a fel sem tett kérdésemre.
- Olivia, de szólítson csak Liv-nek. – mosolygok rá, és ő bólint.
- Minden helyrejön. – nem értem a megjegyzését.
- Hogy mondja? –adok hangot az értetlenségemnek.
- Ó bocsánat. Én csak hallottam, hogy mi történt önnel. – magyarázkodik. Én nem szólok semmit, csak az ujjaimra nézek, amelyek közül néhány be van kötve. – Minden rendben lesz. Azok, akik meglátogatták, nagyon szeretik magát. A születendő babájának is szüksége van magára. Annak a babának szüksége lesz az anyjára, aki beszélni, járni, és legfőképpen szeretni tanítja. Maga nagyszerű anya lesz. Ez tartsa magában a lelket. Nem szabad feladnia. – olyan őszintén beszél. Úgy érinti meg a lelkem, mint még soha senki. Ezt a különleges érzést, még sosem éreztem. Mindenféle nyugtató nélkül vagyok most teljesen nyugodt. A sebek a lelkemen, mintha egy csapásra kezdenének begyógyulni. Ő csak mosolyog, és én nem tudok megszólalni. Egy hang sem jön ki a torkomon. Megfogja a tolószékem, és visszatol a szobámba. Felsegít az ágyra,és óvatosan betakar. Kimegy a szobából. Már késő délután van, és még mindig Christine szavai járnak a fejemben. egy fiatal nővér lép be a szobámba. Megnézi a gépeket, és elviszi a vacsorámat, ami igazán pocsék volt, de azért ettem néhány falatot.
 - Bocsánat. – szólítom meg. – Idehívná nekem Christine nővért?
- Nem dolgozik ilyen nevű nővér a korházban. – a tekintete értetlen. Én pedig nem hiszek a fülemnek. Akkor ki volt az a nő, aki kitolt az udvarra? Nem képzelődtem, ma tényleg kint jártam az udvaron.
- Köszönöm. – felveszek egy erőltetett vigyort, és az oldalamra fordulok. Fájdalmas fejet vágok, mert elfelejtettem, hogy mennyire is fájnak a mozdulatok. Az agyam csak azon zakatol, hogy ki is lehetett Christine. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy ki is ő valójában. Anya lép be a kórterembe. Megfordulnék, de szörnyen fáj mindenem. 

Egy új élet 24.rész

Hol voltál, amikor magamra maradtam,
Utolsót dobbanó szívvel, egymagamban?

Valami megváltozott, látom rajtad
Ne szólj, meguntam a hazugságaidat.
Depeche Mode

Egy ismerős hang is megszólal, de nem tudom hova tenni.

- Óvatosan te idióta, nem akarom, hogy idő előtt elpatkoljon – szólal meg a hang és hiába koncentrálok, a sötétség átveszi rajtam a hatalmat és elájulok.
A következő kép, amit látok, hogy egy autó hátsó ülésén térek magamhoz. Úton vagyunk valamerre, és az elrablóim kiléte is világossá válik. Rájövök, hogy miért volt olyan ismerős a hang. Jessica és egy férfi, aki számomra idegen. Jessica vezet. Nem gondoltam volna, hogy tényleg beváltja a fenyegetését.

- A vendégünk magához tért – fordul meg a kopasz férfi és a következő pillanatban Jessica már félre is húzódik.

- Nem kell tudnia hova megyünk. Adj neki valamit – vihog idétlenül és a férfi pár másodpercen belül már felém közelít egy fecskendővel. Próbálok mozgolódni, kiszabadulni, de a kezem és a lábam is össze van kötve. A tűt belém szúrja és már ki is ürül a benne lévő folyadék. Nekem pedig az utolsó, ami eszembe jut, az a baba.

Mikor magamhoz térek, már egy székhez vagyok kötve. Körülöttem szinte semmi nincs. Egy apró faházban vagyok, de fogalmam sincs hol. próbálom a csuklómat kiszabadítani, de reménytelen. A fejem is fáj, aztán pedig eszembe jut a kocsiban történtek és akaratom ellenére néhány könnycsepp bugyanik ki a szememből. Vajon lett valami baja a kisbabámnak? Vajon velem van még? Vajon valaki észrevette már, hogy eltűntem? Egyáltalán mennyi ideig voltam eszméletlen? Alig tudok gondolkodni és erőm is alig van. Fogalmam sincs mit adtak be, de rendesen kiütöttek vele. Az ajtó nyílik és a szőke lép be. Igyekszem felölteni kemény álarcom. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa, fáj, amit csinál.

- Csak nem magadhoz tértél? – kérdezi mézes-mázas hangon és az arca egy az egyben egy őrültre hasonlít. – Tudod miért vagy itt ugye?

- Egyáltalán nem ártottam neked – vágom oda Jessica-nak, a következő pillanatban pedig már bele is csimpaszkodik a hajamba és hátrarántja a fejem. A kopasz is megjelenik és egy kést tart a torkomhoz. Most már komolyan megijedek, de próbálom még mindig nem mutatni. Csak nyelek egy nagyot és hallgatom Jessica hogy sipárog.

- Ha Jason és a gyerekek nem lehetnek az enyém, akkor a tiéd se lehetnek. Hálátlan kis kölkök. Az egész testemet elcsúfították mire megszülettek erre most ez a hála, hogy egy utolsó kurvát neveznek anyjuknak! – csak kiabál és közben fel alá mászkál. Biztosan be van szívva, vagy pedig tényleg ennyire őrült.

- Szenvedni fogsz! – kiáltja és a combomba vár egy hatalmas tűt. Már nem tudok mit tenni, fájdalmasan felordítok, és újra elveszítem az eszméletemet.
 Egy hangos puffanásra térek magamhoz. Hirtelen felkapom a fejem, és Jessicával találom szemben magam. Hirtelen felpofoz, és nagyon gyorsan térek magamhoz.
- Játszani fogunk kis kurva. Nagyon jó játékot találtam ki neked. – kikötözi a lábam, és felrángat a székről. Kifelé megyünk a kis helységből. Kimegyünk a szabadba. A napfény olyan hirtelen éri a szemem, hogy hunyorognom kell. A kopasz, egy nagy vadászfegyvert tart a kezében, és éppen megtölti.
- Látod ezt kurva? Ezzel fogunk rád vadászni, mint egy kutyára. Körbe olyan kerítés van, amiben áram fut. Nem szabadulhatsz. Kapsz 3 perc előnyt. – elvágja a kezemen a köteleket, és futni kezdek, ahogy a lában bírja. A terület nem túl nagy így az elbújásra csak kevés esélyem van. Találok egy nagy fát, és beállok mögé. Hirtelen lövés hangját hallom, és még levegőt is elfelejtek venni. A lövések egyre közelebb érnek. Mozognom kell, különben megtalálnak. Ez egy szörnyű játék, és nagyon nem tetszik.
- Jason gyere értem. Könyörgöm, gyere értem. – suttogva könyörgök a könnyeim között. Újra futni kezdek, és egy lövés dördül. A lábam iszonyatosan fájni kezd, és egy hangos vihogást hallok. Elesem, és látom, hogy a lábamat súrolta egy lövedék. Elég csúnya, de nem vészes. Felállok, és újra futásnak eredek. A lövések egyre sűrűbbek, és a szívverésem is gyorsulni kezd. Futok, és közben hátrafelé fordulok, majd hirtelen a földön találom magam. Előre fordulok, és a kopasszal találom szembe magam.
- Game Over. – a mély hang nagyon érdes, és kíméletlen. Valószínűleg katona volt. Felállít, és maga után rángat. A lábam szörnyen fáj, és járni is alig bírok. Újra a kis faház előtt állunk, és Jessica pontosan az arcomba tartja a fegyvert.
- Nyugi nem foglak most megölni. Még nem. De, ami késik nem múlik ribanc. – a hangja gúnyolódó, és kárörvendő. Visszavisznek a kis szobába, és újra a székhez kötöznek…

Ismét kapok valamit, amitől újra elveszítem az eszméletemet. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő eltelte után, de mikor már magamhoz térek, a fehér neműmön kívül, már nincs rajtam más. Fázom, mindenem fáj és félek is. Megkötözve ugyan már nem vagyok, de mindenem fáj és moccanni sincs erőm. Már abban sem tudok bízni, hogy én túlélem, nem még abban, hogy a baba vajon itt van-e még velem. Az ajtó újra nyílik és ezzel egy időben a könny is kifolyik a szememből.
- Csak nem sírsz? – kérdezi Jessica és úgy csinál, mint aki sajnál, de a következő pillanatban cipője hegyes orrával teljes erejéből hasba rúgott. Egy hangot sem vagyok hajlandó kiengedni, pedig rettentően fáj. Csak némán ömlenek a könnyeim. Most a kopasz ragad meg és egy kézzel a fal mellé ültet, de a lendület hatalmas és a hátam csak úgy csattanik a keményfának. aztán irdatlan nagy pofont is kapok. Milyen férfi az, aki megver egy nőt? A számban fémes ízt érzek és vér bugyanik ki a számból. Az ütés következtében elharaptam a nyelvem. Érzem, hogy az arcom máris dagad fel. Jessica visszaveszi az irányítást. Már nem tudom követni, hol ütnek, vagy rúgnak, mindenhol fáj és most már nemcsak könnyezek, hanem zokogok. Úgy érzem, nem bírom tovább, Még egy rúgás a hasamba, aztán megadom magam. 
A szemeim nehezek, de nem érzek fájdalmat. Lassan nyitnám a pilláimat, de a túl erős fehérség szinte vakít. Visszacsukom és először a hangokra koncentrálok. Csipogást hallok, és búgást. Az emlékeimben kutatok, de az utolsó emlékem, hogy ütnek ahol érnek. Újra megpróbálom kinyitni a szememet, még mindig csak fehéret látok. Mozdítom a fejem, fogalmam sincs, hol vagyok, de Kate ül az ágyam mellett és fejét a szék támláján nyugtatva alszik. A fejem szaggatni kezd. Próbálom még fordítani, felmérni a helyzetemet. A kezemből cső lóg ki. A mellkasomon is van valami, de nem látom, csak érzem. Észreveszem a körülöttem lévő gépeket. És már tudom, hogy hol vagyok. Kórházban. Már nem akarok görcsösen felébredni, de tudni akarom, hogy kerültem ide, mi történt. Hogy mi lett az elrablóimmal, és hogy él e még a kisbabám. Nyitnám a számat is, de nem tudok megszólalni. A szemhéjam már túl nehéz. Visszacsukódik és újra sötétségbe merülök
Újra érzem a bőrömön a fájdalmat. Újra érzem az ütéseket. Újra hallom a pofonok csattanását. Újra hallom azt a gonosz, kárörvendő kacajt. Újra érzem, hogy baj lesz. Újra megvan bennem a sejtés, hogy ezt nem élem túl. Újra félek. A rettegés elönt, és félek a gondolattól, hogy nem látom újra a családomat. Egy hangos üvöltés kíséretében riadok fel. Anya is felugrik, és rögtön átölel. Ringatni kezd, de nem tudok lecsillapodni.
- Ssss ne sírj kicsim. Már biztonságban vagy. a zokogásom nem csillapodik. Olyan szorosan ölelem, hogy az ujjaim elfehérednek. Visszadőlök az ágyra, és jobban körülnézek. Legalább fél tucat gép vesz körül. Nincs olyan testrészem, amiből nem lógnak ki csövek, vagy ne lenne megzúzódva. Látom anyán, hogy nem tudja hol érintsen. Megfogom a kezét, de ez is hatalmas fájdalmat okoz, de most nem érdekel, csak érinteni akarom.
- Mi történt? Hol van Jason? – a kérdések hirtelen rohamozzák meg az elmémet.
- Jason egész nap, és egész éjjel itt volt. El kellett mennie a kicsikért.
- A baba? – teszem fel a kérdést, de még választ sem kaptam, és már könny gyűlik a szememben. Anya megrázza a fejét. Újra feltör a zokogás. Nem bírom elhinni, hogy ismét elvesztettem a babát. Őrjöngeni kezdek, és nemsokára orvosak hada özönlik be a kórtermembe. Beadnak valamit, és hirtelen elönt a nyugalom. Jó erős nyugtató lehet, ha ilyen gyorsan, és erősen hat. Nem alszom el tőle, csak nem vagyok teljesen magamnál. Érzékelem a külvilágot, és hallom is, ha valaki hozzám szól, de nem tudnék most megszólalni. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Minden végtagom fáj, és nincs erőm letörölni a könnyemet. Látom, hogy anya közelebb jön, és az ágy szélére ül. Puha ujjaival letörli a könnyeimet, és végigsimítanak az arcomon.
- Újra megtörtént. – nyögöm erőtlenül, és látom, hogy nem érti. – Megint elvesztettem a babát.
- Kicsim. Ez nem a te hibád volt. – mondja lágy, és gyöngéd hangon. – Kérlek, ne hibáztasd magad. Jessica tehet mindenről. Nem a te hibád volt. – nyomatékosítja bennem a dolgot.
 Ha lenne erőm, most elfordulnék.
- Kérlek, menj el. – szólalok meg. Már alig bírom visszatartani a sírást. Nem akarom, hogy bárki is így lásson.
- Liv. Ne lökj el magadtól. Kérlek. – a hangjában valami érdekeset hallok. Talán ez a valami a sajnálat.
- Nincs szükségem rá, hogy bárki is sajnáljon. Menj el! – felemelem a hangom, és ő meglepődik. Egy könnycsepp csúszik ki a szeméből, és hátat fordít, majd az ajtó felé indul.
- ANYA!!! – kiáltok utána. – Sajnálom, ne haragudj. Kérlek, bocsáss meg. Nem akarlak téged is elveszíteni. Könyörgöm, bocsáss meg. – visszafordul, és visszaül az ágyamra.

- Sosem fogsz elveszíteni. Érted?  Sosem fogok elmenni. Itt maradok.
- Megtennéd, hogy idefekszel? – kérdezem nehezen, és ő csak bólint, majd felmászik az ágyra. Minden porcikám fáj, és mikor már nem bírom tovább, véletlen felkiáltok.
- Sajnálom kicsim. Ne haragudj. – szabadkozik, és én a fejemet a mellkasára hajtom. Anya elkezdi simogatni a fejem, és én újra álomba merülök. Nem sokkal később  térek nehezen térek magamhoz. Már nem anya, hanem Jason fekszik mellettem. Érzem, hogy a nyugtató már kiürült a szervezetemből. A légzésem rendszertelenné válik, és úgy érzem, hogy az idegeim kezdenek eluralkodni rajtam. Jason felül, és a karjaiba zár.
- Ne idegeskedj kicsim. Semmi baj nem történhet, amíg itt vagyok. Annyira sajnálom. Minden az én hibám. – érzem, hogy ő is sír. Még nem láttam őt sírni. Megakar mozdulni, hogy leszálljon az ágyról.
- Nee… Maradj velem. Kérlek. – a hangom mostanában egyre többször vált könyörgőre.
- Ne félj, nem megyek sehová. – mosolygok rá, és újra elhelyezkedik mellettem, mire én fájdalmasan felszisszenek.
- Ne mozdulj. Először is azért, mert nagyon szeretlek. Másodszor azért, mert szeretem érezni, hogy közel vagy. Harmadszor azért, mert piszkosul fáj minden mozdulat.
- Látom, a humorodat nem vesztetted el. – viccelődik velem.
- Apától tanultam, hogy a legnagyobb bajon is enyhít a jó humorérzék. – elmosolyodok, és szenvedélyesen megcsókolom. Most nem érdekel az égető fájdalom, csak érezni akarom az ajkait.