Elveszett gyermek 3. rész

Nem jön álom a szememre. Nem tudok elaludni. Tudom, hogy Rick odakint van, és nem alszik. Felállok, és olyan halkan, ahogy csak tudok, kimegyek. Lábujjhegyen lépkedek kifelé, és megpillantom Rick-et. A kanapén ül, és csak mered maga elé. Néhány néma könnycsepp folyik végig az arcán. Közelebb megyek, és leülök mellé. Nem szólalok meg, csak a vállára hajtom a fejem, és átölelem. Annyira hiányzik az ölelése, a csókja. Közelebb húz magához, és a fejemet a mellkasára hajtom. Még mindig nem beszélünk, csak egyenletesen lélegzünk, és egymás szívdobbanásait hallgatjuk. Nem sokkal később, csak azt érzem, hogy Rick keze a kezemben elernyed. Elaludt. Próbálok a legfinomabban megmozdulni, de nem jön össze. Abban a pillanatban felébred.
- Sajnálom. Nem akartalak felébreszteni. – szabadkozom.
- Semmi baj. Most haza megyek. – a kijelentésre, hatalmasat dobban a szívem.
- Nem engedem, hogy az éjszaka közepén útnak indulj. Nem engedem, hogy elmenj. – próbálok határozott lenni, de ő feláll, és a ruháiért megy. Csak az jár a fejemben, hogy meg kell állítanom.
- Ne tedd ezt Kate. – lehajtja a fejét, és a ruháiért indul. A fürdőbe megy, én pedig utána indulok. Megállok az ajtóban, és csak nézem őt.
- Hol romlott el minden? – a kérdés szinte akaratom ellenére csúszik ki a számon. Nagyjából tudom a választ, de tőle kell hallanom.
- Egyszerű a válasz… Nem beszélgettünk. Te eltaszítottál magadtól, és valami ostoba gondolat folytán, úgy hitted, hogy jobb nekem nélküled. Mikor elváltunk, teljesen összetörtem. Haza mentem, és kitöröltem az új Nikki Heat-es könyvet, és azóta egy mondatot sem írtam. Elvesztettem a múzsámat, és már nem volt tovább. Annyira hiányoztál, hogy sorra csináltam a hülyeségeket. Részegre ittam magam, verekedtem, köztulajdont rongáltam. Tegnap este, én megpróbáltam olyasmit tenni, amivel ez az egész véget érhet. Megpróbáltam, de aztán eszembe jutottál. Arra gondoltam, hogy nem tehetem ezt veled. Már elvesztetted a lányunkat, és ha engem is elveszítenél abba beleőrülnél. Nem azért, mert annyira szeretsz, hanem azért, mert magadat hibáztatnád. Hajnali 3 óta a temetőben álltam, és csak néztem azt a helyet, ahol eltemettük a jövőnket.
- Ezt nem is tudtam. Miért nem mondtad? Megkellett volna beszélnünk. Annyira sajnálom. Meg tudsz valaha bocsátani nekem? - nem jutok szóhoz. Alig bírok már mondatot kinyögni. Hogy lehet az, hogy én ezt nem láttam. Miért siklottam el fölötte.
- Kate! Én sosem hibáztattalak semmiért. Nem értem, hogy miért nem voltál képes ezt megérteni. Szerettelek, és még mindig szeretlek, és ez sosem fog változni. Te vagy az a nő, akivel elképzeltem a jövőmet. Nem tudok mással élni, és nem is akarok. – egy könnycsepp száguld végig az arcomon, és utána követi még több. A könnyeim eláztatják az arcomat. Ő a fürdőszobában áll, és öltözik, én pedig az ajtóban állok, és az ajtófélfának támaszkodom. Lassan lecsúszom, és már csak azt veszem észre, hogy a földön ülök, és Rick felém indul.
- Ne haragudj a cirkuszért. És azért, hogy értem kellett jönnöd. Nem fordul elő többé. Most haza megyek, és valószínűleg ugyanazt fogom csinálni, mint általában. Virrasztok. – az ajtó felé indul, és megfogja a kilincset… Csak nézem, ahogy kisétál, ahelyett, hogy megállítanám. Elment. Visszaroskadok az ágyamra és megállíthatatlan zokogásban török ki, de most már nem tudom megmondani pontosan miért is. Most már az egész múltamat siratom. Valamikor hajnalban elnyomott az álom.

Kinyitom a szemem és a szobában teljes a világosság. Ránézek az órára, és meglepődve látom, hogy már délelőtt 10 óra. Elaludtam, de nincs kedvem bemenni dolgozni, nem vagyok rá képes.

- Szia, minden rendben? Már próbáltunk hívni – támadt le azonnal a telefonban Esposito.

- Minden rendben Espo, de mond meg Gatesnek, hogy ma nem tudok bemenni.

- Persze, pihend ki magad. Hétfőn találkozunk. Szia.

- Kösz Javi, és szia.

Miután bontottuk a vonalat, rendeltem egy kis kínait és visszafeküdtem az ágyamba. Nem volt kedvem felkelni, és úgy igazából semmihez sem volt kedvem. Éhes sem voltam, de valamit muszáj enni. Mióta a lányom meghalt csak annyit eszek, amennyit muszáj. Azt teszem, amit egy ilyen napon szoktam. Az ágyon ülök, mellettem a félig megevett kínaim, ölemben a fotóalbum és alámerülök az emlékekben. Rengeteg kép van az esküvőnkről, a nászútról, mikor terhes voltam. A világ legboldogabb emberének éreztem magam mikor kiderült, hogy anya leszek. Sosem vártam még semmit annyira. Aztán egy rémálom lett az egész. Egy rémálom, ami soha nem fog véget érni.

Leteszem az albumot és felöltözök. Már délután 3 óra és nem ma fogom kihagyni a napot, mikor kimegyek a temetőbe. Autóba ülök, és ismét megteszem az utat, amit minden nap szoktam. Már csukott szemmel is meg tudnám tenni. Nem kapcsolok rádiót, inkább elmerülök a tegnap éjjel történtekben. És újra előjön bennem, a tegnapi kérdés, hogy hol romlott el, és hogy engedhettük el a másikat, mikor annyira szerelmesek voltunk. Ráébredek, hogy még mindig szükségem van rá. Két év, és hogy lássam részegen kellett hozzá, hogy erre rájöjjek. Mire mindent végig gondolok, már oda is érek. Megveszem a szokásos egy szál vörös rózsát és elindulok a kicsi sírhoz. Leteszem a virágot, és csak nézem a márványtáblát.

- Bárcsak velünk maradhattál volna, bárcsak ismerhetnénk és bárcsak mondanád, hogy anya és apa – hangom alig hallható, szinte csak suttogok. Talán húszpercnyi ácsorgás után elindulok vissza az autóm felé, de most nem haza megyek. Egy olyan helyre, ahol mindent eldöntöttem 4 éve. Csendben sétálok a játszótér felé. Néhány gyerek önfeledten játszik a homokozóban, a mászókáknál. Boldogok és a szüleik is, akikkel vannak. Ugyanabba a hintába ülök bele. Nem lököm magam, csak nézek magam elé. Eszembe jut, mikor esőben ültem itt, aztán bőrigázva feltűntem Rick ajtajában. Akkor minden megváltozott és nem volt többé én meg ő csak mi voltunk. Kettő boldog évig, aztán újra csak ő meg én lettünk.

- Leülhetek? – áll meg mellettem valaki és nem kell felnéznem ahhoz, hogy tudjam, ki az.

- Persze – nézek fel rá.

- Láttam, már voltál kint Ana sírjánál – töri meg a csendet, ami ránk telepedett.

- Minden nap kimegyek – újra csak lehajtom a fejem.

- Alexis elköltözik egy albérletbe, nagy már nekem az a lakás, eladom és elmegyek New York-ból – egy sóhaj hagyja el a száját, miután kimondta a mondatot.

- Mi? Nem mehetsz el! – lepődök meg, és hangom magasabban cseng, mint szerettem volna.

- Ugyan mért nem? Semmi sem köt már ide.

Nem válaszolok, hintástól húzom magamhoz, és szenvedélyesen megcsókolom. Ő pedig visszacsókol. Úgy csókolom, mint még soha. Annyira hiányzott.

- Ez most mire volt jó? – suttogja homlokát az én homlokomnak döntve.

- Nem mehetsz el! Szükségem van rád, még mindig. A tegnapi beszélgetés, ráébresztett arra, hogy kellesz nekem, hogy hülyeség volt, amit csináltunk. Szeretlek Rick és ez sosem múlt el, soha nem is fog.

- Én is szeretlek Kate – mondja ki azt, amit már olyan égen hallottam tőle, s újra megcsókol. Érzem, hogy egy könnycsepp áztatja az arcomat, de pár pillanat múlva rájövök, hogy az nem az én könnyem.
- Miért sírsz? – suttogom, mikor ajkaink szétválnak.
- El sem tudod képzelni, hogy mióta várok erre. Hogy mióta sóvárgom, egyetlen csókod után. – a kezemmel, keretbe fogom az arcát. Belenézek azokba a mélykék szemekbe, és érzem, hogy nem tudok neki ellenállni. Megölelem. Olyan szorosan húz magához, mint még soha. Elakarok veszni az ölelésébe.
- Ígérd meg, hogy nem mész el. Kérlek, ígérd meg. – a hangom szinte könyörgőre vált. Még mindig ölelem, és nem áll szándékomban elengedni.
- Megígérem. – suttogja a nyakamba. – Annyira szeretlek.
- Tudom. Bárcsak előbb rájöttünk volna – fogom meg a kezét és az autóm felé indulunk. Fogalmam sincs, hogy most mi a következő lépés, de ő ezt is megoldja.
- Mi lenne, ha inkább sétálnánk még – néz rám és hosszú idők után most először érzem azt az ismerős érzést, hogy nem tudok neki ellenállni.