Egy új élet 13.rész

Nélküled nem menne... :) ALWAYS

- Mi a frászfene folyik itt? – jelenik meg egy Jason-höz hasonló férfi a lépcső tetején – szevasz bratyó – dobog le a lépcsőn és megöleli Jason-t. Szóval ő az öccse, mesélt már róla, de még nem találkoztunk. James is ügyvéd, de még Jason csak válóperes addig az öccse bármit elvállal. Még mindig a kanapén ülök és onnan figyelem a történteket. Most Olga is csendbe van.

- James, had mutassam be a menyasszonyomat Olivia Cavanaugh-t. Augusztus elején feleségül veszem – mutat rám és kézen fogva felállít maga mellé. Meglepetésemre leendő sógorom egyből megölel.

- Örülök, hogy megismerhetem azt a nőt, aki elrabolta a bátyám szívét – elmosolyodok és egy percre jól érzem magam. Addig, amíg Olga újra meg nem szólal.

- Ő nem a bátyád többet! Elveszi ezt a drogos kurvát, az előbb is valami drogos rohama volt – sipítozott és egyre közelebb jött felém. Hátrálni kezdtem. Rendőrként és a múltamban is szembenéztem félelmetes helyzettel erre most megijedek egy ostoba öregasszonytól. James az anyjához lép, megragadja a karját, így megállásra kényszerítve.

- Hagyd abba anya – normális hangsúlyba beszél.

- Dehogy hagyom. Tudod te ki ez a nő? MI már kiderítettük apáddal! Szajha volt a maffiánál és ráadásul drogos is. Rendőrnek mondja magát és Jason pénzére pályázik! – Olga tovább kiabál.

- Hányszor teszitek még tönkre a fiatok életét! Az eszetekbe sem jut, miért van az, hogy az én feleségemet nem is ismeritek? Vagy, hogy Jason szereti a menyasszonyát. Felnőtt ember, és ha tényleg az lenne még mindig, amit állítasz, tudom, hogy nem engedné a keresztgyerekeim közelébe – most már James is kiabál. Mindenki kiabál. Én viszont meg sem tudok szólalni.

- Szóval melléjük állsz? Ez a hála, hogy felneveltünk?

- ÉN ezt nem bírom – nyögöm ki halkan, de senki sem figyel rám – Elég legyen már! – ordítok, és kifelé indulok, de csak a lépcső aljáig jutok. A mellkasom újra szorítani kezd. A táskámból, amit felkaptam előkotorom a gyógyszereimet, de a kezem annyira remeg, hogy majdnem az egész tartalma a földre borul. Jason is ideér és rémülten veszi észre, az újabb rohamot. Felkapja a dobozt, amiben még van néhány szem gyógyszer és a számba teszi. Hiába nyelem le, most már lassabban hat, mint előtte. Jason magához ölel, és a fülembe suttog. Idő kell, de érzem, hogy a szívverésem már nyugszik egy kicsit. Néhány könnycsepp buggyan ki a szememből, és nem bírom tovább tartani. James felveszi a dobozt és elolvassa mire való. Látom, hogy rájött mi a bajom. Az arcomat Jason mellkasába fúrom és rendezni próbálom a légzésemet.

- Mért nem mondtad, hogy szívbeteg? – kérdezi halkan, de Jason nem válaszol, csak óvatosan felállít és átkarol. Úgy érzem, a lábaim ezúttal nem bírnak el.

- Menjünk haza, mielőtt a családom tönkretesz – a kocsi felé sétálunk és az öccse ajtót nyit, hogy könnyebben be tudjak szállni.

- Hívj, ha kell valami, rám számíthatsz – szól még oda James Jason-nek, aki közben az övemet kapcsolja be.

- Kösz, öcskös. Kell majd egy tanú – mondja, és már indít is. – Jól vagy? Beviszlek a kórházba.

- Nem kell, csak vigyél haza, kérlek. És hívd fel kérlek apát, hogy szükségem van új gyógyszerre – érzem, hogy az autó teljesen elringat és az újabb rohamtól még mindig szédülök. Nagyon ritkán van egymás után két rohamom és az utóbbi időben egyébként is sok van, hála Jason családjának. Legközelebb mikor magamhoz térek, már anya ül az ágy mellett. Körbenézek és látom, hogy Jason hálószobájában vagyunk.

- Anya – hangom ijesztően vékony – Hol van Jason – általában ilyenkor mindig mellettem van.

- Apáddal elmentek az orvosodhoz, hogy gyógyszert írassanak. Nem engedi, hogy továbbra is apád fizesse. Nem akart egyedül hagyni, így én itt maradtam. Jobban vagy? – simít végig az arcomon, én pedig megengedek egy gyenge mosolyt. Apró kopogás hallatszik az ajtón és Joshep nyit be.

- Jól vagy már mami? – kuporodik mellém, én megölelem, anyának pedig nagyra nyílnak a szemei. Még nem volt alkalmam elmondani, hogy az ikrek maminak hívnak.

- Persze, hogy jól vagyok kicsim. Lory?

- Alexissel és Diana-val – válaszol anya és nagyon elmélyedve figyeli, ahogy a kisfiú ölel.

- Menj és játssz te is – szólok finoman Joshep-nek és már szalad is kifelé.

- Nem mondtad – anya mosolya teljesen szívből jön. Imádom, mikor mosolyog.

- Még nem volt alkalmam – mosolyodok el – Csak miattuk, és mert annyira szeretem Jason-t bírom még. Már rég leléptem volna.

- Emlékszem, mikor te szólítottál először anyának. Fantasztikus érzés volt. – még mindig az, az édes mosoly van az arcán. Én is mosolygok, és felülök, hogy átöleljem.

- Az esküvő egy hosszú procedúra lesz, nem ájulhatok el minden lépésnél. – lehajtom a fejem, és anya mellkasának hajtom. Ez mindig segít.
- Kicsim. Akarsz róla beszélni? – igazából nem szeretnék, de tudom, hogy ő nem Jason, és ő megért. Persze Jason is megért a maga módján, de mégsem mondhatom el a teljes véleményemet az anyjáról, mert az… mondjuk ki, hogy elég csúnya. Én csak bólintok, majd belekezdek a történetbe.
- Jason anyja drogos kurvának hívott. – látom, hogy anya szeme fennakad. – Én úgy mentem oda, hogy nem leszek ideges. Nem szóltam egy szót sem. Érted? Direkt nem szólaltam meg. Nem akartam vitát okozni. Állandóan felemlegeti a múltamat, pedig én azt már magam mögött hagytam. Vagyis próbálkozom vele. Nem tudom megmondani Jasonnek, hogy az anyja életveszélyt jelent számomra. Nem mondhatom meg neki, hogy ha még egyszer látom az anyját, akkor elvisz a szívroham, és ez nem irónia, hanem ez komoly. – egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Anya magához szorít.
- Kicsim. Beszélj vele. Muszáj ezt megbeszélnetek. – én csak rázom a fejem.
- Nem anya. Hát nem érted? Én nem leszek olyan, mint az anyja. Én nem fogok a családja ellen beszélni. Inkább eltűröm, de nem süllyedek le a szintjükre.
- Ez az én nyomozó lányom. Ne add fel. Nemsokára férjhez mész, életed szerelméhez. Liv. Ezt senki sem akadályozhatja meg. 

Elgondolkodok, és csak azt veszem észre, hogy nyílik az ajtó. Most veszem csak észre, hogy be se volt csukva rendesen. Jason lép be, és van egy olyan érzésem, hogy mindent halott. Lesütöm a szemem. Anya megpuszilja a fejem tetejét és magunkra hagy.

- Mennyit hallottál? – kérdezem könnyekkel küszködve. A másik oldalamra fordulok, mert most nem tudok a szemébe nézni.

- Pont eleget – kezét a vállamra teszi, és úgy fojtatja. – El kellett volna mondanod.

Semmit nem tudok kivenni a hangjából. Nincs benne vád, nincs benne harag.

- Mit? Legyek olyan, mint a szüleid? Akkor sem volt még ennyi rohamom mikor belecsöppentem apa életébe, pedig sötét idők voltak. A gyógyszer egyre nehezebben hat és a rohamok is rosszabbak és utána tovább tart helyre rázódni – hangom alig hallható. Megfogja mindkét vállamat és megfordít.

- Nem foglak többet odavinni. És biztos vagyok benne, hogy az esküvőre nem fognak jönni. De ha jönnek, sem engedem a közeledbe. Ezt megígérem. Nem hagyom, hogy bántsanak. Szeretlek. És ne csinálj még egyszer ilyet. Mindig, mindent elmondhatsz.

- Én is szeretlek – súgom a könnyeimmel küszködve, ő pedig lecsókolja az arcomról őket. Nem tudom, miért olyan nehéz elhinnem, hogy tényleg szeret. Olyan jó a karjaiban lenni. Kopognak, de mi nem rebbenünk szét, csak figyeljük, ki jön be.

- Gyertek vacsorázni – jelent meg apa az ajtóban. Gyorsan rendbe szedem magam, aztán már lefelé is tartunk. Mindenki az asztalnál ül.

- úgy gondoltam főzők valami vacsorát. Remélem nem bánod – néz anya Jason-re, ő pedig megnyugtatja, hogy nagyon örül neki, hogy együtt vacsorázhatunk. Diana ezúttal az én ölembe ül és megpróbálom megakadályozni, hogy teljesen beletúrjon a tányéromba.
A vacsora gyorsan eltelik, és anyáék haza felé indulnak. Gyorsan ágyba dugjuk a kicsiket, és mi is elmegyünk aludni. A napok gyorsan eltelnek, és már hetek lesznek belőlük. Az esküvő már itt van a nyakunkban.