Elveszett gyermek 2. rész

Visszaindulok az őrsre. Már fél 9 is elmúlt. Visszaérek a kapitányságra, és a fiúk, az asztaluknál ülnek, és a papírmunkát csinálják.
- Sziasztok. Van valami? – lépek közelebb hozzájuk.
- Nem. Semmi különös, csak a szokásos. A hőn szeretett papírmunka, már az idegeinkre megy. – viccelődik Ryan, de látja, hogy nem vagyok vevő a poénra. Tovább megyek, és elülök az asztalhoz, majd én is nekiállok a papíroknak. A munka hosszú, és nagyon unalmas. Sokszor elkalandozom, de valami mindig észheztérít. Mikor végzek, se szó se beszéd, fogom magam és lelépek. Beülök az autómba, és hazafelé megyek. Az út nagyon csendes, ezért bekapcsolom a rádiót. Nagyjából fél óra, és otthon vagyok. Bemegyek a lakásomba, és leteszem a cuccaimat. Bekapcsolom a tv-t, és leülök a kanapéra. Már délután van, és elmúlt 6 óra. Elbóbiskolok a kanapén. Egy vékony plédet rántok magamra, és bár nagyon kényelmetlen a kanapé, a mai koránkelés miatt, nincs erőm felkelni, és a szobámba menni.
Kezdek elmerülni az álmok világában, de aztán a telefon csörgés magamhoz térít. Felnézek az órára, és már fél10 van. A kijelzőn, a hívó neve, meglep.
- Castle. – szólok bele természetesen.
- Szia Kate, Alexis vagyok. Kérlek…segítened kell… Nee apa kérlek, ne. – Lex megijeszt.
- Lexi kérlek… Mi a fene történik? – kezdek ideges lenni.
- Kate segítened kell… Az Old Hunt-ban vagyunk. – mielőtt válaszolnék a vonal megszakad, és én villám sebességgel már öltözöm is, és a kocsim felé megyek. Beülök, és padlógázzal az Old Hunt felé hajtok. Mikor megérkezem, Alexis megpillant, és odafut hozzám. 
- De jó, hogy itt vagy. Sajnálom nem tudtam mást hívni. – az arca kétségbeesett. – Engem is a pincér hívott, de én nem tudtam segíteni.
- De, mi történt?
- Apa nagyon részeg Kate. Még sosem láttam ilyennek. Ordibál, és az előbb összeverekedett valakivel. Nem tudtam, hogy kit hívhatnék. – nagyon aggódik. Én is. Befelé indulunk, és mikor belépünk, megpillantom Rick-et, amint a bárpultnál ül, és kiabál.
- Azt hiszi, hogy csak neki fáj. – üvölti. – Azt hiszi, hogy csak ő omolhat össze.
Közelebb megyek, és nyugodt hangon kezdek hozzá beszélni.
- Rick! Mit művelsz? – kérdezem tőle.
- Áh hát itt vagy. Miért nem vagy otthon, és sírsz szépen a párnádba. Hiszen kettőnk közül, csak te teheted ezt meg. Én nem lehetek gyenge, egy percre sem. Te nem engeded nekem, hogy gyenge legyek. Sosem beszélgettél velem. Sosem akartad megtudni, hogy én hogyan érzek, és hogy hogyan dolgozom fel a lányunk halálát. – a hangja dühös. Nem hiszem el, amit mond. Hogy képes ilyeneket a fejemhez vágni. Nagyon részeg.
- Rick! Kérlek, figyelj rám. Nem szabad többet innod.
- Már nem vagy a feleségem. Nem szabhatod meg nekem, hogy mit tegyek. Innen csak úgy tudsz elrángatni, ha letartóztatsz. – látom rajta, hogy komolyan beszél. Valahogy, muszáj hatnom rá. Nem hagyhatom itt.
- Rick! Ha egy kicsit is szeretsz még, akkor most velem jössz. Kérlek. Gyere, beszéljük meg. Meghallgatlak kérlek. – felnéz rám, és leteszi a poharat. Most látom csak, hogy vérzik a szemöldöke, és az ajka is felrepedt. Nagy levegőt veszek, és segítek neki felállni.
- Alexis! Van nálatok otthon valaki?
- Nincs, és nekem is el kell mennem. – mondja Lex, és látom a bűntudatot a szemében.
- Oké. Semmi baj, akkor magamhoz viszem apádat. Nem lesz baj. Kijózanítom, és reggel már minden rendben lesz. – Lexi csak bólint, és segít kivinni Rick-et a kocsimhoz. Sikeresen betuszkoljuk az anyós ülésre, és a lakásom felé megyek.

- Mi lenne, ha használnád a lábaidat is? – szólok rá, miközben felfelé rángatom a lépcsőn. Legközelebb olyan helyen veszek lakást, ahol lift is van. Nagy nehezen kinyitom az ajtót, és a fürdő felé viszem. Finoman belököm a zuhanyzóba és megengedem a hidegvizet. Pillanatok alatt magához tér, de még nem zárom el a csapot. Várok még pár percet, hogy legalább egy kicsit józanodjon, aztán elzárom. Csak ül a zuhanytálcában, és rám néz.

- Muszáj volt ez? – nem kiabálok, normál hangsúlyomnál is nyugodtabban beszélek – Nem kell magadat hülyére innod ahhoz, hogy beszélgetni tudjunk. Észnél vagy? Vagy esetleg kérsz még hidegvizet? – csak bólogat, előkapok egy törölközőt és odadobom neki – Vedd le a vizes cuccaidat, abba belebújhatsz.

Rámutattam a fogason lógó fehér fürdőköntösre és otthagytam. A nappaliba mentem és az arcomat a tenyerembe temetve ülök le a kanapéra. Remélem nem egy újabb veszekedés vár ránk. Már nincs erőm veszekedni vele. Ezért költöztem el és váltunk el. Felnézek az érzésre, hogy néz.

- Remek. Ülj le, hozom az elsősegélydobozt.

Csak pár percbe telt és már vissza is értem a dobozzal. Lefertőtlenítettem és leragasztottam a szemöldökét.

- Elmondanád mi a francért, volt ez jó? – szegezem neki a kérdést.

- A francba Kate, én is ugyanúgy gyászolok, mint te. Nekem is ugyanúgy fáj a kislányunk halála. Te ellöktél magadtól, anyám elköltözött, Alexis ideje nagy részét az iskolában tölti. Egyedül vagyok. És nem telik el nap anélkül, hogy ne jutna eszembe a nap, mikor összeházasodtunk, a boldog napok, amiket kettesben töltöttünk. A nap, amikor kiderült, hogy terhes vagy Ana-val. A boldogság, ami akkor volt, mikor rá vártunk. Aztán a nap mikor menni kellett a kórházba, és a percek mikor kitessékeltek mellőled, mert baj volt. Rettentően féltem és mikor meghallottam a sikolyodat, tudtam, hogy baj van. Minden egyes nap eszembe jut. Nem engeded, hogy beszéljünk róla. Nem találkozunk csak a temetőben. Hova lett az a Katherine Beckett, akibe beleszerettem?

- Ott maradt abban a szobában – célzok arra a helyre ahol közölték, hogy a lányom már nem él. Felállok, és távolabb sétálok.

- Én… - a könnyeim kicsordulnak – Én csak… 21 órán keresztül vajúdtam. Felajánlották a 10. óra után, hogy megcsászároznak, de én nem engedtem. Rendesen akartam szülni, még ha tovább tart is. Miattam hallt meg Rick! Érted? Miattam! Én voltam az, aki megölte a lányunkat. Borzalmas dolog ezzel élni – most már viszont zokogok, és térdre esek. Feláll és odasétál mellém. Átkarol és a vállai rázkódásából, érzem, hogy már ő is sír. Most először. Legalábbis előttem. Most együtt gyászoljuk halott lányunkat.

- Nem tehetsz róla Kate. Nem te ölted meg – suttog a fülembe.

- Ne haragudj, hogy nem hallgattalak meg. De ne csinálj még egy ilyen cirkuszt, kérlek – nézek rá, miután már felkeltünk a földről – tied a kanapém.

Elköszönünk egymástól és becsukom magam után a szobám ajtaját. Beiktatok egy gyors zuhanyt, hogy egy kicsit megnyugodjak. Nem jött össze. Befekszem az ágyamba és elgondolkodok. Talán igazságtalan voltam. A férfi, akit valaha annyira akartam, és bármit megtettem volna érte, most a kanapémon alszik és már csak azt mondhatom el, valamikor az enyém volt és boldogok voltunk.