Az álca 4.rész

- Úgy szeretném újra látni azt a csodálatos mosolyt az arcodon. – Rick lép be a szobába, és leül mellém az ágyra. Átkarol, és magához húz. A fejemet a mellkasán pihentetem. A könnyeim, már nem folynak. Elmerülök az emlékekben. Most hirtelen, minden apróságra emlékszem. Lizzie illatára, az összes ruhájára, főleg a kedvenceire. Emlékszem a hajára, a kedves, odaadó mosolyára. A kíváncsi természetére. Emlékszem az első szavára, ami a Nikki volt.

- Gyere anyám készített vacsorát. Valamit muszáj ennünk – húz fel az ágyról.

- Szólsz Emmának? – ő bólogat és pár percre még magamra hagy. Letörlöm a könnyeimet veszek egy nagy levegőt és lefelé indulok. Martha roston sült lazacot készített salátával. Csak turkálok a tányéromban, közben pedig azért figyelek arra, hogy a lányom meg is egye, amit az apja elé rakott. Én maradok mosogatni, Rick pedig lefekteti Emmát. Mielőtt a szobánk felé veszem az irányt, bekukkantok a lányom szobájába. Már alszik. Megigazítom rajta a takarót és adok egy puszik a homlokára. A mi szobánkba érve látom, hogy férjem az ágyunkon ül és a képeket nézegeti. Néha felkuncog. Ha nem is ugyan az a kisfiús vigyor, de valami hasonlót látok az arcán. Közelebb megyek, és felülök mellé. Egy képet tart a kezében, amin Lizzie 4 éves, és éppen az egyik babakocsijával játszik.
Visszaemlékezés:
- Anya nézd! A babámat Joh-nak hívják. – megfordulok, és kislányomra mosolygok.
- Miért hívják így? – kérdezem tőle.

- Mert találtam egy képet a fiókodban, egy szép néniről. Apa azt mondta, hogy ő az anyukád, és Johanna-nak hívták. Ezért neveztem a babámat Joh-nak. – rámosolygok, és megölelem. Ha tudná, hogy mennyire hasonlít az anyámra.
Visszaemlékezés vége.
Jót kuncogtunk a dolgon, és én egy újabb képet veszek ki az albumból. Ezen a képen Lizzie, Emma, és én vagyunk.
- Ez a kép Emma születése után készült, mikor hazajöttünk a kórházból. Emlékszem, hogy Lizzie mindenáron bele akarta rakni Emmát a kis játék babakocsiba. – Rick bólogat, és elmosolyodik. Újra.
- Igen emlékszem. Mikor elmagyaráztuk neki, hogy miért nem lehet, akkor pedig kidobta a játékot, és kijelentette, hogy ő ezen túl, csak Emma babával fog játszani. – már én is felkacagtam, és visszatettem a helyére a képet. Rick lapozott egyet, és egy újabb kép került elénk. Szerelmem kivette a képet, és elém rakta. Ezen a képen, csak én és Lizzie vagyunk az őrsön. Lizzie éppen a szolgálati fegyveremmel, és a jelvényemmel játszott.
- Még szerencse, hogy nem volt kibiztosítva. – jegyezte meg Rick mellettem.
- Igen. Mindig azt hajtogatta, hogy ő is rendőr lesz, mint én… Sosem engedtem volna neki. – Rick csak jót mosolyog rajtam, és érzi, hogyha ez megtörtént volna, akkor én lettem volna a legbüszkébb a világon. Az álmodozásomat, egy kopogás szakította félbe. Pár pillanat múlva, Martha lép be az ajtón.
- Mit csináltok? – kérdezi, mikor meglátja, hogy kuncogunk.

- Mi csak képeket nézegetünk, gyere te is – mosolygok rá férjem anyjára és ő is odaül mellénk az ágyra. Újabb kép kerül elő. Lizzie és én vagyunk rajta, ekkor voltam 6 hónapos terhes a húgával.

- Emlékszel? – mutatom fel Ricknek, mire elmosolyodik.

- Hát persze.

Eszembe jutott mikor készült. Aznap mondtuk el Lizzienek, hogy kishúga lesz. Nem igazán örült a hírnek. Meg volt róla győződve, hogy el fogja venni a játékait, aztán pedig minket akart meggyőzni arról, hogy jobb lesz, ha kicseréljük, mert neki egy kisöcs kell. Aztán persze mégis örült, mikor nem öccse lett, hanem húga. Még órákig nézegettük a képeket, aztán Martha is átment a szobájába. Aztán én is elmentem letusolni. Most pedig már itt állok a vízsugár alatt és fájdalmasan ér a tudat, visszazökkentem a jelenbe. Eszembe jut, hogy nem készülhet több kép róla, és újra elkap a zokogás. Hangomat a zuhany elnyomja, de én nem bírok tovább állni, térdre esek. Zokogásom megállíthatatlannak érzem, az ajtó hírtelen feltépődik és Rick ijedt arcát, látom meg. Elzárja a csapot, beteker a törölközőmbe és kivisz a szobánkba. Hozzábújok a nagy ágyon, és most már ő is utat enged a könnyeinek. Nem sír, csak hagyja, hogy a könnyei végigcsurogjanak az arcán. Fogalmam sincs meddig sírtam a karjaiban, és hogy mikor aludtam el.

Reggel már arra ébredtem, hogy egyedül vagyok a nagy ágyban. Már egyáltalán nem volt reggel, de nem volt kedvem felkelni.

- Szia, ébren vagy? – ül mellém Rick és kapok egy apró csókot.

- Aha, Emma?

- Lanie és Espo elvitték, hogy tudjunk egy kicsit magunk lenni, és hogy ne csak azt lássa,

hogy a szülei már nem olyanok, mint régen.

- Oh Rick! Tudom, hogy erősnek kell lennem Emma miatt, de nem megy – újra kitör rajtam a zokogás, és ő ismét mellém bújik, és az ölelésébe zár.

Egész nap ki se szálltam az ágyból. Hol a férjem vigasztalt, hol pedig egyedül, szinte élettelenül feküdtem. Martha próbált némi ételt belém tuszkolni, de nem ment. Egy falat sem csúszott le. Este mire Lanie hazahozta a lányomat, már újra aludtam.