Angyali ördögök 4.rész

Itt egy újabb rész a történetünkből :) Jó olvasást, hagyjatok nyomot a csevegőben :*

Christine:

A székhez kötözve ébredek. A nyakam rettentően fáj, de lassan visszaáll. Mozgatnám, de az még nem megy. A kezeim és a lábaim sem mozognak és erőm sincs, hogy letépjem magamról a köteleket.
„Will kérlek, segíts” – a gondolataim szinte sikítanak. Vagyok olyan erős, mint Katherine. Persze nemrég evett, így könnyű volt neki. ÉS ismét eltörte a nyakamat. Legelőszőr akkor tette ezt mikor átváltoztatott. A bejárati ajtó csapódik és Will jelenik meg.
- Christine – ijedten ugrik mellém és már le is tép rólam a köteleket. Most érzem igazán, hogy hála a nagy verekedésnek és annak h az elmúlt pár órában nem ettem elgyengültem – Mi történt?
- Katherine. Kikapcsolta az érzéseit. Eszelőssé vált és verekedtünk. Kitörte a nyakamat. Megint – válaszolok, ő pedig gyorsan megemel, és a kanapéra tesz. A konyhába rohan, aztán vissza hozzám.
- Igyál – a számhoz tartja az üveget és iszok. Érzem, hogy minden egyes korttyal visszatér belém az erő. Mire kivégzem az üveget a nyakam is visszaáll a régi kerékvágásba. Megmozgatom a nyakam és a végtagjaimat.
- Ezt az asztalon találtam – nyújt felém Will egy papírt. Katherine kézírása van rajta.

Én mondtam, hogy nem győzhetsz le, de testedzésnek jó volt. Ha kiszabadultál, összetakaríthatnál. Most megyek, és talán megölök valakit, vagy egy jó szexszel ütöm el az időt. Meglátjuk, melyik jön előbb. Bocs a nyakad miatt, de… nem! Igazából egyáltalán nem sajnálom. Tudod… megtörtént, de ezúttal így is marad!!!Puszikaa Katherine

- Ezt nem hiszem el – hajtom le a fejem. Belül sokkal jobban fáj, mint a testemnek. Még ha valójában halott is vagyok – Miért teszi megint ezt?
- Megint? Egyszer már megtette? – lepődik meg Will és a mellkasához húz. Annak ellenére, hogy vámpírként nem vagyok már egy ijedős fajta, most biztonságban érzem magam szerelmem karjaiban.
- Meg. 225 éve, 1788-ban egyszer már megtette. Akkor a húga halála váltotta ki az egészet. Akkor egy vérengzővé vált. Folyamatosan ölt. És nem másból csak kedvtelésből. Nem volt egyszerű megállítani és rávenni, hogy kapcsolja vissza az érzéseit.
- Ugye nem akarsz utána menni? – kérdezte Will.
- Nem lesz semmi bajom. Meg nem hallhatok. És most h táplálékot is vettem magamhoz erősebb vagyok – a szobába megyek és átöltözök. Egy feszes bőrnaci, fekete topp és egy ing, amit megkötök a mellem alatt. Telefonomat a zsebembe csúsztatom, és indulásra készen állok.
- nagyon dögös vagy – sóhajt Will és látom, hogy nem kell neki sok és elveszíti a fejét.
- Hűtsd le magad. Most nem érek rá. Vissza kell kapnom Katherine-t – egy gyors csókot nyomok az ajkára. Nem hagyom, hogy elmélyítse. Becsapom magam mögött az ajtót és már úton is vagyok a vörös Corvettemmel. Fogalmam sincs merre megyek, de érzem, hogy arra kell mennem. Az utcák kanyarognak, egyik a másikba visz. A Forgalom elviselhető. Még csak most veszem észre, hogy már délután van. Lehet, hogy Katherine azóta újra ölt. Már azt sem tudom, merre megyek, pedig már jó néhányszor laktam a városban. Úgy érzem, hogy egy sikátorba kell hajtanom. A megérzésem nem csalt. Katherine van bent és éppen enni óhajt. Az áldozata ezúttal férfi, akin nincs felső. Azt hiszem vacsi előtt elszórakozott vele. Kiugrok a kocsiból és már el is rántom áldozata mellől, aki mint a nyúl futni kezd. 

Katherine:

Ne m hiszem el.  Már megint kiveri a kezemből a kajámat.
- Idefigyelj Christine! Velem ezt nem művelheted sokáig. Nagyjából semmi sem akadályoz meg abban, hogy amilyen könnyen adtam az örök életet, olyan könnyen meg is fosszalak tőle – most megdöbbent. Nem tud mit mondani.
- Képes lennél megölni? Engem?
- Igen! – teljesen hidegvérrel válaszolok. Mióta az érzéseim nem működnek, se bűntudatot, se fájdalmat, se semmi ilyesmit nem érzek. Szóval a szavaim súlya sem érdekel.
- Nézz már magadba! Mi lett belőled. Ki a franc vagy te? Halállal fenyegetsz engem, aki minden szarságból kihúztam a segged? Mindig melletted álltam és vigyáztam rád? Nem vagy normális. Csak azért nem hagylak magadra, mert az veszélyes lenne a városra, az országra, a kontinensre, sőt a világra is. Elegem van a hülyeségedből. Elegem van a pusztításodból és abból, hogy nem tudod kontrollálni magad. Egyszerűen utállak! Ha Zoe látna, nem is tudom, hogy mit gondolna rólad. Nem ilyen nővérnek ismert téged. Higgy nekem, ő is utálna és velem értene egyet – egy égető könnycsepp folyik ki a szememből. Nem tudok, és nem is akarok ebből többet hallani. Mert ez… fáj. A picsába! Visszatértek. Az érzések tömkelege csak úgy mardossák a lelkem.
- Ég veled Christine! – azt hiszem, ez most végleges. El fogok menni és azt hiszem, véget vetek az életemnek. Hátat fordítok és elviharzom.

 Még nem tudom merre megyek, csak azt tudom, hogy el a városból, talán el a kontinensről is.  Nem viszek magammal semmit. Hirtelen azt veszem észre, hogy a Golden Gate híd egyik pillérének tetején állok, és a mélybe bámulok. vajon képes vagyok megtenni? Lehet, hogy ez velem is végezne. Közelebb lépek a széle felé és ha jól becsülöm meg, akkor a mélysége nagyjából 230 méter lehet. Igen, készen állok rá. A szememből akadály nélkül folynak a könnyek. Csak úgy patakzik, de nem érdekel. A lelkem felszabadulásért őrjöng.
- Várj! Ez igazán nem jó ötlet – egy férfihang a hátam mögül, megállásra késztet.
- Ne szólj ebbe bele. Te semmit sem értesz.
- Lehet, de azt tudom, hogy bármi is a gond, ha most elfutsz előle, attól nem lesz jobb. Mellesleg vámpírként, ez a híd, meg sem kottyanna neked – megfordulok és már komolyan nem tudom mit tegyek. Ki ez a férfi és miért hallgatok rá?
- A nevem Frank Antiqua.
- Katherine. Katherine Angeli.
- Oh ez latinul angyalt jelent – ezzel nem igazán vidít fel. Én is tudok latinul.
- A tiéd pedig…- hogy erre még nem figyeltem fel. – Ősi
- Valóban.
- Te létezel? – ámulva bámulok rá. Azt hittem az ősi vámpírokról szóló történetek, csak legendák.