Írjatok véleményt a chatbe.. :D köszönöm.. :D
Csak bólintok és
elindulunk vissza a parkba. Hol némán, hol pedig halkan beszélgetünk. Épp
elmerülünk a csendben, mikor egy copfos kislány fut nekem akkora lendülettel,
hogy hanyatt is esik.
- Jól vagy? – guggolok le hozzá
és talpra segítem. Meredten áll és néz rám, bólogat egyet és már vissza is
szaladt a többi gyerekhez. Kis copfjai csak úgy szállnak a levegőben.
Körülbelül annyi idős, mint a lányom lenne. Olyan, mint egy játék baba,
gyönyörű sötétbarna haja van és kék szeme, arca egyszerűen angyali. Szinte
letaglózott. Meg se tudok szólalni, csak nézek arra amerre elszaladt.
- Kate – állít fel a földről
Rick.
- Akár Ana is lehetne –
suttogom, és a semmibe bámulok.
- Kate, Ana halott – ráz meg
finoman és magához is ölel.
- Tudom Rick, láttam! Láttam
mikor elvitték tőlem az élettelen testét. Láttam a foltot a mellkasán, ami
ugyanolyan, mint az enyém – ordítok egyre hangosabban, és fel sem fogom mit
mondok. Otthagyom Ricket és könnyezve indulok vissza az autómhoz, de ő
gyorsabb. Elkapja a kezemet, ezzel megállásra kényszerít.
- Mit mondtál? – néz rám
hitetlenkedve.
- Hogy láttam – most már minden
mindegy alapon kimondom újra – láttam mikor elvitték.
A zokogás újra feltört belőlem.
Ez az, amit soha senkinek nem mondtam még el. Nem tudom, hogy így jobb-e hogy
láttam, vagy úgy lenne jobb, ha nem is láttam volna.
- Miért nem mondtad – hangja
mérgesebben csengett mit szerettem volna.
- Mit Rick? Hogy láttam, ahogy
elvitték az élettelen testét, mikor nem kellett volna úgy történnie, ha
elfogadom a császármetszést? Van fogalmad hányszor akartam meghalni, de sosem
voltam elég bátor – a végére már kiabáltam.
- Épp ez az, hogy semmit sem
tudok! – kiabál vissza, én kitépem a karomat a kezeiből és a kocsim felé
sietek. Meg sem próbál követni, és ez fáj. Lehet, hogy mégsem lehetünk boldogok
többet? Könnyezve vezetek hazáig. Még a szobámig sem megyek el, csak leülök a
kanapéra és zokogok. Kis idő múlva megszólal a csengőm, nem akarom kinyitni, de
az illető nem száll le róla. Erőt veszek magamon, elmaszatolom az arcomon a
végigfolyt könnycseppeket és kinyitom. Rick áll az ajtóban. Nem szólok semmit,
de nem is tudnék. Azonnal magához húz, és csak ölel.
- Annyira sajnálom Kate. Ne
haragudj, amiért kiabáltam. Nem ezt érdemled – suttogja a nyakamba és úgy,
ahogy vagyunk, összeölelkezve sétálunk beljebb és csukjuk be az ajtót. Felemel
és az ölébe ültet a kanapén. Hagyja, hogy kisírjam magam. És most, két év után
először sírok úgy, hogy közben ott vagyok, ahol lennem kell. Vele.
- Miért nem mondtad el? –
kérdezi, miközben megsimogatja az arcom. Fejemet a mellkasára hajtom, és úgy
beszélek.
- Nem akartam, hogy rossz legyen
neked, én láttam, te pedig nem. Nem tudom, hogy úgy volt jobb, hogy láttam vagy
jobb lett volna nem is látni – hangom szinte suttogás, de tisztán hall minden
szót.
- Neki is volt ilyen? –
csúsztatja a tenyerét az apró foltra, amit a golyó ütött 5 éve.
- Igen – még szorosabban bújok hozzá és ő még
szorosabban ölel. Hagyom, hogy felemelje az fejemet és pár másodpercnyi
várakozás után megcsókoljon. Lassan csókol, hagyva időt, hogy bármikor
megszakíthassam. Nem fogom megszakítani. Ezúttal nem. A tragédia után semmilyen
módon nem engedtem, hogy közeledjen hozzám, pedig talán arra lett volna
szükségem. Még mindig csókol, és nem akarom, hogy abbahagyja. Karjaiba vesz, és
a szobámba visz. Olyan gyengéden tesz le az ágyra, mintha egy törékeny porcelán
lennék. A szemembe néz, és tudom mit szeretne, némán kér engedélyt a
folytatásra. Megfogom az ingjének gallérját, magamhoz húzom a fejét, és
megcsókolom. Keze óvatosan simít végig rajtam, én pedig lassan gombolom ki az
ingjét és ugyanolyan lassan, mint ő végig simítom a mellkasát. Lassan fosztjuk
meg egymást a feleslegessé vált ruhadaraboktól. Élvezem minden egyes érintését
és csókját a testemen és viszonzom is neki. A levegő egyre forróbb lesz
körülöttünk és már együtt mozgunk az ősi ritmusra, míg a szenvedély és vágy
hulláma teljesen be nem borít minket. Fejemet a mellkasára hajtom, ő átkarol,
és úgy próbáljuk meg lecsillapítani szapora szívverésünket. Nem tudom, miért is
engedtem, hogy szétmenjünk. Csak most jöttem rá igazán, hogy mennyire hiányzott
és még mindig mennyire szeretem. - Szeretlek. Nem akarlak többször elveszíteni. Életünk végéig akarom mondani, hogy szeretlek – suttogja a sötétbe Rick.
- Nem fogsz elveszíteni. Nem hagyom, hogy elveszíts – suttogok neki vissza és felemelkedek egy lágy csók erejéig, amit a telefonom csörgése szakít félbe.
- Kate Castle.
- Marieanne Collins vagyok – suttog a telefonba – Beszélnem kell magával és a férjével. Nagyon fontos.
- Nézze Ms. Collins nem ismerem magát – és bár igazat mondtam, felkeltette érdeklődésemet, mit mondhatna nekünk.
- Kérem. A Lányukról van szó. Holnap 9 kor a Central Perk-ban. ÉN fel fogom ismerni magukat – amint befejezte a mondatot letette a telefont. Csak ülök az ágyon kezemben a néma telefonnal és nem tudom, mit gondoljak. Mit mondhatna ez a nő Ana-ról?
- MI az Kate? – ül fel mellém Rick és visszahoz a valóságba.
- Valami Marieanne Collins volt. Azt mondta, találkoznia kell velünk. Ana-ról van szó – látom rajta, hogy meglepődik – Mit akarhat Rick?
- Fogalmam sincs, de elmegyünk – magához ölel és visszadőlünk az ágyra.
- Az a kislány a parkban. Nem tudom kiverni a fejemből. Nem ismerem, mégis annyira ismerős – mondtam miközben ő még mindig ölel.
- Tudom. Nekem is.
Annak ellenére, hogy azt hittem, nem fogok tudni elaludni, hamar elnyomott az álom, viszont nagyon korán ébredtem. Az órámra nézek és látom, hogy még csak 5 óra. Rick mellettem fekszik és nyugodtan alszik. Legalábbis látszólag. Óvatosan kimászok a karjaiból és a zuhanyzó felé veszem az irányt. Megnyitom a csapot és beállok a vízsugár alá. Hagyom, hogy a meleg víz ellazítsa idegességtől merev testrészeimet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése