- Tudsz a mai rohamomról igaz? –
kérdezem olyan hangsúlyban, hogy nem fog tudni hazudni.
- Na jó, Jason felhívott, hogy
lenyelted a gyógyszert de aztán el is ájultál. Azt akarta, hogy hívjon-e orvost
vagy elég, ha ágyba fektet – vallott színt anya.
- Jól vagyok. Tényleg. A parton
ülök és figyelem, ahogy Jason a vízben bolondozik a gyerekekkel. Nem kell
idejönni, uralom a helyzetet, de tényleg.
- Rendben kicsim. Most mennem
kell. A húgod épp most bukott orra, és fogalmam sincs apád hova tűnt. Szia,
szívem, puszillak – köszön el anya, én is elmormolok egy sziát, aztán
tekintetemet újra visszafordítom a víz felé. Lehet, hogy meg kéne sértődnöm, de
nem tudok. Tudom, hogy megijesztettem Jasont, és örülök, hogy nem vitt be
egyből a kórházba és csak anyát hívta. A nap lemenőben van, és csodálatosan
aranysárgára festi az egész tájat. Jason kiparancsolja a gyerekeket, és
nekiállnak Homokvárat építeni, Ő pedig elindul felém. Nagyjából megtörölközik
és mellém ül. Valami nem stimmel. Tengerpart, naplemente. Zsaru ösztönöm életre
kel. Jason arca túl komoly. Felülök rendesen, ő még kotor a cuccai között,
aztán egy kék bársonydobozt húzott elő, és fél térdre ereszkedik. Oh, oh.
- Olivia – szólal meg egy nagy
sóhaj után és még az sem zavar, hogy Oliviának hív – Hosszú idő óta, te vagy a
legjobb dolog, ami történt velem. Fény lettél az éjszakámban. Új értelmet adtál
az életemnek. Megtisztelnél azzal, hogy a feleségem leszel? És a gyermekeim
anyja? – édes Istenem. Meg se tudok szólalni. A könnyek csak némán peregnek
végig az arcomon. A tekintetem vándorol, hol Jasont, hol a gyűrűt, hol pedig a
gyerekeket figyelem, akik már nem a várat építik, hanem tiszte távolságból
bennünket figyelnek némán. nem adhatok neki közös gyereket, mégis akar. Egy
életre. Eszembe jut Jessica és hogy ő mindent tönkre tehet még, aztán a
következő pillanatban kétségem már el is száll. Tudom, mit akarok és az Jason.
ÉS senki, de senki nem fog megállítani.
- Igen – suttogom a könnyeim
között és máris az ujjamra húzza a csodálatos gyűrűt, aztán pedig
szenvedélyesen megcsókol, és én úgy csókolok vissza, mintha az életem ezen a
csókon múlna.
- Jupy – kiabáltak a gyerekek
ugrándozva és már felénk is szaladtak.
- Szeretlek – suttogom, még
mielőtt elér minket a két kis mosolygombóc és ő szorosan magához ölel.
- Most már akkor mindig velünk
fogsz lakni? – kérdezi Lory miközben arrébb löki az apját és befészkeli magát
az ölünkbe Joshep mellé. Jason-re nézek. Egészen eddig hidegen elzárkóztam
attól a dologtól, hogy összeköltözünk. De a véleményem megváltozott és ezt
ennek a kis csillogó karikának köszönhetem az ujjamon.
- Igen. Mindig – mosolyodok el
és Joshep akkora erővel ugrik a nyakamba, hogy hátraborulok. Még jó, hogy a
homok puha és így nem is ütöm meg magam.
- Óvatosan fiatalúr. Na, menjünk
haza, már vacsoraidő van – adja ki az utasítást és máris szedelőzködni kezdünk,
és elindulunk hazafele. Az utat már sötétben tesszük, meg és nagyon szorítom
Jason kezét. Nem szeretek sötétben már kint lenni.
- Aludhatok a mamival? – kérdezi
meg Lory vacsora közben, Jason-nak pedig nagyra nyílik a szeme.
- Nem – jön az egyszerű, de
határozott válasz. Lory sóhajt egyet és tovább vacsorázik, de a bátya nem
hagyja annyiban a témát.
- És én?
- Te sem Joshep – némán figyelem
a harcot a mellettem lévő fekhelyért és jót mosolygok, természetesen magamban.
- Ez nem igazság! TE miért aludhatsz
a mamival és mi miért nem? – Joshep nem hagyja annyiban a témát.
- Azért fiam, mert én vagyok apu
és apunak a mami mellett a helye. Világos? Fejezd be a vacsorát és nyomás
fürdeni.
Halkan kuncogtam, aztán vacsora
után, míg a kicsik fürödtek gyorsan elmosom a szennyest. Épp az utolsó edényt
töröltem szárazra mikor Jason karjai fonódtak a derekamra.
- Veled aludni, hm. Már csak az
hiányzott volna. Ma csak az enyém vagy – suttogja, a nyakamba miközben
csókjaival halmozza el. Hangja egy árnyalatnyit mélyebb. Megfogja a kezem és
felfelé húz. Útközben bepillantok a gyerek szobákba és látom, hogy már mind a
ketten alszanak. Jason a fürdő felé húz. Együtt zuhanyoztunk le, aztán egy
szenvedélyes együttléttel pecsételtük meg az eljegyzésünket.
- Mi lenne, ha hazamennénk? –
szólalt meg, miközben azt hallgattam, hogy szívverése hogyan csillapodik vissza
a normális ütembe. Én pont erre gondoltam. Nincs kedvem egyelőre összefutni
Jessicával és anyáéknak sem telefonon szándékozom elmondani, hogy férjhez
megyek.
- Rendben. Már én is gondoltam
rá – simítok végig az izmos felsőtesten és feljebb csúszok egy csókért.
- Reggel indulhatnánk is – simít
végig az arcomon és keze újra izgató táncot lejt a testemen.
Valamikor hajnalban aludtunk el,
mikor már világosodott. Sokat nem járhattunk álomországban. Korán reggel a
srácok már keltettek is minket. Volt is kavarodás, hisz egyikünkön sem volt
semmi a takarón kívül. Azt hiszem, rá kell szoknunk a felöltözésre, mielőtt
elalszunk. Elmagyaráztuk a srácoknak, hogy hazamegyünk és egész jól fogadták.
Mindketten arra számítottunk, hogy nehéz lesz őket meggyőzni. Jason elintézte a
repülőjegyeket én pedig összeraktam mindannyiunk bőröndjét.
- Egy óra múlva itt a taxi –
jött be a szobába, mikor épp az én bőröndömet zártam le.
- Rendben. Már csak fel kell
öltöznöm.
Gyorsan fel is öltöztem,
átnéztem még mindent, hogy nem hagyunk-e itt valamit. Mire teljesen készen
vagyunk már meg is érkezik a taxi. Jason kihordja a bőröndöket, a sofőr
udvariasan segít neki, én pedig kézen fogom a srácokat és miután bezárom az
ajtót, a kocsihoz sétálunk.
- Hova? Hova? – jelenik meg
Olga. Már csak az hiányzik, hogy észrevegyék a gyűrűmet.
- Üljetek be a kocsiba – szól ránk Jason, vitát nem tűrő hangon.
Előreengedem a kicsiket és én is beszállok melléjük. Az ablak nem hangszigetelt
de Jason valami olyasmit mond, hogy az én családom a kocsiban ül. Beül ő is már
útban is vagyunk a reptérre. Nem szól semmit, én pedig nem faggatom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése