Angyali ördögök 3.rész

Itt egy újabb rész :) Remélem tetszeni fog.. :) ha igen, hagyjatok nyomot a csevegőben köszikee :*

Már sötét van. Kinyitom a szemem és megpróbálok megmozdulni. Sikeresen kimászom a rommá tört autóból. Most gyalogolhatok haza. Nem vagyok messze otthonról, de akkor is. Felmászom, hogy újra az úton legyek.  Az ót szélén kezdek sétálni. Nem nagyon látok autókat. A hátam mögül egy erős fényszóró fénye világít meg. Kiteszem a kezem és az autó lassítani kezd. Megáll és én beszállok. Egy nő ül az autóban. Az ütőere annyira hívogat, hogy szinte már marja a torkom az éhség.
- Hogy kerül ide, az út szélére? Történt valami?
- Ugyan, csak annyira éhes vagyok. Egy balekra vártam, aki felvesz…
- Tessék? – ahogy ezt kimondja, máris beleeresztem a fogaimat és ő csak sikoltani tud. Most valahogy mást érzek, mint eddig. Vagyis, igazából nem érzek semmit. Ugyan azt érzem, mint… 1923-ban. Hát újra megtettem. Egy pillanatra megemelem a fejem, hogy levegőhöz jussak, és közben egy kaján, lassú vigyor terül el az arcomon. Újra belemélyesztem a fogam az ismeretlen áldozatba és tulajdonképpen semmi sem akadályoz meg, hogy gond nélkül megöljem.  Már nem sok van benne. Mindjárt az utolsó csepp is kifogy belőle. Nem várom meg, hogy az eszméletét elveszítse.
- Mit akar tenni velem? – a kis naiv. Nagyon jól tudja, hogy meg fog halni. A hangja már kevesebb, mint a suttogás.
- Meg fogsz halni! – a szeméből egy csepp könny csordul ki, majd eldöntöm és cselekszem. A nyomokat gondosan eltüntetem, majd kilököm őt az autóból. Becsukom a kocsi ajtót és haza hajtok. Gyorsan haza érek és pár perc múlva, már ágyban is vagyok.
Tudom mit hallottam. Nem tudom, hogy tudnám előidézni újra, de meg fogom keresni. Ha van rá mód, hogy Zoe visszajöjjön, én megtalálom. Segíteni fogok neki, hogy újra éljen.

Christine:

Gyorsan fékezek, de aztán már tovább is hajtok. Tudom jól, hogy ezt direkt csinálta elterelésképpen. Úgysem lesz semmi baja. Újra indítok és már ismét úton vagyok. Nem várom meg még drága barátnőm hazaér, inkább lefekszem. Még Willel sem akarok beszélni. Nem hallom mikor jött meg Katherine. Elaludtam.
A nap sugarai ébresztenek. Nem bántanak, de zavarnak. Felettébb örülök, hogy a tévhitekkel ellentétben a fény és a kereszt sem bánt minket. Behúzom a függönyt és a konyhába megyek. Bekapcsolom a tv-t és úgy, ahogy vagyok pizsiben ülök le az asztalhoz. Itthon lehet már? A szobája felé sétálok és meglátom az ajtó előtt a cipőit. Szóval itthon van. Éberen alszok, de mégsem hallottam meg. Persze ő meg igen halkan tud suhanni. Visszamegyek a konyhába és egy hír üti meg a fülemet.

„Tegnap éjjel fél 12 körül az autópálya egyik lehajtójánál egy női holttestre bukkantak. A nyomozók döbbenetére a testben egy csepp vér sem volt. Megerősített információnk szerint a tettes szinte biztosan vámpír, de bizonyítani nem tudják. Ami még érdekes, mióta ők is a teljes jogú tagjai társadalmunknak, azóta ilyen módon nem hallt meg ember.
Köszönjük, hogy velünk tartottak a híreket Sebastian Orit tudósította”

Ledermedek. Autópálya lehajtó, vámpír, egy csepp vér sincs. Katherine. Értem én, hogy éhes volt,, de ez már mégis csak túlzás. Az ajtaja nyílik és ő is megjelenik. A szája sarkában még mindig ott egy csepp a tegnapi vacsorájából.
- remélem jól laktál! – csípőre tettem a kezem és csak vártam a reakcióját.
- Aha – a tv-hez sétált és kikapcsolta. Na jó azt hiszem elszakad lassan a cérna.
- Nem lehetett volna életben hagyni? Egyszerűen csak enni belőle?
- Most mit cidrizel? Jó volt és kész. Néha neked is ki kéne próbálnod. Hívogatott, és hm… olyan fincsi volt – a hangja hideg és egyetlen csepp érzelmet sem látok rajta. Süt róla a hidegség. Nem hiszem el.
- Ezt nem hiszem el! Mi a picsáért tetted megint ezt! – ordítok vele és elkapom a vállait. Rázni kezdem, mint egy rongyot, bár tudom, hogy visszarázni nem tudom bele az érzelmeket.
- Hagyd már abba, neked is ki kéne próbálnod. Különben meg ne beszélj így velem, különben megjárod. Elfelejted, hogy nekem köszönheted az örök életet? – ha nem lennék vámpír, megijednék tőle. Ez most valahogy más, mint 225 éve. Nem tudom meghatározni, de más.
- Ne fenyegess. Vagyok olyan erős, mint te! – én kiabálok, ő higgadtan és rémisztően nyugodtan beszél.
- Na ne mond. Nélkülem semmi lennél, már rég alulról szagolnád az ibolyát! Mutasd!

Katherine:

Most tényleg ezt akarja?  Kikezd velem? Nekem viszont semmiből nem tart lekeverni egy hatalmas pofont. Igen! Meg is teszem. Elegem van abból, hogy állandóan a nagyképű, kioktató szövegét kell hallgatnom.  Meglendítem a kezem és egy olyan pofont keverek le neki, hogy rögtön megtántorodik.
- Te megütöttél? – hitetlenkedve bámul rám, miközben az arcát simogatja.
- Viszonoznád? – kérdezem cinikusan. Egy ujjal sem tud hozzám érni. Nem is fog, hiszen ő az erkölcs mintaszobra. Hirtelen mégis kapok egy szép nagy pofont. A lépcsőbe beverem a fejem és úgy teszek, mintha elájultam volna. Ő rögtön mellém szalad és letérdel.
- Katie! Sajnálom! – lassan kinyitom a szemem, a lábaimat felhúzom és Christine gyomrába rúgva, a falhoz vágom. Egy pillanat alatt mellette termek és ráfogok a torkára, majd felemelem a földről.
- Ne hidd, hogy győzhetsz. Sokkal erősebb és elszántabb vagyok. Esélyed sincs – egy gonosz, lenéző vigyor ül ki az arcomra.
- Ne hidd, hogy tehetetlen vagyok – egy rúgással a szoba másik végében találom magam. Végigcsúszok a padlón és a konyhaszekrény előtt landolok.  Gyorsan felpattanok és egymásnak esünk. Olyan verekedés kerekedik, hogy a lakás 90%-át újra kell bútorozni. Egy rúgás, egy harapás. Nekem nem fáj, de látom a szemében, hogy neki igenis fáj, amit teszünk. A kanapénak csapódom, és be kell látnom, hogy tényleg erős. Nem tudom egyszerűen legyőzni, pedig nemrég táplálkoztam.
Mindent megteszek, hogy a földre terítsem, de nem megy. Megragadja a karomat, majd hirtelen hátrafordítja és a vállam már reccsen is. Hiába vagyok halhatatlan, a fájdalmat akkor is érzem. Christine eltörte a vállam. Mi a picsa? Hogy történhetett ez meg? Nagyon fáj a karom. Most már komolyan dühös vagyok. A háta mögé kerülök, megragadom és eltöröm a nyakát. Ezzel legalább egy időre megállítom.  Ernyedten rogy a földre. A karom kezd helyre jönni. Már nem fáj… annyira. A szekrényhez megyek és teljes erőmből nekivágom a vállam, hogy visszaugorjon a helyére. Amit feleszméltem, megfogom Christinet és egy székbe ültetem. Megkötözöm a kezeit és a lábait, majd egy üzenetet hagyok az asztalon.

Én mondtam, hogy nem győzhetsz le, de testedzésnek jó volt. Ha kiszabadultál, összetakaríthatnál. Most megyek, és talán megölök valakit, vagy egy jó szexszel ütöm el az időt. Meglátjuk, melyik jön előbb. Bocs a nyakad miatt, de… nem! Igazából egyáltalán nem sajnálom. Tudod… megtörtént, de ezúttal így is marad!!!Puszikaa Katherine

A lapot az asztalra teszem és elhagyom  a lakást.