Az álca 1. rész

Megpróbálok aludni. A szemem már csukva van. Rick itt fekszik mellettem, és próbál úgy tenni, mintha aludna. Azt hiszi, hogy az megnyugtat, hogy őt nyugodtnak hiszem. Pedig én nem várom el tőle, hogy nyugodt legyen ilyen nehéz időben. Már egy hét telt el, és még mindig semmi hír. Úgy érzem, hogy elnyom az álom, de hirtelen megcsörren a telefonom. Tudom, hogy ki keres, hiszen csak egy valaki hív hajnali 3-kor. Felkapcsolom a lámpát, és látom, hogy Rick már fent is van. Remegő kézzel nyúlok a telefonomért, és felveszem.
- Beckett. – szólok bele.
- Szia. Laine vagyok. – a barátnőm beleszól a telefonba, majd csend lesz.
- Megtaláltátok? – kérdezem, és érzem, hogy a szívem már a torkomban dobog, majd a fejemben érzem a lüktetést.
- Annyira sajnálom. – Laine szavaitól azonnal zokogni kezdek. – Nee…Neee…ez nem lehet…Édes Istenem Miért?  Miért? – a zokogásom nem csillapodik. Hallom, hogy Laine letette a telefont. Rick is sír, és úgy ölel magához, mint még soha. Nem tudom, hogy hogyan fogjuk ezt túlélni. Érzem, hogy a sírás szörnyen rázza a testem. Nem tudom abba hagyni. Nem hiszem el. A lelkem nagyon fáj. Úgy érzem, hogy kiszakad a helyéről. Meg kell nyugodnom, mert be kell mennem az őrsre. Összeszedem magam, és elszakadok Rick karjaitól.
- Muszáj…bemennünk az őrsre. Tudnom kell, hogy ki tette. – Rick megértően bólint, és felöltözünk. Lefelé megyünk a lépcsőn, és meglátom, hogy Martha a konyhában ül.
- Martha! – szólok az anyósomhoz. – El kell menünk az őrsre. Vigyáznál addig Emmára?
- Megtalálták Lizzie-t? – kérdezi, és látom, hogy nagyon remeg a keze. Érzem, hogy a szám újra sírásra görbül, és nem tudok megszólalni. Újra sírni kezdek, és még az a szerencse, hogy Rick megtartott, különben összesem. Már Martha is sír. Megölel, és az emeletre megy. Lecsillapodok, és újra elindulunk. Már világosodik, mikor az őrsre érünk. A lifttel a másodikra megyünk, és mikor kinyílik a lift ajtaja, látom, hogy mindenki minket bámul. Ryan, és Esposito azonnal odajönnek hozzánk.
- Úgy sajnálom Kate. Ez szörnyű lehet. Egy gyermek elvesztése borzalmas. – látom, hogy Ryan megért. Esposito nem szól semmit, csak átölel. Utánam Rick-et ölelik mind a ketten.
- Le kell mennem Laine-hez. Látnom kell őt. Muszáj látnom a lányomat. – újra könnyes lesz a szeme, de most visszafogom magam. Erősnek kell maradnom Rick, és Emma miatt.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezi a férjem, és újra szorosan ölel magához. Én csak bólintok. Rick átfogja a derekamat, és Laine-hez megyünk. Mikor odaérünk, mielőtt belépnénk, nagy levegőt veszünk mind a ketten. Ezt nem lehet elviselni. Senkinek nem kívánom azt a borzalmat. Benyitok, és látom, hogy Laine a letakart test mellett áll, és potyognak a könnyei. Odaszaladok hozzá, és megölelem. Nem tudunk megszólalni. Szörnyű érzés lehet, ha a keresztlányod holttestét kell felboncolnod. Mikor kibontakozunk az ölelésből, és lenyeltem a gombócot, ami a torkomat fojtogatta, megszólalok.
- Látnom kell. – Laine tiltakozni akar, de inkább nem szól semmit. Odasétálok Rick mellé, és megfogom a kezét. Olyan erősen szorítom, ahogy csak tudom. Érzem, hogy ő sem tesz különben. Laine lassan felemeli a kék anyagot, ami a testet takarja. A test szinte felismerhetetlen. Nem tudom megállapítani, hogy ő a lányom-e. Laine a kis fiókos szekrény mellé lép, és kivesz egy zacskót. Átnyújtja nekem. Lizzie nyaklánca van benne, amit tőle, és az apjától kapott, a 10. születésnapjára. Már nem állok, hanem lógok Rick vállán. Éktelen őrjöngésben török ki, és Rick leguggol, és már a földön ülök. Jéghideg, de nem tudok ezzel foglalkozni. A kislányom a boncasztalon fekszik, és két lőtt sem van a mellkasán, és a zokogásom mellett, még hallom, hogy Laine azt mondja: Megerőszakolták. A lányom csak 12 éves volt. Alig élt még. Mit fogok mondani Emmának? Emma odavolt Lizzie-ért. Igaz, hogy 6 év van köztük, de mindig olyan jól megértették egymást. Rick a fejemet simogatja, de nem tudok megnyugodni. A lányom meghalt. Megölöm azt a szemetet, aki ezt tette. Ha megtalálom, esküszöm, hogy lelövöm…
Még mindig zokogok. Haza kell mennünk. Nem bírok tovább itt maradni. Feltápászkodom a hideg kőről, és kifelé indulunk. Már nem megyünk vissza az őrsre, hanem egyenesen hazafelé megyünk.

Észre sem veszem, mire hazaérünk már fél 7. Emma lassan kelni fog, és mint minden reggel most is meg fogja kérdezni, hol van a nővére. Mit fogok mondani neki? Hogy mondjam el neki, hogy a testvére, akit annyira szeret meghalt? Nem szólok semmit, csak felmegyek a szobánkba és elfekszem az ágyunkon. Csak fekszem, mint egy darab fa és könnyeim némán csorognak végig az arcomon.

- Mami! Hol van Lizzie? – az ajtóban áll, még pizsamában, kezében pedig azt a macit szorongatja, amit a nővérétől kapott. Nem tudok megszólalni, arcomat a párnába fúrom, megakadályozva ezzel, hogy hangosan felzokogjak.

- Hagyd most a mamit kicsim – jelenik meg az ajtóban Rick és kivezeti a kislányunkat – a nagyi segít felöltözni.

Nem megy vele, mellém, ül az ágyra, és magához húz. Nem tudom visszafogni magam, és csak remélni tudom, hogy Emma nem hallja meg. Felzokogok és szinte levegőt, sem tudok venni.

- Vissza akarom kapni őt Rick. Ha nem lenne Emma már… - be se tudom fejezni mert újabb zokogás ráz meg.

- Ilyet ne is mondj. Szükségünk van rád. Ahogy nekem is. – nem tudok megnyugodni. Ez képtelenség. Annyira lehetetlennek hangzik. A telefon csörgése, eléri, hogy alábbhagyjon a zokogás.
- Beckett. – szólok bele, és nagyon meg kell erőltetnem magam, hogy ne zokogjam bele a telefonba.
- Szia. Itt Esposito. – hallom, hogy Espositót is a sírás kerülgeti, de ő jobban tartja magát, mint én.
- Mi újság? – kérdezem.
- Találtunk valamit. Nem kell bejönnöd, csak tájékoztatni akarlak, hogy haladunk. – azonnal lenyelem a gombócot a torkomban, és csak hallgatok.  Rick kiveszi a telefont a kezemből és elköszön helyettem. Tudom, hogy el kell mondanunk a kisebbik lányunknak és még Alexisnek sem szóltunk. Nagy nehezen felállok, és a fürdőbe sétálok. Hidegvízzel megmosom az arcom, hogy legalább egy kicsit tűnjön el a sok sírás nyoma.

- El kell mondanunk a lányoknak – állok meg a fürdő ajtajába, ami a szobánkba nyílik.

- Tudom – odajön mellém és egy homlok puszi után kézen fogva mentünk le az emeletről. Szerencsére Emma már végzett a reggelijével és éppen rajzolgatott a konyhaasztalnál. Martha csak ült vele szembe és nézte, mit csinál. Tudtam, mi jár a fejében, nem kellett megkérdeznem.

- Emma – szólalt meg Rick és mielőtt folytatta volna megvárta még abbahagyja a rajzolást és ránk néz – Gyere szépen kicsim, a mamival el szeretnénk mondani valamit.

Megfogta mindkettőnk kezét és a nappaliba sétáltunk. Leültünk egymás mellé, Rick pedig az ölébe vette a lányát.

- Elmondod, hol van Lizzie? – néz ránk gyermeki ártatlanságával.

- Kiscicám, Lizzie nem fog hazajönni többet – a hangom elcsuklik és veszek egy nagy levegőt.

- Miért? Én úgy szeretem. Rossz voltam? Azét ment el igaz? Meg ígérem, hogy jó leszek, csak mond meg neki, hogy jöjjön haza – hol rám, hol pedig az apjára néz és kicsi arcát könny áztatja.

- Te egy nagyon jó kislány vagy hercegnőm, de Lizzie nem a te hibádból nem jön haza – simít végig az arcán Rick – a testvéredet elvitték az angyalkák.

- Jó, de azért holnap hazajön ugye? – arcán a remény halvány sugara jelenik meg.

- Nem Emma a nővéred nem jön haza többé – ölelem magamhoz és rettentő nagy erőfeszítésbe telik, hogy ne zokogjak fel vele együtt. Érzem, hogy kicsi keze átkarolja a nyakamat. Erősen szorít, a kis fejét, a vállamba fúrja.
- Akkor Lizzie most Jim nagypapával van? – Emma kérdésére, a sírás kezd el fojtogatni. Az érzés szinte elviselhetetlen.