Bizonytalan jövő 12.rész

Sajnos itt a vége.. :D De nem mindennek.. :D

3 évvel később.

- Bobby. – kiabálok. – Indulhatunk? El fogunk késni.
- Oh. Gyönyörű vagy. – elmosolyodom és belekarolok Bobby-ba. Még benézek Charlotte szobájába és a fejére nyomok egy puszit. Elmondom a babysitter-nek, hogy mit tegyen, ha esetleg Charlotte felébredne. Kilépek a szobából és az utcán álló limuzinba ülünk. Fél óra múlva kiszállunk a Grand Hotel bejáratánál. Megigazítom a krémszínű, térdig érő ruhámat és belekarolok Bobby-ba.  Mikor bemegyünk anya és apa fogad minket.
- Örülök, hogy eljöttetek. –ölel meg apa, Bobby-val pedig kezet fog. Anya is megölel ás Bobby-t is üdvözölte.
- Majd csinálj úgy, mintha még nem olvastad volna a könyvet. – suttogja a fülembe apa.
- Oké! – kacsintok. – Nagyszerű lett a Hampton’s Heat. Imádom Nikki-t és Rook-ot. Valamint megjegyezném, hogy jöhetne már a baba. – elmosolyodom.
- Nem tartunk fel titeket. Igyunk valamit. – fordulok Bobby-hoz. A bárpulthoz megyünk és kérünk egy-egy italt. Látom, hogy Esposito és Ryan közeledik.
- Sziasztok. – köszön előre Bobby. Biccentek, Bobby kezet fog velük.
- Táncolnál nekem? – kérdezi Bobby. Bólintok és a táncparkettre lépünk. Két karommal átfogom a nyakát, ő pedig megfogja a derekamat. Egy könnyű, lassú számra kezdünk táncolni.
- Lekérhetem a hölgyet? – felemelem a fejem és megdermedek.
- Christian Gray ugye? – kérdezi tőle Bobby. Christian bólint. Még mindig dermedten állok. Bobby félre lép és Christian áll a helyére. Keményen megfog és magához ránt.
- Kérlek. – nyögöm, mikor a mellkasom hozzácsapódik az ő kemény, kidolgozott mellkasához. Egy kicsit gyorsabbra vált a zene és táncolni kezdünk.
- Eltűntél.
- Elutaztam. – válaszolom flegmán.
- Hiányoztál.
- Te nem…- persze ez nem igaz. Nem tudom elmondani neki, hogy három éven át, csak róla álmodtam.
- A férjed? – biccent a fejével Bobby felé.
- A meleg kollégám. – fűzöm hozzá. Ideje lenne, hogy véget érjen ez a szám. – De igazán semmi közöd hozzá.
- Vissza akarlak kapni. Hol voltál eddig?
- Európába. – nyögöm ki. A zene elhallgat, de ő még mindig tart.
- Engedj Christian. – szólítom fel. – Engedj el.
- Valami gond van? Apa lép közelebb. Christian azonnal elenged és én könnyes szemekkel megyek a mosdó felé. Bemegyek és magamra zárok egy fülke ajtót. Nem sírok hangosan, csak hagyom, hogy a könnyeim némán folyanak. Nyílik az ajtó, a csapból megindul a víz, pár másodperc csönd, majd az ajtó csukódik. Minden itt eltöltött perccel, csak jobban folynak a könnyeim. Miért itt? Miért most? Hogy mondom el neki, hogy van egy lánya? Azt mondta, hogy nem akar gyereket. Se most, se máskor. Az ajtó újra nyílik, de most csönd van. Már tudom, hogy anya áll odakint.
- Melanie. Kicsim. – vár. – Ne csináld ezt. Ne gyötörd magad.
- Még szeretem őt. – törnek ki újra a könnyeim. Anya kinyitja az ajtót és megölel.
- Akkor mi tart vissza? – kérdezi gondoskodó hangon.
- Nem akar gyereket anya. Nem akar. Nem hiszem, hogy változott volna a véleménye. Haza megyek. – anya szorosabbra fonja az ölelését.
- Ahogy akarod. – kibontakozok az ölelésből és felállok. Kilépek a kis fülkéből. Visszamegyek a bálterembe és apát keresem.
- Szia. –lépek oda hozzá.
- Szia. Jól vagy? – kérdezi apa.
- Igen. Itt van még? – kérdezem.
- Igen. Az előbb arra felé láttam. – mutat apa a hátam mögé. Elköszönök a fiúktól, majd fogok egy taxit. Hazafelé megyek. A könnyeim kezdenek lassan elapadni. Hazaérek és előkotrom a kulcsaimat. Belépek a régi lakásomba és hirtelen nem látom a Babysitter-t . Bemegyek a gyerekszobába és megdöbbenek.
- Mit keresel itt? – kérdezem Christian-t, aki a szobában ül és Chralott-ot nézi.
- Elküldtem a Babysitter-t. Nem mondtad, hogy van gyereked. – hát még nem jött rá. Még nem tudja, hogy az övé.
- Christian kérlek. Nem akarok veszekedni. – suttogom.
- Én sem. – mondja. Feláll a hintaszékből és kifelé indul. Én követem. Becsukom az ajtót és a nappaliba megyek. Christian megáll és én szembe állok vele. Te jó ég. Még mindig olyan szexi, mint régen. Annyira szeretném megcsókolni, beletúrni a hajába, megsimítani az izmos hasát, magamban érezni. Nagyon nyugodt vagyok, de ha most Christian hozzám ér, tuti, hogy szívrohamot kapok.
- Vissza akartalak kapni. – mi ez a múlt idő? Már nem akar? Összevonom a szemöldököm. – De úgy látom, már van gyereked. Biztos van egy szerető férjed, aki megbecsül és szeret.
- Nincs férjem. – nyögöm ki halkan. Christian szeme kinyílik.
- Miért?
- Mert senki sem volt megfelelő. Egyik sem te voltál. Mikor elmentem, utána született Charlotte. Franciaországban. Ott voltam másfél évig. Fél évet töltöttem Londonban. Egy éve jöttem vissza. Visszamentem a gyilkossági csoporthoz és ennyi. – lassan nyugodtan mesélem.
- Értem. És a gyerek? Kié? Miért hagyott el benneteket? – nem érti. Vagy csak nem akarja érteni?
- Nem ő hagyott el minket, hanem én őt. Még terhes voltam Charlotte-al. El kellett mennem. – Nah? Azt hiszem, kapizsgálja már.
- Ezt nem értem.
- Az ég szerelmére Christian. Charlotte a te lányod. – Megemelem a hangom. Idegesít az értetlensége. – Te vagy az apja.
- Mi? – meglepődik. Nem csodálom. Nem így akartam elmondani neki.
- Jól hallottad. A te lányod. Elmentem, mert az mondtad, nem akarsz gyereket. Így láttam a legjobbnak. – lehajtom a fejem és valami okból kifolyólag elszégyellem magam.
- Hogy tehetted ezt. Ha tudtam volna… Ha mondtad volna. – érzem a hangján, hogy dühös.
- Ne haragudj. – a könnyeim újra elerednek. Felemelem a fejem és a szája az enyémre tapad. Forrón, szenvedélyesen csókol. Nekilök a falnak és én felnyögök. Annyira jól esik az érintése. Erre vártam 3 évig. Szorosan tart a falnál. A csípőjét az enyémhez szorítja. Érzem, hogy izzik a levegő. Forr a vérem és lüktet az ereimben. Már nem bírok magammal. Megragadom Christian ingjének gallérját és  megfordítom magunkat. Most ő van háttal a falnak. Vadul csókolom és beletúrok a hajába. Finoman meghúzom a haját és ettől hátrahajlik a feje. A nyaka szabaddá válik és én nem habozok. Csókolni kezdem a nyakát és elkezdem kigombolni az ingjét.
- Ha tudnád mióta várok erre.
- Pontosan 3 éve. – adom az egyszerű választ. Ő fordít rajtunk és rátalál a fülem mögötti érzékeny pontra. Csókolni kezdi, majd az ölébe kap. A lábaimmal átkulcsolom a derekát. A hálószobába megyünk és Christian letesz az ágyra. Gyorsan ledobáljuk a ruháinkat és átadjuk magunkat egymásnak.

A nap első sugarai, Christian karjaiban érnek utol. A babafigyelő őrjöngése ijeszt fel álmomból. Felugrom és Charlotte szobájába megyek. Belépek és látom, hogy a kis lurkó az ágyban ordít.
- Sss… Itt vagyok. - Lépek közelebb a kiságyhoz. Ő feláll és kinyújtott kézzel jelzi, hogy ki szeretne jönni az ágyból. Letolom a kiságy szélét és kiemelem a kislányomat.  A karjaimban egyből megnyugszik. Visszasétálok a szobába. Szerencsére Christian nem ébredt fel. Magam mellé rakom Charlott-ot és most háttal fekszem a szeretett férfinak. Nézem a kislányomat, ahogy a takaróval játszik. Kukucskázik. Néha megijesztem és ekkor jóízűen felkacag.
- Bácsi? – szólal meg Charlott és hirtelen egy kezet érzek a hasamon. Elmosolyodom.
- Ki? – kérdezi a kislányom. Mostanában nagyon hozzászokott ezekhez a tő mondatokhoz.
- Ő a papa kicsim. – ránézek Christian-re. AZ arcát fürkészem. Tudni akarom, hogy mit szól az apa megszólításhoz.
- Szia. Kicsikém. – a hangja bársonyos és kedves. – Én vagyok az apukád. Nem megyek el többet megígérem.
Most hatalmas kő esett le a szívemről. Talán van esély rá, hogy újra minden normális legyen.
- Játsol velem? – kérdezi Charlotte. Gyorsan barátkozik.
- Mit szeretnél játszani gyöngyöm? – kérdezi Christian és még sosem láttam ilyennek. Teljesen más lett. Apa lett belőle. Most már tudom, hogy szeretné a kislányt.
- Babásol velem? – kérdezi a kislányom.
- Apának dolgozni kell menni, de ha hazaértem, ígérem annyit babázok veled, amennyit csak szeretnél. – elmosolyodom azon, ahogy Christian a kicsivel beszél. Nagyon jól megértik a hangot. Christian kibújik mellőlem és elkezd felöltözni.
- Hányadika van? – kérdezi. Kézbe kapom a telefonom és megnézem.
- 11.-e Szeptember 11.-e van. – mondom szerelmemnek és ő elmosolyodik.
- Ha minden igaz, ma nyélbe ütök egy nagy üzletet. Ez egy gyönyörű New Yorki nap. Ma minden máskép lesz. Itt vagy nekem te, és a kislányunk. Ennél többet nem is akarok. – rámosolygok és mi is felkelünk.
- Nagyon szeretlek. Ne feledd el, hogy mindig szeretlek. Nincs olyan másodperce az életemnek, mikor ne gondolnék rád. Vagyis rátok. – mondja Christian búcsúzás képpen. Kapok egy édes, szenvedélyes csókot és elhagyja a lakást. Gyorsan összeütök egy kis reggelit. Megreggelizünk, majd felöltözünk. Elindulunk az óvodába, és én utána az őrsre megyek. Az utat gyorsan megjárom. Nagyjából másfél órával később, már az őrsön ülök és gépelem a jelentésem. A fiúk lépnek be az őrsre. Az idő gyorsan telik. Már délután egy óra körül van. Javier odalép a tv-hez és bekapcsolja. Valami híradó megy. Arról tudósítanak, hogy a nagyon gazdag Christian Gray, megkötött egy nagy üzletet a Ferroké kereskedelmi céggel. New York legnagyobb épületét, csak távolról mutatja a kamera.
- Ma délben, megszületett a Gray-Pirce egyezmény,ez egy kereskedelmi szerződés. A két vezérigazgató délben egyeztek meg. – mondja a riporter. Christian nevére felkapom a fejem. Ránézek a képernyőre. Csak annyit látok, hogy a háttérben egy repülőgép közeledik a torony felé. Becsapódik és én felugrom a székről. Javier kap el és én kapálózni kezdek. Hatalmas füst és porfelhő látszik csak a képernyőn keresztül. Pár perc múlva, újra látni lehet, ahogy még egy gép becsapódik, a másik toronyba. A két épület kártyavárként dől össze. Már őrjöngök. Javi, Kevin és anya alig bírnak lefogni. Képtelen vagyok talpon maradni. Összesem és a földön kezdek zokogni. Ezt nem hiszem el. Miért én? Miért velem történik ez? Szeretem őt. Nem veszíthetem el.  Az nem lehet.

Két nappal később.

Bekapcsolom a tv-t és, amit hallok teljesen összetör.
- Még kutatnak a World Trade Center merénylet túlélői után. Eddig 326 halottat találtak. Túlélők nincsenek. - Összezuhanok és anya lép mellém. Haza költöztem Charlotte-al. A kislányom a karjaim között kucorog. Anya ölel, miközben zokogom. Elvesztettem életem szerelmét. Christian meghalt, és azt hiszem, egy részem, vagy talán az egész lényem vele halt.

VÉGE

Bizonytalan jövő 11.rész

A földön fekszem és nem tudok megmozdulni. Nem érzek fájdalmat, de nem bírok megmozdulni. Anya kiveszi a kezemből a fegyvert és a közeledő emberre lő. Azt hiszem meghalt. Nem vagyok biztos benne.
- Kicsim… Kicsim szólj hozzám. Kérlek. – anya a mellkasomra teszi a kezét és szorítani kezdi. Érzem, ahogy ránehezedik a felső testemre. Felemeli a kezét és látom, hogy csupa vér. Az-az én vérem? Te jó ég ez rengeteg vér. A sokk miatt nem érzek semmit. Hirtelen nagy zaj lesz. Képtelen vagyok megállapítani, hogy mi történik.
- Hívjatok mentőt. Kérlek. – anya ordibál és azt hiszem sír. Képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik körülöttem.
- Öt perc és itt vannak. – azt hiszem ez Ryan hangja. Már nem tudom nyitva tartani a szemem. Félek. Egy könnycsepp csúszik végig az arcomon.
- Ne. Melanie ne csukd be a szemed. – anya nagyon kétségbeesett.
- Szeretlek. – huh. Ki tudtam mondani. Lehunyom a szemem és elalszom.
Mikor legközelebb magamhoz térek, két hatalmas lámpa világít a szemembe. Nem tudom hol vagyok. Sok ember áll körülöttem. Mindenkin zöld ruha és maszk van.
- Doktor úr… Magához tért.
- A francba. Maszkot rá… Nem bírom elállítani a vérzést… A francba… Törlést kérek… Hogy áll az altatás?
- Még magánál van.
- Tekerje feljebb… Hatni fog. – a szemem újra leragad az utolsó mondatokat még hallom:
- Megvan a golyó. Össze fog omlani. – a gépek csipogni kezdenek és nem tudom, hogy elaludtam, vagy elájultam. Lebegek. Pihe könnyű vagyok. Kétségek gyötörnek. Mi történt? Hol vagyok? Nem akarok meghalni.
Mikor újra kinyitom a szemem, hatalmas fájdalom vág mellbe.
- Kicsim! Hála az égnek. – anya van mellettem. Hol van Christian?
- Anya – a hangom végtelenül gyenge.
- Hogy érzed magad?
- Mi történt? – kérdezem.
- Mire emlékszel? – aggódó szemei az arcomat fürkészik.
- Felhívtál… Oda mentem… És… és…
- Egy gyilkost üldöztem és csapdába estem a raktárba. Ő megtalált és rám szegezte a fegyvert. A lövés pillanatában sodortál el. Elvettem a fegyvered és lábon lőttem.
- Szóval nem halt meg. – nyöszörgöm.
- Nem! – suttogja és lehajtja a fejét. – Miért?
Összeráncolom a szemöldököm és ő felemeli a fejét.
- Miért ugrottál elém? – kérdezi anya.
- Mert szeretlek. – suttogom. – Megbocsátottam.
Sírni kezd. Nem tudok megmozdulni. Minden lehetséges helyen csövek lógnak ki. Anya közelebb hajol és egy gyengés, lágy, anyai csókot nyom a homlokomra. Az én könnyeim is kicsordulnak.
- Ne… Kérlek ne sírj… Nagyon szeretlek Melanie. Mindennél jobban. – nem is nagyon tudnék jobban sírni, hiszen nagyon fáj a mellkasom. A kezemből kilóg egy cső, aminek a végén egy teli zacskó vér lóg.
- Alexis. – suttogom. – Így nem műthetnek meg. Alexis-nek szüksége van rám. Nem hagyhatom cserben. – felakarok kelni, de anya nem engedi.  
- Sss… Nincs semmi baj. Volt egy közúti baleset és már van donor. Nemsokára meg is műtik. Nyugodj meg. Most csak az számít, hogy meggyógyulj. – anya megpróbál megölelni, de nem tud. Felsóhajtok és újra elerednek a könnyeim. Megsimítja az arcomat.
- Emlékszel még valamire? – megrázom a fejem és anya megsimítja a kezem.
- Nagyon fáj. – nyöszörgöm.
- Hozok egy orvost. – mondja és puha ujjait végighúzza a kézfejemen. Kilép a szobából és csak reménykedni tudok, hogy az orvos azt fogja mondani, amit hallani akarok. Pár perc múlva anya és az orvos lép be a szobába.
- Jó napot Miss. Beckett. – köszönt az orvos.
- Jó napot.
- Meg kellett műtenünk és közben nagyon sok vért vesztett. De nyugodjon meg, minden rendben van.
- Minden? – kérdezek vissza, és úgy tűnik, megértette mire célzok. Bólint és az ágyam mellé lép, hogy megemeli a fájdalomcsillapító adagját. 
- Köszönöm. – mondom neki, mikor érzem, hogy a lüktető fájdalom csillapodik. Az orvos elhagyja a szobát. Anya közelebb húz egy széket és az égy mellé ül.
- Terhes vagyok. – képtelen vagyok tovább állni a tekintetét. Megtörök azok alatt a zöld, vizslató tekintetek alatt. Kiskoromban sem tudtam 10 percnél tovább eltitkolni semmit. Ránézek és látom, hogy a tekintete belefúródik az én vegyes íriszű szemembe.
- Ez csodálatos. – suttogja. Megforgatom a szemem. Elmosolyodik. Imádom látni a széles mosolyát. Annyira hiányzott. A szemforgatásomon nevet. Tőle tanultam. Annyiszor láttam, ahogy apára forgatja a szemét, hogy én is megpróbáltam. Mikor először forgattam a szemem, anya éppen nagyon dühös volt, mert apával lézerkardoztunk a konyhában. Anya először apát, majd engem szidott le. Anya valami olyasmit mondott, hogy ha ilyen rossz maradok, akkor nem nézhetem, ahogy apa ír. – ez volt a kedvenc elfoglaltságom. – Megforgattam a szemem és anya elnevette magát. Hirtelen nem tudtam, hogy mi is történik. Csak 6 éves voltam. Nem értettem, hogy anya az előbb nagyon mérges volt, most meg kinevet. Akkor boldog voltam.
- Hol van Christian? – kérdezem.
- Haza küldtem. Itt volt tegnap egész nap és még este is. Én ma reggel jöttem. – bólintok.
- Nagyon kedves fiatalember. Hozzád való. Látszik rajta, hogy nagyon szeret… Büszke vagyok rád… - összehúzom a szemöldököm. Nem értem.
- Büszke vagyok arra, aki lettél. Büszke vagyok mindenre, ami te vagy. – ha folyton ilyeneket mond, ki fogok száradni. Ennyi könnyet elvesztegetni. Már jó sokszor megszegtem a sírnál tett ígéretemet. Közelebb hajol és megpuszil.
- Szeretlek anya. Nagyon szeretlek. Nem akarlak többé elveszíteni. Soha. – szipogom. Kopognak az ajtón és Christian lép be.
- Szia Angyalka. – mosolyognom kell a megszólításon.  
- Szia. Mi a baj? Gondterheltnek látszol – szólítom meg szerelmemet és ő nagyot sóhajt. Kapok egy lágy csókot.
- Elvitték a gyerekeket. Nem tudom miért. Szörnyű érzés volt. Mind elmentek. Nem tehetek semmit. Szörnyű érzés volt. Azt hiszem, nem akarok gyereket. Soha. – a fizikai fájdalom, hirtelen lelki kínba csap át, az utolsó mondat hallatán. A szemem könnyes lett és anya megszorítja a kezem.
- Christian! Hoznál nekem egy kávét? – anya látja, hogy mindjárt feltör a zokogás. Christian bólint. Úgy hiszem, érzi, hogy nincs valami rendben. Kilép az ajtón és én elengedem a könnyeimet.
- Nem kell neki anya. Nem akarja a babát.
- Ugyan kicsim. Ez biztos csak… Csak úgy mondta. – anya próbál megnyugtatni, de érzem, hogy ő is egyetért azzal, amit mondok. A hét gyorsan eltelt. Egyre jobban és jobban lettem. A napok viszonylag unalmasan teltek. Megváltozott a kapcsolatom Christiannal. Nem tudom elfogadni, hogy terhes vagyok, de ő nem akar gyereket. A gondolat szinte felemészt. Anyán kívül senki sem tud róla. Nem is akarom, hogy más tudja. Talán apának még elmondom. Alexis is tudni fog róla.
- Szia. – lép be az ajtón Christian.
- Szia. – a hangunk elhidegült, akár csak a szívünk. Még mindig szeretem, de tudom, ha megtudja, hogy terhes vagyok, akkor csak kötelességből marad velem, vagy még úgy se. El fogok menni. Nem én akarok az lenni, akit otthagynak. Inkább megelőzöm ezt.
- Hallottam, hogy virágboltot nyitsz. Úgy gondoltam, beszállok. – mutatja fel a nagy csokor virágot és beleteszi a vázába, ami már amúgy is dugig van.
- Köszönöm. – suttogom.
- Baj van? – érdeklődik.
- Hogy értetted azt, hogy nem akarsz gyereket? – nem bírtam tovább. Meg kell győződnöm arról, ha úgy döntök, hogy elmegyek, akkor az helyes.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, ahogy hangzott.

- Én is úgy értettem, ahogy hangzott. Nem akarok gyereket. Egy gyerek csak mindent tönkretesz. – a könnyeim kicsordulnak.
- Szépen kérlek, hogy hozd vissza a cuccaimat. Vigyél vissza mindent a lakásomba. – alig bírom visszatartani a zokogásom.
- Ne csináld ezt Melanie. Kérlek.
- Nem Christian. Döntöttem, kérlek fogadd el.
- De én ezt nem értem.
- Már nem szeretlek. – a könnyeim most már nagyon folynak. Nagyot nyelek és letuszkolom a gombócot a torkomból. Christian szája tátva marad. Nagy levegőt vesz és elindul az ajtó felé. Megpróbálja megőrizni a maradék méltóságát. Nem vagyok gonosz. Ez nekem is elég sok. Nem fogok belerúgni. Christian kifordul az ajtón és anya jön be.
- Mi történt? – kérdezi.
- Szakítottunk. Vagyis szakítottam. – most már nem csak könnyezem. – Nem fogom itt megszülni a babát. El kell mennem innen. Messzire.
- Nem! Most kaptalak vissza. Nem mehetsz el. – anya szeme is könnyes lesz. 
- Muszáj elmennem. – anya egyre szorosabban fogja a kezem.
- Kérlek. – anya sírni kezd.
- Ígérem visszajövök.  – anya megölel. A hetek gyorsan teltek. Már teljesen jól vagyok fizikailag. Hiányzik Christian, de kitartok a döntésem helyessége mellett. Összecsomagolok és a reptérre tartok. Elutazom. A cél: Franciaország. Pontosabban Párizs.

Bizonytalan jövő 10.rész

SZERETLEK <3

Mikor először magamhoz térek, érzem, hogy zsibbad a kezem. Nem érzem az ujjaimat. Felemelem a fejem és látom, hogy Christian a kezemet szorongatja és a feje elnyomja a kezemet. Megmozdítom és ő rögtön felkapja a fejét.
- Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni, de már nem érzem az ujjaimat. – suttogom. A hangom erősebb, mint legutóbb.
- Hogy érzed magad? – kérdezi gondoskodó tekintettel.
- Jobban. – egy orvos lép be a kórterembe. Anya jön utána. Furcsa mód a gépek, amik rám vannak kötve, és a szívemet figyelik, egyre gyorsabban csipognak.
- Nyugodjon meg Miss. Beckett. – utasít lágy hangon az orvos. – Leesett a vérnyomása és elájult. Semmi rendelleneset nem találtunk, tehát valami stressz okozhatta. Történt mostanában valami megrázó dolog önnel? – ez most hülyéskedik velem?
- Ömm. A halott anyámról kiderült, hogy mégis él, a nővérem az intenzíven fekszik és a vesémre vár, valamint őrülten beleszerettem egy férfiba, aki folyton megőrjít… Nem.. asszem semmi különös nem történt. – a hangom dühös és újra gyorsabban és gyorsabban csipognak ezek a rohad gépek. Nem bírom ezt a feszültséget.
- Nyugodjon meg kérem. Mitől nyugodna meg?
- Ha ő távozna. – intek a fejemmel anya felé. Látom a gyötrődést a szemében. Látom, ahogy némán esdekel a bocsánatomért. Megszakad a szívem. Apró, nedves, sós könnycseppek formájában jelenik meg a fájdalom. Nem szoktam sírni. Miután eltemettük anyát, megfogadtam, hogy nem sírok többé. Ez most mégis más. Legszívesebben magamhoz rántanám és megmutatnám, hogy nem haragszom. Megakarok bocsátani. De a fejemben olyan könnyű kimondani. De a valóságban az-az igazság, hogy az agyam megbocsátana, hiszen nem akarja szenvedni látni, de a szívem túl sértett ahhoz, hogy egyszerűen, csak megbocsásson. Anya hátat fordít és kilép a kórteremből.
- Ha minden rendben lesz, akkor délután már haza is mehet. Vigyázzon magára, mert ha a műtét előtt is ekkora ingadozás lesz a vérnyomásában, akkor nem műthetem meg. – megértően bólintok. A orvos elhagyja a szobát és Christiannal ketten maradunk.
- Hát ezek szerint, lőttek a terveinknek. – lehajtja a fejét.
- Bepótoljuk ígérem… Sajnálom. – fűzöm hozzá a bocsánatkérő szót a mondandómhoz.
- Mit Angyalka? – kérdez vissza.
- Hogy olyan csúnyán és önfejűen viselkedtem veled. Túlreagáltam a dolgot. Hálásnak kellett volna lennem. Csak tudod… volt egy olyan időszak, anya halála után, mikor az ivás mellett pénzt fogadtam el, bizonyos szexuális szolgáltatásokért. De nem volt több egy hónapnál. De nagyon nem szeretném ezt újra átélni. Úgy éreztem, hogy a szex miatt fizetsz. Nem tudom másképp felfogni.
- Értem. Ezt nem tudtam. Sajnálom. Az információkat az újságból olvastam és az interneten kutattam. A jótékonysági alaptól kérdeztem meg a számlaszámodat. Ezek nyílt adatok. Nem tudtam, hogy ennyire rosszul fog érinteni.
- De ez akkor is rengeteg pénz Christian. Nem dobálózhatsz ennyi pénzzel. – már lágy a hangom. Leül mellém az ágyra és megfogja a kezem. Tekintetét az enyémbe fúrja.
- Ez nekem csak aprópénz. Szörnyen gazdag vagyok. El sem tudod képzelni mennyire. Melanie… Én 100.000$ (kb: 221.000.000 Ft) keresek óránként. – a szám tátva marad és azt hiszem, nem veszek levegőt. Ő egy óra alatt megkeresi az éves fizetésem 40x-esét.  Most tudatosul bennem, hogy 40 évig kéne dolgoznom, hogy megkapjam az a pénzt, amit ő egy óra alatt. Tényleg elképzelhetetlenül gazdag.
- Ó – csak ennyit bírok kinyögni. Közelebb hajol és megcsókolja a homlokomat.
- Ne aggódj ilyeneken. Gondoskodni akarok rólad, mert szeretlek. Nem érdekel a múltad. Nem érdekel, hogy mit tettél régen. Segíteni akarok. Szeretni akarlak, de az úgy nem megy, ha állandóan elfutsz. – lehajtom a fejem és egy könnycsepp akar kifolyni a szememből, de inkább görcsösen visszatartom.
- Édesanyád nagyon szeret Melanie. Annyira vágyik rá, hogy megbocsáss neki.
- Tudom. – suttogom és az oly nagy erőkkel visszatartott könnycsepp, most záporként hullik ki a szememből. Hirtelen felzokogom és Christian nagyon gyorsan ölel magához. – Megakarok bocsátani. Én annyira szeretnék, de nem megy. Az elmúlt 5 év, életem legborzalmasabb időszaka volt. Képtelen vagyok elfelejteni. – hüppögöm.
- Én segítek. Oké? Mindent megteszek, hogy elfeledtessem ezeket veled. – már az ő hangjában is fellelem a kétségbeesést. Bólintok és ő féltőn megcsókol.
 Délután megkaptam a zárójelentést és már hazafelé tartunk. A kocsiban nincs csend. Christian le sem veszi a combomról a kezét. Simogatja a lábam, és meg kell mondanom, hogy ez piszkosul felizgat. Ráteszem a kezem a kezére.
- Ha ezt tovább akarod folytatni, akkor állj meg a kocsival, mert már nem bírom sokáig. – gonoszul rám mosolyog és folytatja a combom édes kínzását. Olyan közel ér a keze, hogy már érzem a bizsergést a lábam között. Alig bírom kivárni, hogy haza érjünk.  Christian mindig tudja, hol érintsen ahhoz, hogy teljesen begerjedjek. Mikor haza érünk, kiszállunk a kocsiból és a lifthez megyünk. A liftben rám törnek a gondolatok. Bár csak anya is megismerné Christian-t. Bárcsak bemutathatnám nekik. Annyira szeretném, ha szeretnék őt. Nekem mindennél többet jelent. A lift felér és mi kilépünk belőle. Christian rám vigyorog és magához húz. A pólóm alatt, felfelé majd lefelé csúszik a keze a gerincemen. Libabőrös leszek az érintéstől.
- Várj. – állítom le.
- Mi a baj? – kérdezi.
- Telefonálnom kell. – összehúzott szemöldökkel néz rám és azt hiszem tudja mire készülök. Elengedem a kezét és ő még magához húz egy homlok puszira. Aztán elenged. Az emeletre megyek és magamra csukom Christian, vagyis a mi szobánk ajtaját. Már jó régen voltam otthon. Nem tudom, hogy most mi van. Itt is van cuccom és otthon is. Ha elintéztem a dolgom, akkor ezt meg kell beszélnem vele. Leülök az ágyra és a kezembe fogom a telefonom. A Black Barry-m némán hallgat a kezemben. Azt várja, hogy kezdjek vele valamit, de azt hiszem. Nem vagyok elég bátor. Most nem játszhatok nyuszisat. Tennem kell azért, hogy boldog legyek. Összeszedem szétszórt gondolataimat és tárcsázok egy ismert számot. Kicsöng.
- Beckett. – szól bele anya a telefonba.
- Szia. – suttogom. – Én vagyok… Melanie.

Nem szól bele. Most mit mondjak? Nagyot nyelek és folytatom.
- Szeretnék találkozni veled. Beszélnünk kell. – a hangom szörnyen megtört. Azt hiszem, hogy képes vagyok elengedni a múltat. Már nem szorongatom görcsösen. Bármi történjen is, Christian mellettem van. – Mondjuk egy óra múlva a Central Parkban.
- Rendben. – azt hiszem sír. Nem akarom, hogy sírjon. Óvatosan leteszem a telefont. Nagy levegőt veszek és lemegyek, hogy beszéljek Christiannal. Lerobogok a lépcsőn és látom, hogy a konyhában áll és kávét főz. Mögé lépek és átfogom a derekét.
- Beszélnünk kell. – felém fordul és látom, hogy figyel rám. – Az a helyzet, hogy a legtöbb időmet itt töltöm, de a legtöbb ruhám otthon van. Szóval… két lehetőség van. Vagy haza megyek, vagy idehozzuk a ruháimat.
Csábosan a mutató ujjammal végig simítom az alsó ajkát és megcsókolom.
- Van egy harmadik lehetőség. Mi itt maradunk és én valakit elküldök a cuccaidért. Nem csak a ruháidat hozhatod ide, hanem azt amit még szeretnél.
- Oké, de akkor ahhoz tényleg el kell mennünk hozzám. Fejből nem tudom a lakásom tartalmát. – ő bólint és megölel.
- Nos? Mire jutottál? Beszéltél vele? – bólogatok és sóhajtok egy nagyot. Christian megölel és úgy érzem, biztonságban vagyok.
- Rendben. Induljunk a lakásodra, hogy minél gyorsabban visszaérjünk. – összekulcsolom az ujjainkat és a lakásomhoz megyünk. Az út nem hosszú. Gyorsan felmegyünk és elkezdünk összecsomagolni.
- Én kezdem a ruhákkal, te pedig nézz körül a nappaliban. Ami megtetszik, dobozold be és vihetjük.
- Oké. – bemegyek a szobámba és egy nagy bőröndbe rakom a ruháimat.
- Hűha. – kiált fel Christian. -  Ezt tuti visszük.
- Mit találtál? – kifelé sétálok a szobából és lebénultan állok, mikor meglátom, hogy mit tart Christian a kezében. – Jaj ne! Csak azt ne.
- Miért? – nevetnem kell. – Ezek nagyszerűek. Annyira gyönyörű vagy rajta. Tökéletes lesz a falon.
- Mi? A falra? A szobába? Az arcképemet akarod bámulni, mondjuk szex közben?
- Nem! A nappaliba szeretném rakni. Hogy mindenki láthassa. – a kezembe veszem a fekete-fehér portré és nézegetni kezdem.
- Anya csináltatta. Végzős voltam. Az álhalála előtti évben készült. Egy nagy vásárban sétáltunk és láttunk egy idős bácsit, aki ilyeneket csinált. Odamentünk és anya felvillantotta a jelvényét és soron kívül megfestette a portrémat. Az egyik legszebb délután volt, amit együtt töltöttünk. – elmosolyodom az emlékek hatására.
- Oh Angyalka! – húz közelebb magához. – Tudod… Szerintem… Méltón kéne elbúcsúzni ettől a nagyszerű lakástól.
- Benne lennék, de negyed óra múlva a Central Parkban kell lennem.
- Oh annyi idő alatt elintézzük. – összeráncolom a szemöldököm és egy kis kartávolságra lépek tőle. – Csak vicceltem… Sajnálom.
Ijedt képet vág. Egy csöppet vicces.
- Nyugi. Most nem sértődök meg. Inkább siessünk. Hazafelé kiteszel a parknál?
- Igen. Persze. – felkapjuk a dobozokat és a kocsihoz visszük őket. Berakjuk a csomagtartóba a cuccokat és kicsit morcos lettem, mikor Christian berakta a hatalmas portrét a csomagtartóba. Beszálltunk a kocsiba és kerülővel a park felé megyünk.  Christian leparkol és én kiszállok.
- Sok szerencsét. – szól utánam Christian és én egy csókkal jutalmazom a kegyelmességét. Megsimítom az arcát és a park felé kezdek sétálni. Nem látom anyát. Leülök a padra és várok. Kezdek fázni. Anyának nem szokása a késés. Hirtelen megcsörren a telefonom. A táskámba kezdek kutatni és kiveszem belőle a telefonom. Megnyom a „FOGAD” gombot. A fülemhez tartom és beleszólok.
- Beckett.
- Jó napot Miss. Beckett. Új híreim vannak az ön számára. Sajnos nem tudjuk megműteni.  – mondja az orvos és én megijedek.
- De mégis miért? – szólok ijedt hangon a telefonba. Tiltakozni akarok, de ő megelőz.
- MI? – kiáltok fel csodálkozásomban. Az orvos elkezdi taglalni, hogy miért nem műthet meg, de igazából nem foglalkozom vele. Nem figyelek rá. Ez hihetetlen. Ilyen nincs… Ez… Ez…
- További szép napot Miss. Beckett. – erre a mondatra térek vissza a valóságba.
- Igen. Köszönöm. Viszlát. – dadogom. Letesszük a telefont és körülnézek. Anya még mindig sehol. A telefonom újra rezegni kezd. Anya neve áll a kijelzőn. Felveszem, de mielőtt beleszólhatnék, ő szólal meg.
- Espo. A 144. utcai raktárban vagyok. Ez az őrült rám vadászik. Egy ideig biztonságban vagyok, de siess. Megszakad a vonal és én azonnal leintek egy taxit. Megadom a címet és megkérem a sofőrt, hogy taposson bele. Pár perc után a 144. utcára fordulunk. A raktártól kicsit távolabb megkérem a sofőrt, hogy parkoljon le. Elsétálok a raktárig és ott előhúzom a fegyverem. Tudom, hogy szabadságon vagyok , de nem megyek sehova a fegyverem és a jelvényem nélkül. Bekukkantok, de elsőre tisztának tűnik. Gyorsan fedezékbe vonulok és onnan szemlélődöm. Valami mozgolódást látok, de nem tudom eldönteni, hogy anya az, vagy valaki más. Lassan felemelkedem és előre szegezem a fegyveremet.
- Ugyan Beckett nyomozó. Nem menekülhet. Már öt éve keresem önt. – egy lövés dördül és én megijedek. Még sosem lőttem le senkit, de ha most sor kerülne rá, akkor készen állok. Egy újabb lövés dördül, de most felém jön a golyó. A fejem mellett csapódik be és én hirtelen leguggolok. A lövés szemből jött. Tehát arrafelé van a gyilkos. Ahj hol vagy anya?
- Ááá … - ez anya. Elkapta… a francba. Közelebb megyek, hogy jobban lássak. Már látom anyát. Éppen farkasszemet néz egy Glockkal. Le fogja lőni. Nem tudom, honnan, de érzem, hogy lőni fog. Futni kezdek és eltarolom anyát, de ebben a pillanatban egy lövés is dördül. Nem tudom eldönteni, hogy eltalált-e valakit. 

Bizonytalan jövő 9.rész

A problémák jönnek-mennek, de ha elég erősek vagyunk, akkor mindent túlélünk. Ha nagyon akarunk valamit, azért tűzbe mennénk, és én "téged" akarlak és érted, tűzbe megyek, vagy átkelek a poklon, hogy veled legyek... :D ALWAYS angyalkám.. :D

Köszönöm azoknak, akik támogatnak és szeretik a történeteimet. Igyekszem olyanokat is írni, amiben több a Caskett... remélem, hogy azért szívesen olvastok tőlem bármit... Próbálom érdekessé és izgalmassá tenni a történeteimet.. :D Örülök, hogy ilyen támogató olvasóim vannak, mint ti.. :D köszönöm nektek....és NEKED

Az idő gyorsan telik. A napok elszállnak. Néhány nap múlva a telefon csörgésére ébredek.
- Beckett. – nyögöm álmosan a telefonba.
- Jó napot Miss. Beckett. Dr. Largo vagyok.
- Jó napot doktor úr. – reagálok gyorsan.
- Megjöttek az eredmények és jó hírem van. Megfelelő donor lesz a nővére számára. – most egy hatalmas kő esett le a szívemről. Végre.
- És mikor lesz a műtét? – érdeklődöm.
- Két hét múlva. Sajnos nem tudtam előrébb hozni. – egy kisebb sóhaj hagyja el a számat és tudomásul veszem, hogy két hét múlva esedékes a dolog.
- Köszönöm.
- Akkor két hét múlva. Viszlát.
- Viszlát. - leteszem a telefont. A hét további része elég gyorsan elment. Már lábra tudok állni és már megnéztem az egész lakást. Még nem mozgok benne otthonosan, de kezdem megszokni ezt az egészet. A konyhába megyek és felteszek egy kávét. Két kéz tapad a derekamra és egy kicsit megijedek.
- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni.
- Kérsz kávét? – kérdezem tőle és valami felismerhetetlen csillog a szemében.
- Csak téged akarlak. – hirtelen felkap az ölébe és a hálóba cipel. Én csak sikítozni tudok és nevetni. A vállán vagyok és a combomat fogja. Hirtelen ötlettől vezérelve rácsapok a fenekére.
- Au. – kapom vissza az ütést.
- Szereted ezt a cipőt?
- Jobban szeretem, ha a talajt éri. – Christian letesz és a szobába megyünk. Hirtelen az ágyra lök és rám mászik.
- Christian mit művelsz? A ház tele van gyerekekkel. – ostromolni kezdi a nyakam. Próbálom eltolni, de nem enged.
- Nyugi a szobám hangszigetelt.
- Hála az égnek, hogy ezt mondtad. Már nagyon akarlak. Kívánlak. Kellesz nekem. – Christian a szájával tapasztja be a számat.  Gyorsan megszabadulunk a ruháinktól és átadjuk magunkat a másiknak. Christian keze a combom belső részét simogatja. A vérem lüktet. Szinte kiszakítja a dobhártyámat. Akarom őt. Mindennél jobban. Itt és most. Christian két ujját belém csúsztatja és lassan körözni kezd. Kezei lassú, lusta mozdulatokkal ingerelnek. Kezdem elveszíteni az eszem. Ez az érzés jobb, mint az alkohol. A végén szexfüggő leszek.
- Húzd fel a térded. – adja utasításba Christian és én némán engedelmeskedem neki. Fölém hajol és lassan, óvatosan belém csusszan. Ez fantasztikus érzés. Egy hete nem szeretkeztünk és azt hiszem, hogy már elvonási tüneteim voltak. Christian fokozza a tempót és én nyögések formájában válaszolok.
- Ez az Melanie. Hallani akarom a hangod. Annyira gyönyörű vagy. – erősebben, keményebben döf és érzem, hogy mindjárt a csúcsra érek. Addig fokozza a tempót, hogy már megállíthatatlan a lüktetés és szinte szétesem alatta. A hátam ívben megfeszül és átadom magam az orgazmus csodálatos mámorának. Christian a nevemet kiáltva követ a csúcsra. Christian legördül rólam és magához húz.
- A tempód gyilkos. Egyszer megölsz. – lihegem.
- Egy halálos orgazmus? Benne vagyok.
- Ilyen módon, bármikor megölhetsz. Ez jobb, mint az alkohol. – teszem hozzá és átölelem a hasánál.
- Ha csak ez kell hozzá? Mindig, mikor alkoholhoz nyúlnál, csak szólj nekem és én máris ágyba viszlek. – hallom, hogy jól szórakozik. Nem tudok ezen megsértődni, vagy haragudni rá. Mellesleg igaza van. Ez a terv még be is válhat.
- Rendben. Azt hiszem újra szomjas vagyok. – mondom neki és érzem, hogy kaján vigyorra húzódik a szám.
- Nocsak. Milyen kielégíthetetlen Miss. Beckett. – forró csillogás jelenik meg a szemében. Felülök rá és meglovagolom a csípőjét. A hajamat egy mozdulattal átlendítem a másik oldalra, hogy ne legyen útban és közelebb hajolok, hogy megcsókoljam. Valaki kopog az ajtón. Fanyalogva lemászom Christianről, aki felvesz egy hosszú melegítő nadrágot és egy snassz pólót. Én magamra kapom a pólóm és egy hosszabb nadrágot.
- Szia Susi. Baj van? – kérdezi Christian a kis érkezőtől. 
- Mindenki elment. Egyedül vagyok. – lebiggyeszti kicsi száját és úgy érzem, hogy mindjárt elsírom magam.
- Sajnálom kicsim, de nekem ma dolgoznom kell.
- Hé kicsi lány. Gyere csak ide? – csalogatom magamhoz az ágyra. Ügyesen felmászik és úgy mered rám a kék szemeivel ,ahogyan eddig, csak Christian volt képes rám meredni a szemeivel.
- Mit szólnál hozzá, ha ma mi ketten, csapnánk egy csajos napot? Hmm? Mit szólsz? – kíváncsi kék tekintete életre kel. Hirtelen Christian-re pillant.
- Szabad Mr. Gray? – kérdezi és én meglepődöm. Miért szólítja Mr. Gray-nek? Egyik gyerektől sem hallottam még, hogy megszólítja Christian-t. Én is ránézek és várom a választ.

- Rendben. – enged el egy nagy sóhajt. – De vigyázzatok magatokra.
Bólintok és összepacsizok Susi apró kezével.
- Várj meg odalent kicsim. Reggelizünk, aztán elmegyünk vásárolni, a többit meg kitaláljuk útközben. – Susi elhagyja a szobát és Christian becsukja az ajtót.
- Hova akarod vinni? – kérdezi Christian.
- Még nem tudom. Annyira aranyos. Csak szeretném mosolyogni látni. – Christian közelebb jön és megcsókol.
- Csodálatos vagy angyalka. Adok pénzt.
- Nem… Nincs rá szükségem. Van pénzem. – hirtelen kezdek tiltakozni és ez neki is feltűnik.
- Miért?
- Csak egyszerűen nincs rá szükségem. – terelni próbálom a témát és inkább rendesen felöltözöm. Egy csók után lemegyek a konyhába és reggelit készítek.  Susi gyorsan belapátolja a reggelit és már indulunk is. Először a plázába megyünk és körülnézünk a gyerekruha osztályon.
- Oh Miss. Beckett ez csodálatos. – próbál magához egy égszínkék kis ruhát és csak úgy csillog a szeme.
- Szeretnéd? – kérdezem tőle és először felcsillan a szeme, majd lehajtja a fejét.
- Mi a baj Susi?
- Nem fogadhatom el. Ez túl drága. – oh de édes. Közelebb megyek és elé térdelek.
- Nézd Susi. Vannak a világon nagyon rossz emberek, akik bántanak másokat. Ha elkapom őket, akkor sok-sok pénzt kapok érte. Hidd el kicsim, hogy nagyon jól végzem a munkám. Sok ilyen rossz embert elkaptam már. Szóval van pénzem a ruhára. Emiatt nem kell aggódnod. – rámosolygok és belerakom a kosarunkba a kis kék ruhát.  Még körbenézünk és veszek magamnak egy felsőt, egy nadrágot és egy kis koktélruhát. A kasszához megyünk és fizetünk. Egy szép, hosszú szőke hajú nő áll előttem. Egy türkizkék estélyit vett. Gyönyörűen nézhet ki benne. Végez és mi lépünk a kis pulthoz. A pénztáros hölgy kiveszi a kosárból a ruhákat és beüti a gépbe őket.
- Kézpénzzel, vagy kártyával szeretne fizetni. – kérdez kedvesen a hölgy.
- Kártyával. – nyújtom át neki a kártyámat.
- Kérem, írja be a kódot. – fordítja felém a kis szerkentyűt. Elkezdem bepötyögni a kódomat és már kész is vagyunk. Egy blokkot és egy másik papírt kapok, amin rajta van a számlám összege. A szemem kinyílik és köpni-nyelni nem tudok.
- 40.000 dollár? – ezt nem hiszem el. Mikor legutóbb néztem, már csak 10.000 volt rajta.  Hogy került ennyi pénz a számlámra? Csak egy név jut eszembe… Christian Gray…  A kedves hölgy egy díszzacskóba rakja a ruhánkat és elindulunk. Még megállunk ebédelni és veszünk egy-egy fagyit is. Délután egy óra körül ültünk be az autómba, hogy visszamenjünk Christian lakására. Most érzem, hogy dühös vagyok. Nyomom a gázt, hogy minél hamarabb hazaérjünk. Leparkolok a garázsba és csak azt veszem észre, hogy az út alatt úgy felhergeltem magam, hogy már szinte fortyogok a dühtől. Persze ezt nem mutatom Susi felé. Nem akarom megijeszteni. Felmegyünk és mikor a lift kinyílik, meglátom Christian-t a konyhában. Nem tudom mit csinál. Beljebb lépünk és elküldöm Susi-t.
- Menj fel a szobádba kicsim. – küldöm el a kislányt. Christian közelebb lép és átfogja a derekam. Letornázom magamról a kezét és dühösen nézek a szemébe. Ez hiba volt. Nem lenne szabad veszekedés közben a szemébe néznem, mert azon nyomban ellágyít.
- Hogy került 30.000 dollár a számlámra? – vonom kérdőre.
- Én tettem oda. – még csak nem is tagadja. Milyen… pofátlan.
- Hogy jutottál hozzá a számlaszámomhoz?
- Ezek nyilvános adatok Melanie. Ne húzd fel magad. – még hogy ne húzzam fel magam.
- Mondtam, hogy nem kell a pénzed. Nincs rá szükségem. Nem a pénzed miatt vagyok veled.
- Tudom angyalka. Ezért is szeretlek annyira. – közelebb jön és megakar ölelni. Én viszont egy lépést hátrálok.
- Mennyire néztél utánam. Mennyit tudsz rólam? MI az, amit már nem kell elmesélnem?  - most hasznosítom a tanultakat. Nem emelem fel a hangom, de tudatom vele, hogy ki a főnök. A kihallgatóban már otthonosan mozgok  szóval onnan kell ötletet merítenem.
- Tudni akarom, hogy honnan szedted össze az információkat és legfőképpen azt, hogy miért? 
- Csak tudni akartam, hogy…
- Hogy? Hogy nem vagyok-e flúgos? Csalódást kell okoznom neked. A legelcseszettebb ember vagyok a földön. Az alkoholt a szexszel helyettesítem. Nem vagyok normális. – a hangom kezd emelkedni, de még uralkodom raja.
- Melanie én csak segíteni akartam. – védekezik. De még mindig nem válaszolt arra, amire igazából kíváncsi vagyok.
- Honnan, és mért? – sziszegem dühösen a fogaim között. Oké most már engedek és tombolni kezdek. Ha még egyszer terelni próbál, összetörök valamit.
- Melanie, kérlek… Én… - csak fogom magam és elrohanok. El fogok menni és jól berúgok. Nem érdekelnek a következmények. Felkapom a táskám és elindulok az ajtó felé.
- Ég veled Christian. – csak ennyit tudok kinyögni a könnyeimtől és ő elindul felém, de szerencsére becsukódik a lift ajtaja. Beszállok a kocsimba és az old Hunt felé veszem az irányt. Bemegyek és intek a csaposnak.
- Egy pohár Whisky-t kérek. – mondom a csaposnak és ő már el is tűnik. Pár perc múlva már vissza is jön és elém teszi a poharat. Bólintok és ő arrébb megy.
- Ha leteszed a poharat, haza megyünk és megduglak. – nem jutok szóhoz. Mi a franc? Ez… ez… Még a gondolataim is elvesztek. Christian áll a hátam mögött és keze a derekamon van. Nem tudom, mit tegyek.  – Nem viccelek Melanie. Ha leteszed, akkor olyan szexben lesz részed, amilyenben még soha.
Felállok és felé fordulok. Nem tudom, mit tegyek. Ez egyszerre sért és imponál nekem.

- Hogy mondhatsz nekem ilyet? – a „nem tudom”- ság helyét átvette a hitetlenkedés. – Azt hittem, hogy mindent tudsz rólam. Ha mindent tudnál, ezt most nem mondtad volna.
- Melanie, gyere haza velem, kérlek. – a hangja könyörgő. Azt hiszem, nem tudok neki ellenállni. És most inkább szükségem van egy jó szexre, mint egy üveg italra. Felállok és megfogom a kezét.
- Vigyél haza. – suttogom és ott hagyok egy 10-est a pohár mellett. Nem ittam bele, de azért kifizetem.  Kilépünk az Old Hunt-ból és anyával találom szembe magam. Nagyot nyelek és megszorítom Christian kezét.
- Ne engedj el. – suttogom neki, mikor meglátom, hogy anya közeledik. Heves, gyors léptekkel jön felénk. A mutató ujját nekem szegezi és kiabálni kezd.
- Mi a fenét keresel itt? Hogy jöhetsz ide, annak ellenére, hogy alkohol problémáid vannak? Hogy akarsz így segíteni Alexis-nek? Így őt is veszélybe sodrod. Azt mondtad, hogy megakarod menteni. Hát most éppen megölöd. – nyelek egy nagyot és úgy érzem, hogy mindjárt összeesem. Rátámaszkodom Christian vállára és ő észrevétlenül megtart.
- Befejezted? – kérdezem bágyadtan. Nem tudom, mi lett velem. Azt hiszem, az ájulás szélén állok. Ha nem ülök le, tuti, hogy elájulok. Azt hiszem, már hallucinálok. Azok a karikák tényleg ott vannak, vagy csak én látom őket? Közelednek. Miért jönnek közelebb? A szorításom elernyed és már csak azt hallom, ahogy Christian menőért kiabál. Becsukom a szemem és már nem érzek semmit. 

Bizonytalan jövő 8.rész

- Eljössz velem a korházba?  - kérdezem Christian-t, aki szó nélkül bólint és szorosabban ölel.
- Félek. – folytatom. – félek, hogy nem lehetek megfelelő donor. Nem hagyhatom meghalni őt.
- Tudom. Én ott leszek és melletted állok majd, mikor bevisznek és akkor is ott leszek, mikor kihoznak és felébredsz. – megfordulok és megcsókolom. Kiszállunk a vízből és magunkra kapunk egy köntöst. Iszunk egy csésze kávét és visszamegyünk a hálószobába és felhúzok egy összeillő fehérnemű szettet.
- Olyan gyönyörű vagy. – suttogja a fülembe Christian, és a fülem mögötti érzékeny pontot kezdi csókolni.
- Ha ebbe most belemegyünk, akkor elfogunk késni. – mondom neki, de érzem, ahogy a csókjaitól életre kel a testem. Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy eltoljam magamtól.
- Oké. – biggyeszti le az ajkát, amit én óvatosan, de annál szenvedélyesebben csókolok. Mikor ajkaink szétválnak, látom rajta, hogy csillog az a két gyönyörű kék szempár és mosolyog. felöltözünk és elindulunk a korházba. Nagyon ideges vagyok. Ő vezet, hiszen akármennyire is vagyok józan, az alkohol még ott van a véremben. Bár szabadságon vagyok, de nem szeretném ezért elveszteni sem a jogosítványomat, sem a jelvényemet. A kezem remeg. Mindenem remeg. Christian a kezét a combomra teszi és ez megnyugtat. Most annyira fontos éreznem, hogy velem van.
- Megérkeztünk. – mondja Christian, miközben leparkolja az autót. – Itt vagyok. Veled vagyok. Nem megyek sehová.
- Köszönöm. – megfogom a kezét és befelé megyünk. Belépünk a hatalmas épületbe és az idegességem csak fokozódik. Az orvos irodája felé megyünk. Kopogunk, majd belépünk.
- Jó reggelt Miss. Beckett. – köszönt az orvos.
- Jó reggelt. – köszöntöm én is.
- Üljenek le és mindent el fogok mesélni részletesen. – leülök, de nem engedem el Christian kezét. Szükségem van az érintésére. – A vizsgálat nem lesz nagy dolog. Vesebiopsziát kell végeznünk. Mintát veszünk a veséjéből és megnézzük, hogy egyezik-e a nővérével. A biopszia után, három órán át, nem ehet semmit és a vizsgálatot is éhgyomorra kell végeznünk. Utána viszont sok folyadékot kell fogyasztania és 24 órás korházi megfigyelés alá kell helyeznem, majd mikor kiengedjük, akkor is egy hétig szigorú ágynyugalomra lesz szüksége. – gondolkodás nélkül bólintok és csak utána gondolok bele, hogy ez akár nagyon is fájdalmas lehet.
- Az lenne a legjobb, ha már most elvégeznénk a vizsgálatot. Nincs vesztegetni való időnk.
- Rendben. – a hangom halk és nagyon gyenge. Az orvos feláll és mutatja nekünk az utat. Némán követjük egy korterembe, ahol kapok egy nagyon szexi korházi köntöst, ami annyit mutat, amennyit eddig csak Christian látott belőlem. Felkapom a kis köpenyt és felfekszem az ágyra. Christian nem távozik mellőlem. Nem hagy itt egy percre sem. Egy beteghordó lép a szobába egy tolókocsival. Beleülök a kocsiba és már megyünk is.
- Ő is bejöhet? – kérdezem félénken az orvostól és ő bólint.
- De előtte fel kell vennie a steril ruhát. – Christian bólint és eltűnik egy percre. Engem betolnak és felfekszem az ágyra. A hasamra kell fordulnom és valami hideget érzem a bőrömön. Azt hiszem, hogy ez az ultrahangos gél. Nagyon hideg és nem esik jól. Christian hirtelen mellém lép és megfogja a kezem. Azt hiszem, érzi mennyire félek. Az ultrahangos fej, hozzáér a derekamhoz és végigfut a hideg a gerincem mentén.
- Most beadom az érzéstelenítőt. – jelenti ki az orvos. Három injekciót kapok. Minden egyes szúrásnál jobban szorítom Christian kezét. A végén már nem érzem az érintett területet. Az orvos egy hatalmas tűvel mászkál előttem. Akkor, mint az alkarom… Jó akkora nincs, de akkor is hatalmas.
- Egy kis nyomást fog érezni. – tájékoztat az orvos. Christian erősebben fogja a kezem. Érzem, hogy felkészült a szorításomra. Megérzem a nyomást és szörnyen kellemetlen. Szorítom Christian kezét és próbálok nem könnyezni. Már nem is a fájdalomtól könnyezem, hanem attól, hogy lehet, hogy ez az egész fölösleges, mert nem tudok majd segíteni Alexis-en. Mikor a vizsgálat véget ért, már nem a tolókocsival vittek vissza, hanem az ágyon, amin feküdtem. Azt mondták, hogy holnap reggel haza is mehetek. Christian nem mozdul mellőlem. Elaludtam és szinte az egész napot végigaludtam. Mikor felébredtem, észrevettem, hogy a szobám üres. Nagyon megijedtem. Hol van Christian.
Nyílik az ajtó és ez a csodálatos férfi lép be rajta.
- Hé! – súgja halkan. – Hát felébredtél?
- Igen.
- Hogy érzed magad? – aggódó a hangja. Annyira édes.
- Hát, voltam már jobban is. – elmosolyodik és megissza kezében lévő kávét. Én is innék egyet, de ha jobban belegondolok, akkor nem is kívánom. Az orvos nem sokkal később lép a szobámba.
- Nemsokára hazamehet Miss. Beckett. Van esetleg valaki, aki egész nap ott tud lenni magával? – nem kérhetem ezt Christiantől. Annyi munkája van. Annyi dolga lenne.
- Én vele leszek. És vigyázok rá. – a szeme kedves és gondoskodó. Az orvos bólint és kimegy a kórteremből.
- Nem kérhetem ezt tőled. Dolgoznod kell. – lehajol és megcsókol.
- Nem vitatkozom. – ezzel le is zárja a vitát. Nem sokkal később megkapjuk a papírokat és hazafelé indulunk. Nagy nehezen lemászunk a kocsihoz és elindulunk. Megyünk egy ideig, mire észreveszem, hogy nem a megszokott irányba tartunk.
- Hová megyünk? – kérdezem óvatosan Christiantól.
- Hozzám megyünk. – nagyon meglep a kijelentése.
- Nem kell ezt tenned. Megvagyok én otthon is.
- Nem foglak magadra hagyni. Megígértem. És csak így tudok dolgozni is, meg rád figyelni is. – elsuttogok egy köszönömöt és becsukom a szemem. Nem vagyok fáradt, vagy álmos, de úgy érzem, hogy aludnom kell. Pár pillanat múlva már alszom is.
Nem tudom mennyit aludtam, de mikor felébredek két apró kék szempár pislog rám. Nyílik az ajtó és Christian lép be.
- Susi kicsim menj és játssz szépen tovább. Ne zavarjuk a vendéget. – értetlenül nézek Christian-re. Hát ezt titkolta. Van egy lánya. Mi jön még? Van egy felesége és egy kutyája? A kislány kitrappolt a szobából.
- Ő… ő a lányod? – kérdezem értetlenül.
- Nem… Nincs lányom, se feleségem, se kutyám. – azta. Most válaszolt a fel nem tett kérdésemre. – Fel tudsz ülni?
Megrázom a fejem és ő a karjába kap.
- Ez az én szobám. Most körbevezetlek. – rám mosolyog és már sokkal nyugodtabb, de annál kíváncsibb vagyok. – Ez a folyosó…
Egy kilométeresnek tűnő, hosszú folyosón sétálunk végig. A folyosón rengeteg szoba van. Nem megyünk be mindegyikbe, csak néhányba.
- Ez a legfontosabb szoba a házban. Ezért féltem attól, hogy idehozzalak. – nagy levegőt vett, ahogy én is.
Kinyitotta az ajtót és elállt a lélegzetem. Ezt nem hiszem el.
- Ők itt a családom. De egyikük sem a gyermekem. A ház ezen része árvaháznak van nyilvánítva. A legkisebb gyerkőccel már találkoztál. Ő Susi. 6 éves. – ahogy körbe néztem, számolás nélkül, hasra ütésre azt mondanám, hogy 25 gyerek van a szobába. Annyira édesek. Annyira kis tüneményesek. Elmosolyodom és Christianre nézek.
- Fantasztikus vagy. – mondom neki és szenvedélyesen megcsókolom. – Miért titkoltad ezt el?
- Az előző barátnőm, futva menekült, mikor meglátta őket. Nem akartalak elveszíteni.
- Hogy lehet őket nem szeretni? Ez ostobaság. Ők csodálatosak, ahogy te is az vagy.  – egy újabb csókkal bizonyítom azt, hogy minden szót komolyan gondolok. Christian becsukja az ajtót és tovább megyünk. Megmutatja az egész házat. Valami hatalmas. Nem is értem, hogy lehet ilyen nagy házat építeni. Christian visszavisz a szobába és lefektet az ágyra. Mellém bújik és én elnyomok egy hatalmas ásítást.
- Aludj angyalka. Aludj csak. – suttog és kapok egy homlok puszit. Mellém fekszik és simogatni kezdi a fejem.
- Angyalka? Ez honnan jött? – kérdezem értetlenül.
- Egy angyal vagy. Aki ennyi terhet el tud hordozni, el tud viselni, az csak egy természetfeletti angyal lehet. – elmosolyodom és még jobban hozzábújok. Nem 

Bizonytalan jövő 7.rész

- Te jó ég. Hol van most? – nagyon megijedtem. Ezt nem hiszem el. Remélem életben van.
- A Szent Anna kórházban  New Yorkban. – nem mondok semmit, csak lecsapom a telefont. Kiviharzok a fürdőből és villámsebességgel öltözök fel. Christian is összeszedi magát.
- Alexis-nek autóbalesete volt. Oda kell mennem.
- Nem engedlek vezetni. Nem tudsz odafigyelni. Elviszlek. – most egy nagy terhet vett le a vállamról. Nem hittem volna, hogy felajánlja és, hogy velem marad. Azt hiszem, hogy szeretem őt. Biztonságban érzem magam mellette, mikor vezetni látom. Annyira könnyedén veszi a kanyarokat és annyira lazán vezet. Látszik, hogy teljes mértékben uralkodik a kocsin. Az út nagyon csendben telt. A kezét nem vette le a combomról. Nem zavart, inkább megnyugtatott az érzés. Nem voltam képes megszólalni. Nagyon félek, hogy Lexnek valami baja lesz. Mi mindig ott voltunk egymásnak. Mindig jól kijöttünk egymással. Megvédtük egymást és segítettünk a másiknak, hogyha valami baj van.
- Hol van? – viharzom be a kórházba  Christian alig bír velem lépést tartani. Meglátom anyáékat és odarohanok. – Hol van? – ismétlem meg a kérdésemet.
- Odabent van. Műtik. Még várnunk kell. – odabújok Christianhez és érzem, hogy az összes tekintet a hátamat pásztázza. Egy hosszú és nehéz óra után egy orvos lép ki a műtőből. Apa lép oda hozzá először és faggatni kezdi.

- Hogy van a lányom? – kérdezi apa és látom, hogy az orvos nem tud semmi biztatót mondani.
- A lányának nagyon súlyos az állapota. Megműtöttük és elállítottuk a belső vérzést, de haladéktalanul vesére van szüksége. A várólista élén van, de nem lehetünk biztosak benne, hogy időben megérkezik a szerv. – ez nem lehet. Segítenem kell. Meg kell tennem érte.
- Doktor úr. – szólok az orvosnak és minden tekintet rám szegeződik. – Alexis-el megegyezik a vércsoportunk. Én megfelelő donor lehetnék. Én odaadom a vesémet neki. Segítenem kell rajta. – Érzem, hogy Christian megszorítja a kezemet.
- Az is megoldható, de ahhoz alapos kivizsgálás kell. Nem kockáztathatunk, mert az a nővére életébe kerülhet. – bólintok és visszabújok Christian ölelésébe. Nem mondja, hogy ne tegyem, hiszen tudja, hogy megfogom tenni. Nem szólok anyáékhoz, csak némán az orvos irodája felé kezdünk menni. Ő velem van és most csak ez számít. Christian a kezemet szorítja és ez engem megnyugtat.
- Nem kell itt maradnod, ha nem akarsz. Holnap fontos tárgyalásod lesz. Ki kell pihenned magad. – mondom neki, mielőtt belépnénk az orvos irodájába.
- Most csak hülyéskedsz velem igaz? Ha azt hiszed, hogy itt hagylak egyedül, akkor nagyot tévedsz. Nem hagylak magadra Melanie. Itt leszek addig, amíg ez az egész tart. – magához húz és szorosan ölel. Egy hosszú, néma csókkal köszönöm meg neki, amit értem tesz. Belépünk az orvos irodájába és leülünk egy-egy székre.
- Miss. Beckett. Tudnia kell, hogy ez nagyon kockázatos dolog és még az sem biztos, hogy ön megfelelő donor lehet a nővére számára. A vizsgálatokat, még holnap elvégezzük. A nővérének nincs elvesztegethető ideje. – én csak bólintok. Tudatában vagyok mindennek. Felfogtam és megértettem ennek az egésznek a kockázatát. Értem, hogy akár bele is halhatok. De ez jelenleg nem érdekel. Alexis-ért meg kell tennem. Csak én segíthetek rajta.
- Akkor holnap mikorra jöjjek? – kérdezem az orvostól.
- Az lenne a legjobb, ha minél előbb be tudna jönni. Ha reggel bejönne, az lenne a legjobb. – bólintok és felállok a székről. Christian is feláll és egy halk viszlát után elhagyjuk az irodát. A kocsihoz megyünk vissza. Anyáék biztosan az intenzíven vannak. Engem már úgysem engednének be. Megvárom, amíg holnap láthatom Lexi-t. Beülünk a kocsiba és újra hagyom, hogy Christian vezessen.
- Nem mehetnénk hozzád? – kérdezem tőle óvatosan. Mindig az én lakásomon vagyunk. Nekem nincs rejtegetni valóm. Szeretném megnézni, hogy hol lakik Mr. Tökéletes.
- Nem! – a kijelentése meghökkent.
- Miért? – kérdezem halkan. Nincs erőm kiabálni, vagy hirtelen nekiesni senkinek.
- Mert nem akarom és kész. – megérkeztünk a lakásomhoz és én kiszállok a kocsiból. Christian is kiszáll, de mielőtt felmennénk, megállítom.
- Miért nem akarsz velem kettesben lenni a lakásodon? – most már összeszedtem magam annyira, hogy dühös tudjak lenni.
- Ne csináld ezt Melanie. Kérlek.
- Nem akarsz velem lenni igaz? Eltitkolsz előlem valamit. – nyelek egyet és lehajtom a fejem. – Menj el.
- Ne… Nem így van Melanie kérlek. Hallgass meg. – a hangja könyörgő, de én nem vagyok rá kíváncsi.
- Azt mondtam, hogy menj el. – utasítom újra.
- Nem akarlak egyedül hagyni. Most nem. Melletted akarok lenni. Ne küldj el kérlek. – úgy érzem, hogy mindjárt megszakad a szívem.
- Hiba volt ez az egész. Miért kellenék én egy milliárdos, tökéletes férfinak. Hogy lehettem ennyire hülye. Hagytad, hogy beléd szeressek és csak játszottál velem.
- Nem…ez nem így van…
- Hagyj békén Christian. Azt akarom, hogy menj el és soha többé ne keress. Találsz ezerszer jobbakat nálam, akiket majd felvihetsz a lakásodra és nem szégyelled őket bemutatni a családodnak és a barátaidnak. – nem várom meg a választ. Nem sírhatok előtte, szóval ahogy csak tudok felviharzom a lakásomba. Becsapom az ajtót és lecsúszok a földre. Hirtelen felzokogom. Úgy tör elő belőlem a sírás, mintha levegőt vennék. Ez túl sok így egyszerre. Anya, és Alexis, most Christian. Azt hiszem, az életem romokban hever és nem tudom, miként építhetném ujjá. Egyenlőre egy üveg borral fogom megvigasztalni magam. A konyhába sétálok és egy elegáns, hosszú nyakú poharat veszek elő. Lerakom az asztalra és teletöltöm. A számhoz érintem a poharat és elgondolkodom azon, hogy ez mégsem kéne. Az agyamon végigfut az elmúlt 5 év minden fájdalma. Anya halála, az elvonó, és ami az elmúlt héten történt. Gyorsan elhessegetem a gátló gondolatokat és megdöntöm a poharat.  Az édes, vörös ital csodálatos érzést kelt, mind a torkomban, mint az elmémben. Szeretem azt a bódulatot, amit az alkohol okoz.

Christian.

Most mit csináljak? Mellette kéne lennem. Nem lett volna szabad magára hagynom. A terhes gondolatok ellepik az elmémet. Meglátok egy bárt és belépek. Körbenézek és látom, hogy nagy a tömeg. Beljebb megyekés és letelepszem a bárpultnál.
- Neked nem Melanie-val kéne lenned? – egy ismeretlen hang üti meg a fülem. Megfordulok és megpillantom magam mellett Richard Castle-t.
- Nem akar látni. Elszúrtam. Összevesztünk. Ráadásul valami ostobaságon. Neked nem Alexis-el kéne lenned? Vagy a feleségeddel? – lehajtom a fejem és csak gondolkodom.
- Már nem fogadhat látogatókat. Ide jöttem, hogy lazítsak. Az egyik lányom kórházban van élet-halál között, a másik pedig annyira utál, hogy nem is beszél velem.

- És úgy gondolja, hogy jogtalanul? – vágok vissza, mert azt hiszem, hogy megértem Melanie felháborodottságát és sértettségét.
- Melanie-nak vannak problémái. Mikor az anyja meghalt, nagyon elmerült. Alkoholista lett és még mindig az. Már kevésbé, mint akkor, de nem tud lemondani az italról. Azt hiszem, benned látta ezt a lehetőséget. Megakart szabadulni ettől a démontól.
- Ezt jól elszúrtam. Vele kellett volna maradnom. – Castle felkapja a fejét és ijedt tekintettel mered rám.
- Egyedül hagytad? Ilyen állapotban, magára hagytad? Megint az italba fog temetkezni. – Már értem. Mindent értek. Ezért hajtott el legutóbb. Akkor is ivott. Felpattanok a székről és már az ajtó felé rohanok. Fogok egy taxit és visszamegyek Melanie lakására.

Melanie.

- A fenébe. – csattanok fel, mikor tudomásul veszem, hogy kifogyott az üveg. Felállok és a bárszekrényhez sétálok. Kinyitom és körülnézek. Kiveszek egy fél üveg bort a szekrényből és visszasétálok a kanapéhoz. Leülök és újra megtöltöm a poharam. Nem érzem magam részegnek. Igaz, hogy forog a szoba és nem bírok egyenesen menni, de a gondolataim eléggé világosak. Azt hiszem, hogy halálra iszom magam. Már nem akarok semmivel sem foglalkozni. Megtöltöm a poharat és újra a számhoz emelem. Valaki kopog. Kell pár perc, mire eljut a tudatomig, hogy a kopogást csak úgy tudom megszüntetni, ha kinyitom az ajtót. Leteszem a poharat a kis dohányzóasztalra és felállok. Az ajtóhoz megyek és kinézek a kukucskálón, mielőtt kinyitnám.
- Melanie! Engedj be. – Christian az. Nem akarom kinyitni, de be fogja törni az ajtót. Elfordítom a kulcsot és ő beengedi magát. – Mi a fenét csinálsz?
- Semmi közöd hozzá. Menj el. – meglepődöm, hogy a hangom józanabb, mint ahogy hittem.
- Nem hagylak magadra. – velem szemben áll és látom, ahogy a tekintete a vállam fölött a teljesen és a félig üres borosüvegre mered. – Mennyire vagy részeg?
- Semmi közöd hozzá, hogy mi vagyok és mi nem. Egyedül akarok maradni. Nincs rád szükségem. – nagyot nyelek, hiszen most életemben először hazudtam ekkorát.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. – közelebb von magához és megcsókol. Kapálózni kezdek és ott ütöm, ahol csak érem. Az öklömmel ostromolni kezdem a mellkasát. Meghökkent, hogy meg sem érzi az ütéseimet. Zokogni kezdek és ő lefogja mindkét csuklómat. A testem elernyed és már nem bírom tartani magam. A földre zuhanok és megállíthatatlanul zokogni kezdek. Christian az ölébe vesz és a hálóba cipel. Lefektet az ágyra és leszedi rólam a ruhákat. Csak a fehérnemű marad rajtam. Befektet az ágyba és mellém bújik. Még mindig ráz a sírás.
- El fogsz menni. Ahogy mindenki elmegy. Te is el fogsz hagyni…. Nem akarom, hogy újra fájjon. Kérlek, tedd meg most, amíg ilyen tompa az agyam. Nem akarok semmit sem érezni. – körém fonja a karját és  szorosan tart.
- Nem hagylak el. Soha többé. Ígérem. Veled maradok. Mindig. – nagy levegőt veszek és átfogom a nyakát. A sírás viszonylag gyorsan elnyom.

Reggel hangos csörömpölésre ébredek. A fejem szétszakad. Christian már nincs mellettem, szóval nagy a valószínűsége, hogy ő csörömpöl odakint. Felkelek az ágyból és kifelé megyek a konyha felé. Megpillantom Christian-t és hirtelen megszédülök. Egy másodperc alatt terem mellettem és elkap, mielőtt a földre zuhannék.
- Jól vagy? – kérdezi aggódó tekintettel.
- Nagyon fáj a fejem. Mennyi az idő?
- Hozok rá valami gyógyszert. Még korán van. Csak 5 óra. Olyan mélyen aludtál, hogy azt hittem, tovább alszol majd. – Christian a fürdő felé ment és egy doboz aspyrinnel tért vissza. Nagyon hálás voltam érte.
- Jobb már? – simít végig a hajamon és kapok egy puszit a homlokomra. Bólintok.
- Engedek neked vizet. Oké? – mi ez a gondoskodás? Nagyon nagy lehet a bűntudata. Felállt és a fürdőbe ment vizet engedni. Felállok és érzem, hogy valami megváltozott. Kinyitom a szekrényeket, de semmi furcsát nem látok. Benézek a hűtőbe, de megint nem látok változást. Kinyitom a bárszekrény ajtaját és meglátom az aggodalmam okát. Vagyis inkább a hiányát.
- Üres. – suttogom magam elé.
- Én… én csak… - lép ki Christian a fürdőből és én felkapom a fejem a hangjára. Közelebb sétál és szembe áll velem.
- Köszönöm…- csak ennyit bírok kinyögni és ezt is csak suttogva. Értetlenül néz rám. – Köszönöm… - ismétlem meg újra.
- Nekem nem lett volna ehhez erőm.
- Azon vagyok, hogy a legtöbbet tudjak segíteni neked. Nem akarlak magadra hagyni. Értsd meg, hogy fontos vagy nekem. Sosem hagynálak el. Nem akarok nélküled lefeküdni és felébredni. Kellesz nekem. Hidd el, hogy nagyon kellesz. – átölelem a derekát és magamhoz szorítom. Olyan közel akarom érezni magamhoz, amennyire csak lehetséges.
- Gyere velem fürdeni. – kérem halkan. Némán a fürdő felé megyünk. Leveszem a melltartóm és utána a bugyim is. Állok a tükör előtt és csak bámulom magam. Két kéz csúszik a hasamra és tekintetünk találkozik a tükörben.
- Én nem ilyen voltam. – suttogom.
- Megfogom találni benned azt, aki régen voltál. Helyrehozzuk a dolgot ígérem. – belecsókol a nyakamba és beszívja a hajam illatát. Bemászunk a kádba és elhelyezkedünk. Ellep minket a hab. Becsukom a szemem és csak lélegzem egyenletesen.

Bizonytalan jövő 6.rész

Egy ilyen értekezleten nem lehet másra figyelni, mint az adott témára. Visszafordulok a jelentésemhez, amiből már csak néhány sor van hátra. A telefonom zümmögni kezd az asztalon. Nem akarok most senkiről hallani. Megforgatom a szemem és mégiscsak megnézem, hogy ki az.

Feladó: Christian Gray
Tárgy: Unalom
Dátum: 2012.10.30.
Címzett: Melanie Beckett

Wááá… Ments meg kérlek. Rendőri közbeavatkozásra van szükségem. Halálra unom magam. Ez annyira unalmas, hogy bele fogok halni. Nem értem, hogy egyes emberek miért nem azt csinálják, amit mondanak nekik. Itt ülök az értekezleten már tíz perce és még semmi témához kapcsolódót nem hallottam. Nagyon hiányzol. Várom az ebédet. Már tudom, hogy mit rendelünk. Bízd csak ide.

Christian Gray
Elnök, vezérigazgató. Gray Enterprises Holding INC.

Feladó: Melanie Beckett
Tárgy: Rendőri közbeavatkozás.
Dátum 2012.10.30.
Címzett: Christian Gray

Kedves Mr. Gray.

Nem áll módomban közbelépni, ebben az ügyben. Az unalom engem is birtokba vett és csak az derít jobb kedvre, hogy tudom, neked rosszabb, mint nekem. Mivel én bármikor felállhatok és elmehetek innen. Ami az embereket illeti, úgy gondolom, hogy nem lett nekik rendesen elmagyarázva, mi is lenne a feladatuk. Nincs körülöttem senki. Teljesen egyedül vagyok. Egyedül írom a jelentésemet az őrsön. Csak a te hangodat képzelem oda, mikor olvasom az e-mailjeidet. Te is hiányzol. Bírd ezt ki valahogy.

Melanie Beckett
New York Police Department.

Gyorsan begépelem azt a néhány sort és úgy döntök, hogy nem maradok itt tovább. Felkapom a táskám és benyitok a kapitány irodájába.
- Igen? Beckett? – a kapitány még mindig dühös rám.
- Asszonyom. Szeretném kivenni a hét további részét. Szükségem van egy kis szabadságra. És van még néhány dolgom az iskolában is, amit el kell intéznem. – persze az utolsó mondat nem volt igaz, hiszen az iskolával csak akkor kommunikálok legközelebb, mikor a diplomámat adják a kezembe. De így nagyobb a meggyőző ereje a dolognak. A kapitány bólint, mire én csak simán kilépek az irodából és haza megyek. Még van másfél óra délig. El kéne foglalnom magam addig valamivel. Kinyitom a laptopot és megnyitom az „Aktuális ügy” mappát. Tudom, hogy már nem enyém az ügy, de akkor is. Ne hogy azt higgyék, hogy csak ilyen könnyen lerázhatnak. Elkezdem olvasni a mappa tartalmát. Nem igazán tudok most erre figyelni. Mielőtt bezárom, megakad egy apró részleten a szemem. A bizonyítékok között, találtak egy tükröt is. Két okból lehet egy férfinél tükör. Vagy azért, mert nővel volt előtte, vagy azért, mert félt. A háta mögé akart látni. Kell az a tükör. Meg kell szereznem. Biztos, hogy van rajta újlenyomat. Az órára pillantok és megdermedek. 11:50 van. Basszus. 10 percem van elkészülni és odaérni az étterembe. A francba. Gyorsan ruhát váltok és beugrom az autómba. Vennem kéne egy másik kocsit, ezt pedig visszaadni anyának. Nem kell semmi, ami az övé. Mikor az étteremhez érek, csalódottan veszem tudomásul, hogy Christian még nincs itt. Bemegyek és leülök az egyik asztalhoz. Egy pincér jön oda hozzám.
- Jó napot kisasszony. Ön Beckett nyomozó? – én bólintok és ő a kezembe ad egy cetlit. – Ezt önnek hagyták itt.
Kiveszem a kezéből a papír cetlit és olvasni kezdem.

„ Nagyon sajnálom Melanie, de közbejött egy fontos tárgyalás. Én nagyon sajnálom. Tényleg szerettem volna ma veled ebédelni. Kérlek, bocsáss meg. Rendelj valami finomat és írasd a számlámra. Nagyon hiányzol. Christian Gray”

- Oh milyen kedves. – motyogom flegmán az orrom alatt. Nagy levegőt veszek és visszanyújtom a kártyát a pincérnek. Ez a nap egyre pazarabb lesz. Összeszedem megmaradt méltóságomat, felállok és haza megyek. Ma mindenki megalázott. Annyira összetörve érzem magam. Nem érdekel már semmi. Haza megyek és leülök a kanapéra. Magamhoz veszek egy üveg jó bort és inni kezdek. Ránézek az órára és meglepődve veszem észre, hogy már hat óra is elmúlt. Nem érzem magam részegnek. Nem mondom, hogy teljesen józan vagyok, de nem vagyok annyira berúgva, mint ahogy ennyi bor után kéne lennem. Az üveg tök üres. Fogom magam és elmegyek fürdeni. Vizet engedek a kádba és belefekszem. Egy laza órát töltök a forró vízben. Ez még jobban kijózanít. Talán annyi minden történt ma, hogy nem tudok tőle berúgni. Valami erősebbet kéne innom, de inkább nem kísérletezek vele, nehogy a végén valami nagyobb gond legyen belőle. Kiszállok a kádból és felveszem a hálóingemet. Bedőlök az ágyba és az alkohol hatása gyorsan megjelenik. Gyorsan elalszom. Arra ébredek fel, hogy besüpped az ágy mellettem.
- Annyira sajnálom. – suttogja Christian és kisimít egy hajtincset az arcomból.
- Összetörtél. Miért tetted ezt velem? Anya is megalázott, te is megaláztál. Nem tudtál volna felhívni telefonon, hogy ne menjek oda? – a hangom halk és megsértett. Egy könnycsepp hullik ki a szememből.
- Ne… sajnálom ne sírj kérlek. Annyira sajnálom. Berángattalak. Igazad van, felhívhattalak volna.
- Christian, nagyon részeg vagyok, szóval nem szeretnék most beszélgetni. Menj el kérlek, jó? – hallom a meghökkenését.
- Ne küldj el kérlek. Szeretnék itt maradni.
- Nem! Tűnj el, mielőtt kiakadok. – nagy levegőt vesz és egy kósza puszi után, elhagyja a szobámat. nagyon gyorsan alszom vissza.
Reggel iszonyú fejfájással ébredek. Muszáj bevennem valami gyógyszert, mert szétszakad a fejem. Kikászálódok az ágyból és a konyhába megyek. Kilépek a szobából és erősen megdöbbenek. Christian Gray alszik a kanapémon. Annyira édes. Annyira gyönyörű. Hihetetlen, hogy itt maradt. Közelebb lépek és betakarom egy pléddel. A konyhába megyek és főzök egy jó erős kávét. Mikor kész, a barna folyadékot két bögrébe töltöm. Christian még mindig alszik. Biztosan nagyon kényelmetlen az a kanapé. Közelebb lépek és leülök a szélére. Éppen elférek mellette. Egy lágy, apró, de annál szenvedélyesebb csókot lehelek az ajkára. Lassan nyitja ki a szemét és visszacsókol. Megfogja a tarkóm és még közelebb húz magához. Nem tudunk elválni. Ajkunk ismét összeforrt, egy hosszú és perzselő csókra.
- Annyira sajnálom. Nem akartam úgy neked esni az éjjel. Egy kicsit leittam magam és nem akartam, hogy még jobban megbántsalak, így inkább elküldtelek. – suttogom szinte a szájába.
- Tudom. Te ne haragudj. Annyira szerettem volna veled ebédelni, de ez a rohadt tárgyalás közbejött. A semmiből özönlöttek be az irodámba az emberek és már nem tudtam lemondani. – nem szólok semmit, csak újra megcsókolom.
- Semmi baj. Nem várhatom el egy ilyen nagyhatalmú vezérigazgatótól, hogy mindig velem legyen elfoglalva. – hozzábújok és megölelem. – A hét további részében szabad vagyok. Kivettem a szabadságomat. Túl sok volt az, ami a héten történt.
- Elmondod, mi történt? – érdeklődik kedvesen.
- Mennyit tudsz rólam? – kérdezem, mert van egy olyan sanda gyanúm, hogy elég sokat tud rólam Mr. Tökéletes.
- Édesanyád meghalt néhány éve. Apáddal élsz, de erre jelenleg rácáfoltál. Van egy nővéred, aki Seatle-ben él a férjével és két gyermekével. A nagymamád New Yorkban él. Ennyi, meg még egy kicsi. – kinyílik a szemem, de nem haragszom rá. Meglepődöm, hogy mennyi mindent tud rólam.
- Anyám nem halt meg. Nem rég derült ki, hogy életben van. El kellett titkolnom, de a főnököm rájött. Szerencsére nem lett belőle komoly baj, de muszáj volt kivennem egy kis szabadságot, hogy feldolgozzam. Apám is tudott róla és a főnököm is. Mindenki tudott róla. Anyám, ma reggel bejött az őrsre és elvette tőlem az ügyet. Hát ez történt. Nem szoktam kiborulni attól, hogy valaki nem jön el egy ebédre, és még üzentél is, de ez megkoronázta a napomat. – kinyílt szemekkel néz rám.
- Sajnálom nem tudtam. – én csak megrázom a fejem és ő közelebb húz magához. – Készítsek valami reggelit?
- Éhes vagyok, de nem ételre. – huncutul elmosolyodik és felkap az ölébe. A hálószoba felé megyünk. Belépünk a szobába és ő óvatosan letesz az ágyra. Mellém fekszik és csókolni kezd. A számról a nyakamra, majd a kulcscsontomra vándorol a szája. Ha mindig így kér bocsánatot, akkor többször is lemondhatja az ebédet. Rajta több ruha van, mint rajtam. Ezt nem tartom fairnek. Leveszem az ingét és a földre dobom. Ő is lehámozza rólam a hálóköntöst és simogatni kezd. A szája az enyémre tapad és ekkor… megcsörren a telefonom.
-  Beckett. – szólok bele duzzogva.
- Szia Melanie. – anya köszön bele a telefonba. A duzzogásom egy másodperc alatt csap át dühbe.
- Mit akarsz anya? – kérdezem és Christian közelebb bújik hozzám. Érzem, hogy az a szándéka, hogy éreztesse, hogy ő itt van.
- Csak beszélni szeretnék veled.
- Nincs miről beszélni. Megaláztál. Nem akarok beszélni veled sem, és apával sem. – leteszem a telefont és Christian felé fordulok. Már nincs kedvem ehhez az egészhez. Kívánom őt, de túl gondterhelt a tudatom ahhoz, hogy most teljesen el tudjam engedni magam. Hátravetem magam az ágyon és Christian közelebb fészkeli magát hozzám.
- Ne haragudj. Sajnálom. – suttogom.
- Semmi baj. Van kedved ebédelni valahol? – elmosolyodom.
- Most nem csak egy cetlivel fogok ebédelni ugye? – erre ő is elmosolyodik és szájon csókol.
- Nem! Most nem. – egy huncut vigyor jelenik meg a szája sarkában. Hozzábújok és csak némán fekszünk egymás mellett az ágyban.  Rajtam már nincs semmi, rajta pedig még ott a nadrág. Hirtelen ötlettől vezérelve, ráülök és meglovagolom a csípőjét. Felcsillan a szeme és egy kaján mosolyra húzódik a szája.
- Oh… Maga mindig meglep Miss. Beckett. – felemelem a mutató ujjam és felhúzom a szemöldököm. – Vagyis Beckett nyomozó. Izé… Melanie.
Lehajolok hozzá és megcsókolom. A kezem vándorolni kezd izmos felsőtestén. A telefonom ismét éktelen csörgésbe kezd.
- A francba. – most már nagyon dühös vagyok. Megmarkolom a telefont és leszállok Christianről. A fürdő felé megyek és bevágom magam mögött az ajtót.
- Mi van? – szólok bele a telefonba.
- Szia. Melanie Erik vagyok. – a sógorom hangja van a túlsó oldalon és meglepődöm.
- Szia Erik. Minden rendben? – a hangom megenyhül, hiszen ő nem tehet semmiről.
- Nem! Semmi sincs rendben. Alexis-nek autóbalesete volt.

Bizonytalan jövő 5.rész

Reggel, mikor kinyitom a szemem, már egyedül fekszem az ágyban. Kissé csalódott vagyok. Tudtam, hogy valószínűleg, csak egy egyéjszakás kaland lesz, de ez akkor is rosszul esik. Felülök az ágyon és körülnézek. A tegnapi ruháim szana-szét hevernek a padlón. Össze kell pakolnom. Meghallom a telefonom csörgését. Nem tudom honnan jön a hang. Nagyon halk. Mintha a konyhában szólna. Vagy a nappaliban? Hol hagytam a táskám? Kikászálódok az ágyból és a hang után megyek. A nappaliban megtalálom a táskám, a benne veszettül csörgő telefonommal.
- Beckett. – szólok bele álmos hangon.
- Szia. Espo vagyok. Be kéne jönnöd. Áll a bál. – nagyra nyitom a szemem és nem igazán értem a dolgot.
- Mi történt? – kérdezek rá. Hallom, hogy Espo nagy levegőt vesz a vonal túlsó végén és belekezd a magyarázatba.
- Gates kiakadt. Rájött, hogy Kate is benne van a dologban…
- Espo én…
- Nem kell magyarázkodnod Melanie. Megértjük, hogy miért tartottad titokban a dolgot, de Gates nem, ezen a véleményen van. Iszonyatosan dühös rád. Azért, mert nem jelentetted a dolgot és azért is mert kihagytad a jelentésből is. Tudnod kell, hogy Ryan és én melletted állunk és nem hibáztatunk. Most mennem kell, mielőtt a vaslady rájön, hogy figyelmeztettelek. Bent találkozunk. Szia.
- Szia Espo. És köszönöm. – leteszem a telefont és beletúrok a hajamba. Nem tehettem mást. Muszáj volt eltitkolnom. Nem értem, hogy Gates miért teszi ezt velem. Ő nem érti ezt az egészet. Megfordulok és a konyhába megyek. Innom kell egy jó erős kávét, azelőtt, hogy kirúgnának onnan, ahol meg nem is dolgozom hivatalosan. Belépek a konyhába és a szám tátva marad. Az asztal megvan terítve és készen áll egy kétfogásos reggeli. Forró kávé gőzölög az asztalon és egy szál rózsa áll egy vázában az asztal közepén. Van palacsinta és lekváros gofri. Az asztalon találok egy cetlit is. Ez Christian kézírása.

„ Köszönöm a csodálatos éjszakát. Sajnos dolgoznom kell és a hatalmas irodámból kell igazgatnom a birodalmamat, de szívesen megismételném a tegnap estét. Nem csak a szex részét, hanem a vacsorát is. A cetli hátulján meghagytam a telefonszámomat és az e-mail címemet már ismered. Majd jelezz a szándékaidról. Üdv: Christian Gray.”

A cetli láttán elmosolyodom. Hát mégsem csak egy egyéjszakás numera voltam neki. Pedig egy ilyen jó pasi megkaphatna nálam jobbakat is. De ezt a gondolatot gyorsan kiűzöm a fejemből, mert ő csak engem akar. És nem csak szex partnernek, hanem a hétköznapi életben is. Gyorsan megreggelizem és megiszom a kávém. Felöltözöm és bemegyek a kapitányságra. Az út alatt, végig csak Christian Gray és a tegnap este jár a fejembe. Annyira csodálatos volt. Annyira intenzív. A gondolataimból az szakított ki, hogy be kellett parkolnom a kapitányság garázsába. Pár perc múlva már a lifttel tartottam felfelé. Kilépek a liftből és Javi bólogat nagyon intenzíven. Nem értem a reakcióját.
- Beckett!!! Az irodámba. – vaslady úgy rám üvöltött, hogy elejtettem a táskám, és minden kihullott belőle. Leguggoltam, hogy összeszedem, és ekkor Javi térdelt oda mellém.
- Semmi baj. Menj, majd Ryan-el összeszedjük. – nem volt máshoz erőm, csak egy ijedt pillantást vetettem rá. Felálltam és mélyen beszívtam a levegőt. Megfordultam és Gates irodájához mentem. Benyitottam és megállt a szívem. Anya ült a kapitánnyal szemben. Beléptem és becsuktam az ajtót magam mögött. Közelebb mentem.
- Üljön le. – utasított Gates és én szó nélkül engedelmeskedtem, mint egy rabszolga. Anya rám néz, de én nem nézek rá. Megkeményítem mind a külsőm, mind a tekintetem. Higgadt komolysággal ülök, pedig most belül dúl a zűrzavar és kavarognak az érzések. Izgatott és felcsigázott vagyok a tegnap este és ma reggel tapasztaltak miatt, de a félelem is egy uralkodó érzés bennem. Ha Gates kirúg, akkor nem lesz meg a kiszabott óraszámú gyakorlatom és akkor nem tudom befejezni az iskolát. Nem rúghat ki. Nem engedem.
- Melanie. Tudja, hogy fontos a nyomozás szempontjából nagyon is lényeges információt tartott vissza? – hűha. Gates nagyon… merev. Nem mintha amúgy nem lenne az, de most, nagyon főnökös.
- Igen, tudom. – csak helyeselni tudok, hiszen tisztában voltam vele és az ezzel járó következményekkel.
- Nézze Melanie. Ez egy súlyos ügy. Elveszem magától és a csapatától az ügyet. A további nyomozást Beckett nyomozó végzi majd. – ez hihetetlen. Ő is tudott róla. Ő is tudta, hogy az anyám életben van. Most mit tegyek? Ha jelenetet csinálok, biztos, hogy kirúg. Ha nem, akkor elveszi az ügyemet, a csapatomat, és enyém lehet a fantasztikus papírmunka. Azt hiszem, hogy megfagytam. A döbbenet minden formája kiült az arcomra. Nagy levegőt veszek és felállok. Mind a ketten értetlenül néznek rám.
- Megértem asszonyom. Ha lehetne, most visszatérnék a papírmunkámhoz. – legyőztek. Nem tudok ellene mit tenni. Anyát nem akarom látni többé. Megalázott. Kivetette a kezemből az ügyet, csak hogy ne nyomozzak utána és az után, hogy mi is történt 5 éve. Gates bólint és én elhagyom az irodát. Nem mehetek vissza ahhoz az asztalhoz, ahol eddig ültem. Hisz az-az övé. Elveszem Javi asztaláról a táskám és a lift felé sétálok. Nem tudom, hogy hova megyek. Csak annyi lebeg a szemem előtt, hogy senkit sem akarok látni. Amilyen jó kedvem volt reggel és tegnap este, annyira vagyok most elcseszett hangulatban. Nem vagyok dühös. Nem vagyok megsértődve sem. Megalázottnak és legyőzöttnek érzem magam. Az utcán sétálok és megpillantom a Coffee Hot-ot. Egy halvány mosoly játszik a számon, mikor eszembe jut a tegnapi vacsora. Bemegyek és leülök az egyik asztalhoz.
- Mit hozhatok kisasszony? – kérdezi egy nagyon udvarias pincér.
- Egy… pohárral a legjobb borukból. kérem. Köszönöm. – a pincér elmegy és én hátradőlök és várom, hogy lecsillapodjanak az érzelmeim. A telefonom pityegni kezd. Kiveszem a Black Barry-t a táskámból és megnézem a pityegés okát. Egy e-mail üzenetem jött.

 

Feladó: Christian Gray.
Tárgy: Érdeklődés.
Dátum: 2012.10.30.
Címzett. Melanie Beckett.

Kedves Melanie!

Nagyon sajnálom, hogy csak úgy otthagytam reggel, de egy fontos értekezletem volt, amiről így is késtem negyed órát. Még jó, hogy én vagyok az igazgató és rám lehet várni. Remélem ízlett a reggeli. Nem vagyok nagy szakács, de azért tudok valamit. Mi lenne, ha együtt ebédelnénk? Nagyon szeretném pótolni a reggeli csókot.

Christian Gray

Elnök, vezérigazgató. Gray Enterprises Holding INC.

 

Elmosolyodom az üzeneten és úgy döntök, hogy válaszolok rá.

 

Feladó: Melanie Beckett
Tárgy: Még jó.
Dátum: 2012.10.30.
Címzett: Christian Gray

Kedves Mr.Gray!

Nagyon hálás vagyok a tegnap estéért, és ma reggeli reggeliért is. Nagyon finom volt minden. Úgy vélem, hogy szükségem van az energiára egy ilyen kimerítő este után. Szeretnék Veled ebédelni. Nagyon is szeretnék. Hogy alakul a mai napod? Az enyém borzasztóan. Ha találkozunk és szeretnéd, akkor elmesélem. Mikor és hol szeretnél ebédelni? Én bármiben benne vagyok.

Melanie Beckett
New York Police Department

 

Megnyomom a küldés gombot és belekortyolok a borba, amit az előbb hozott ki nekem a kedves, fiatal pincér. Nem teszem messze a kezem ügyétől a Black Barry-t, mert van egy olyan érzésem, hogy vissza fog írni. 

 

Feladó: Christian Gray
Tárgy: Félreérthető beszéd
Dátum: 2012.10.30.
Címzett: Melanie Beckett

Kedves Melanie!

Igazán benne van MINDENBEN? Ez kissé félreérthető volt. Az én napom elég unalmasan alakul. Ebéd előtt van még egy kétórás értekezletem. De egész végig rád fogok gondolni és arra, hogy mit tettél a száddal tegnap este. Én is nagyon élveztem, ami tegnap történt. Szívesen megismételném. Persze, hogy érdekel, mi történik veled. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Remélem nincs komoly baj. Találkozzunk a P³-ban fél 12-kor. Remélem megfelel. Már várom.

Christian Gray
Elnök, vezérigazgató. Gray Enterprises Holding INC.

Feladó: Melanie Beckett
Tárgy: HARSOGÓ NAGYBETŰK
Dátum: 2012.10.30.
Címzett: Christian Gray

Kedves Mr.Gray.

A harsogó nagybetűiről, csak annyi lenne a véleményem, hogy nem illik egy hölgy minden szavába belekötni. A P³ tökéletes lesz. Fél 12-kor ott leszek. Most vissza kell térnem a munkámhoz. Megpróbálok a munkámra koncentrálni. Nem lesz könnyű azok után, hogy csak az jár a fejemben, amit tegnap este velem tettél. Én is nagyon várom a találkozást.

Melanie Beckett
New York Police Department.

 

Visszacsúsztatom a  Black Barry-t a táskámba, majd fizetek és visszaindulok az őrsre. Mikor visszaérek, megnyugodva veszem észre, hogy anya már nincs ott. Leülök a gépemhez és elkezdem írni a jelentést. Szörnyen unatkozom. Espo és Ryan elmentek. Gondolom utána néznek néhány dolognak. Még most sem értem, hogy anya hogy tehette ezt velem. Mind egy. Rákoncentrálok a papírmunkámra és mosolyt csal az arcomra, hogy nemsokára ismét láthatom Christian-t. Ránézek az órára és egy gonosz vigyorral nyugtázom, hogy most kezdődik a kétórás értekezlete. Az mondta, hogy végig rám fog gondolni.