jh

jh

2013. április 15., hétfő

Elveszett gyermek 1. rész

Egy kórház, egy szülőszoba, benne egy kismama és egy aggódó apuka, körülöttük orvos, nővér. Katherine Castle hosszú órás vajúdás után már a szülőszobába lehetett és kevés választotta el attól, hogy kisbabáját a kezében tarthassa. Richard a felesége mellett állt és hagyta a nőnek, hogy olyan erőse szorítsa a kezét, amennyire csak szeretné. A fájdalomcsillapító, amit a kismama kapott, már régen nem hatott. A majd 20 órás vajúdás miatt hasán egy magzati monitor figyelte kisbabája minden egyes szívdobbanását, egészen addig, amíg a géprettentő gyors csipogásba nem kezdett.
- Nővér, érzéstelenítőt a hölgynek, apuka azonnal menjen ki – kiáltotta az orvos és máris a nő hasát kente fertőtlenítővel.
- Mi baja a feleségemnek és a babának?
- A kicsi szívverése felgyorsult, azonnal ki kell vennünk. Menjen már ki – mire az orvos kitessékelte az aggódó apukát addigra Katherine-nél már hatott a fájdalomcsillapító.
- Ugye nem lesz semmi baja? – kérdezte a könnyeivel küszködve.
- Azon vagyunk hölgyem – mondta az orvos és már bele is kezdett a császármetszésbe.
Pár perc és az orvos már fel is kiáltott.
- Kislány – a nő megemelkedett és pár másodperc erejéig láthatta a kislányát, akinek mellkasán ugyanolyan kerek foltocska van, mint neki. Azonnal feltűnt a gyermek mozdulatlansága és mielőtt bármit kérdezhetett volna az orvos már hozzá is tette.
- Már nem él.
- Nem! – a sikítás velőt rázó volt…

2 ÉVVEL KÉSŐBB:

- Castle – szólok bele a telefonba álmosan, és az órára nézek az ágyam mellett. Hajnali 6 van.
- Ryan vagyok, megtaláltuk a gyanúsítottat, bejössz kihallgatni? – szól bele a telefonba kollégám, és fogalmam sincs, hogy lehet ennyire korán ilyen friss hangja.
- 15 perc és ott vagyok Ryan. El ne kezdjétek nélkülem.
- Ne aggódj, megvárunk.
Gyorsan leteszem a telefont, és már öltözni is kezdek. A kávé elmarad, mint már oly sokszor az elmúlt időben. Beülök az autóba, és már is munkahelyem felé tartok. Csak pár percet tévedtem a telefonban. Esposito és Ryan a kihallgató előtt vártak.
- Reggelt, Michael Harris – nyújtja felém az aktáját Esposito, én pedig bele olvasok, és már be is lépek a kihallgatóba.
- Jó reggeltMr.Harris. Castle nyomozó vagyok. – leülök a gyanúsítottal szemben, és kinyitom az aktát.
- Miért vagyok itt nyomozó?
- HelenHollys miatt. De ezt pontosan tudja, hiszen maga ölte meg. – egyenesen nekiszegezem a tényeket, és látom, hogy érzi a vesztét. Elsápadt, és a levegőt is gyorsabban kapkodja.
- Ne…Nem is merek ilyen nevű nőt. – dadogja.
- Ugyan Michael. Többen is látták magát a helyszínen. Az egyik szemtanú azonosította magát. Esélye sincs menekülni. – az arcom mozdulatlan. Látom, ahogy Harris elveszti a kontrollt. Pár másodperc múlva, mindent bevall. Elégedetten lépek ki a kihallgatóból. Esposito jön velem szemben.
- Sikerült? – kérdezi tőlem.
- Volt olyan valaha, hogy nem sikerült? – kérdezem tőle ironikusan.
- Sajnálom Kate, igazad van. – rám mosolyog. Én nem tudok mosolyogni. Régóta nem szerepel a mosoly szó a szótáramban.
- 7 óra van. Mennem kell. – jelentem ki, és az asztalomhoz indulok, hogy letegyem az aktát.
- Hová mész? – kérdezi Espo, és én úgy nézek rá, hogy nem kell többet kérdeznie. Pár perc néma csend után, fogom magam, és a kocsimhoz megyek.
Az út alatt a múlton merengek. 4 év alatt az életem 360°-os fordulatot tett. Eltöprengek azon, hogy miért nem engedi az élet, hogy végre boldog lehessek. Miért én? A célomhoz érve megállítom a kocsit, és a bejárat felé veszem az irányt. Némán sétálok végig a néma sorok között. Már messziről feltűnik egy ember. Ott áll, ahová én is tartok. Valaha nem tudtam elképzelni, hogy ne lássam, most azonban már csak itt találkozunk. Köszönés nélkül érek oda és leteszem azt az egy szál vörös rózsát, amit a kapunál lévő virágosnál vettem, aztán pedig felállás közben végig simítok a hideg feliraton.
Anastasia Castle
Bár nem lehettél velünk, azért mi sosem feledünk.
- Szia – suttogva köszönök, a könnyeim fojtogatnak.
- Szia – nem válaszol, némaságba akar burkolózni.
- Mit keresel itt? – kérdezem, de igazából nem is érdekel.
- Ő az én lányom is volt Kate – megemeli hangját, pedig semmi oka rá – akkor jövök ide, amikor akarok!
- Ne kiabálj velem. Ez az egyetlen hely ahol találkozunk, bírd ki úgy, hogy nem szólsz hozzám – nem kiabálok vele. Ez nem az a hely, ahol kiabálni fogok vele. Nem a lányunk sírjánál, akit csak pár pillanatig láthattam, és aki az én hibámból halt meg.
- Ne haragudj – hajtja le a fejét – megiszunk egy kávét?
- Már nem kávézok Rick. És te is tudod, hogy csak ülnénk egymás előtt, és meg sem szólalunk.
El sem köszön, csak hátat fordít és elmegy. Két éve már, hogy minden áldott nap kijövök és egy szál rózsát, teszek le. Két éve már, hogy minden áldott éjjel újraélem azt a napot, de reggelente vagy az éjszaka közepén egyedül ébredek fel a rémálomból. Már csak a nevem és a keserű fájdalom maradt a múltamból.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése