Egy új élet 22.rész

"Voltaképp nem is a haláltól félünk, hanem attól, hogy a hiányunk senkinek sem tűnik majd fel."
Milyen szép idézet. És milyen igaz. A Dr. Csont egyik részéből van. 

A reggeli napfény csodálatosan világította be a szobát. Ez az, ami az előző reggelen hiányzott. Nyújtózkodni akartam, de az éles fájdalom a vállamban megakadályozta.

- Fáj? – szólalt meg mellettem Jason, és csak most tűnt fel, hogy már ő is ébren van.

- Kicsit, de mindjárt teszek róla, hogy ne fájjon – kimászok az ágyból és a fürdőbe megyek. A szekrényben kutatok fájdalomcsillapító után, és meg is találom. Mire kimegyek addigra Jason már fel is öltözött. Keresek valami egyszerű ruhát a szekrényben, de a felsőmmel természetesen nem boldogulok. Jason segít, aminek a vége megint egy szenvedélyes csókcsata lett a vége. Hangos nevetést hallunk a konyha felől és még csak most jöttem rá, hogy mennyire hiányoztak a kicsik.

- Mami – ugrottak fel az asztaltól a kicsik és máris felém száguldottak.

- Úgy hiányoztál – hízelgett Joshep.

- ugye már nem vagy beteg? – faggatózott Lory, közben pedig megpróbáltunk azért visszaaraszolni a konyhába.

- A maminak még fáj a válla, úgyhogy vigyáznunk kell rá. Mars vissza reggelizni – sietett a segítségemre Jason. Mi is leültünk az asztalhoz, ami már hála Molly-nak roskadásig volt étellel. Egy pirítóst vettem magam elé, és úgy döntöttem egy csésze teával az pont elég lesz.

- Behoztam a postát Mr. Grant. Ez fontosnak tűnik – nyújt a férjem felé egy borítékot az idős hölgy.

- Köszönjük Molly.

A boríték láttán Jason arca máris gondterhelté vált. Csak figyeltem, ahogy felnyitja és olvassa. Arca egyre jobban változik el, és tudom, hogy dühös. Szemei szinte szikrákat szórnak.

- Az a… - elnyeli a mondat végét, de ha nem lennének itt a gyerekek, biztosan szitkozódna.

- Mi az? – nézek rá idegesen, de nem válaszol. Átnyúlok az asztalon és kikapom a kezéből a levelet. Olvasni kezdem és a rémület egyre jobban eluralkodik rajtam.
- Molly, elvinné, kérem a gyerekeket sétálni? – fordulok a dada felé.- Természetesen Mrs. Grant. Gyertek gyerekek – fogta kézen őket és már ki is mentek a konyhából. Megvárom, még kimennek a házból, nehogy bármit is meghalljanak a beszélgetésünkből. 

- Azt hittem csak üres fenyegetés – szólalok meg kétségbe esve.

- Én is – néz rám.- Ugye nem fogja tudni elvenni tőlünk a gyerekeket – a hangom remeg és alig hallható. Tudom, hogy Jason nem fogja engedni, és én is harcolni fogok. Ők már az én gyerekeim.- Nem hagyom, hogy Jessica nyerjen. Ezt megígérem – próbál megnyugtatni, pedig tudom, hogy ő is ideges. A telefonért nyúl, és egyelőre fogalmam sincs kit hív.- Szia, öcskös, Jason vagyok. Baj van és szükségünk van rád… Jessica el akarja perelni az ikreket… Rendben várunk…Leteszi a telefont és megölel.- Minden rendben lesz – suttogja, miközben ölel.- És ha nem? – hát igen kettőnk közül ő az optimistább – Mi van, ha ő nyer és elveszi a kicsiket. Ha a bíró nem hiszi el, hogy már a múlté a régi életem, ha úgy dönt, rossz példa lehetek a gyerekidnek és Jessicának ítéli őket.- Nem lesz semmi gond. Hidd el nekem. James mindent meg fog tenni, hogy mi nyerjünk – a szemeiben elszántság tükröződik. Nagy levegőt veszek és neki állok elpakolni a reggeli maradékát. Mire végeztem az ajtócsengő is megszólalt. Megtöröltem a kezemet a mosogatás után, és kifelé indultam. Jason nyitott ajtót és engedte be az öccsét.- Sziasztok – köszönt James és bátyával kezet fogott, én pedig kaptam két puszit.Megmutattuk neki a bírósági papírt, miszerint az első tárgyalás egy hét múlva esedékes. Figyelmesen elolvasta, aztán mind a hárman a kanapéra ültünk.- Mond, hogy van esélyünk – szólalt meg Jason.- Van esélyetek, de harcolni kell. Minden féle képen bizonyítani kell, hogy felhagytál régi életeddel – fordul felém – kellenek tanúk, mindenképpel kell egy drogteszt, az előéleted alapján, hisz ők azzal fognak védekezni. De nekünk is van egy ütőkártyánk, Jessica majdnem megölte ittasan a fiatokat és nem egyszer meg is csalt – ezt már a férjemnek mondta.- Tehát ha elég ügyesen állítjuk össze, akkor a gyerekek nálunk maradhatnak? – kérdezem és a remény apró sugara kezd világítani.- Be kell bizonyítanunk, hogy Jessica nem elég felelősségteljes két kisgyerek felneveléséhez. – James szavai nyugtatólag hatnak. Csengetnek.
- Majd én megyek. – jelentem ki, és felállok a kanapéról. Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom.
- Félre az utamból te trampli. – ront be Olga a lakásba. Meg sem várja, hogy mondjak valamit, csak félrelök, és már megy is a nappali felé.
- James. Mit keresel te itt? Ebédre hívtam Jessicát, hogy megtudjátok beszélni az ügy részleteit. – a fiúk meglepődve néznek egymásra.
- Anya én Jasonéknek segítek. – jelenti be James, és látom Olgán, hogy egy perc sem kell, és mindjárt felrobban. – Nem fogom hagyni, hogy Jessica elvegye tőlük a gyerekeket.
- Oh kisfiam. Te is tudod, hogy ezt az ügyet nem nyerheted meg. Terhelő bizonyíték van a kis liba ellen. – a hangja cinikus, és kárörvendő. – Jessicának fogják ítélni a gyerekeket. Nem tehettek semmit.
- Ne aggódj anya. Nekem is van pár aduász a kezemben. Olyanok, amikről te, nem tudsz. – James hangja magabiztos, és nyugodt. Nem tudom, hogy mit tartogat még, de remélem, hogy nem blöfföl. Olga felrántja a fejét, és kivonul a lakásból. Becsapva maga mögött az ajtót.
- Szóval? Mi az aduászunk? – kérdezem reménykedve. Ő megrázza a fejét.
- Csak blöfföltem. – idegességemben lehunyom a szemem, és előtűnik az a gondolat, hogy elvesztünk. A kezemet, az arcom elé emelem, és egy láthatatlan könnycseppet engedek útnak, amitől aztán gyorsan meg is szabadulok. Odasétálok a kanapéhoz, és Jason mellé ülök, ő pedig átkarolja a derekamat.
- Legelső lépésként, mindent el kell mondanod nekem a múltadról, azzal kapcsolatban mindent tudnom kell. – nyelek egy nagyot, és ijedt tekintettel Jasonre nézek. Mondjak el mindent? Az életem során, két ember tudja csak az egész történetet. Nekik sem volt egyszerű elmondani. Anyának azért mondtam el, mert nagyon közel kerültünk egymáshoz. Jasonnek pedig azért, mert nem akartam elveszíteni őt a titkaim miatt.
- Majd én megyek. – jelentem ki, és felállok a kanapéról. Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom.
- Félre az utamból te trampli. – ront be Olga a lakásba. Meg sem várja, hogy mondjak valamit, csak félrelök, és már megy is a nappali felé.
- James. Mit keresel te itt? Ebédre hívtam Jessicát, hogy megtudjátok beszélni az ügy részleteit. – a fiúk meglepődve néznek egymásra. - Anya én Jasonéknek segítek. – jelenti be James, és látom Olgán, hogy egy perc sem kell, és mindjárt felrobban. – Nem fogom hagyni, hogy Jessica elvegye tőlük a gyerekeket.
- Oh kisfiam. Te is tudod, hogy ezt az ügyet nem nyerheted meg. Terhelő bizonyíték van a kis liba ellen. – a hangja cinikus, és kárörvendő. – Jessicának fogják ítélni a gyerekeket. Nem tehettek semmit.
- Ne aggódj anya. Nekem is van pár aduász a kezemben. Olyanok, amikről te, nem tudsz. – James hangja magabiztos, és nyugodt. Nem tudom, hogy mit tartogat még, de remélem, hogy nem blöfföl. Olga felrántja a fejét, és kivonul a lakásból. Becsapva maga mögött az ajtót.
- Szóval? Mi az aduászunk? – kérdezem reménykedve. Ő megrázza a fejét. - Csak blöfföltem. – idegességemben lehunyom a szemem, és előtűnik az a gondolat, hogy elvesztünk. A kezemet, az arcom elé emelem, és egy láthatatlan könnycseppet engedek útnak, amitől aztán gyorsan meg is szabadulok. Odasétálok a kanapéhoz, és Jason mellé ülök, ő pedig átkarolja a derekamat.
- Legelső lépésként, mindent el kell mondanod nekem a múltadról, azzal kapcsolatban mindent tudnom kell. – nyelek egy nagyot, és ijedt tekintettel Jasonre nézek. Mondjak el mindent? Az életem során, két ember tudja csak az egész történetet. Nekik sem volt egyszerű elmondani. Anyának azért mondtam el, mert nagyon közel kerültünk egymáshoz. Jasonnek pedig azért, mert nem akartam elveszíteni őt a titkaim miatt.
- Majd én megyek. – jelentem ki, és felállok a kanapéról. Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom.
- Félre az utamból te trampli. – ront be Olga a lakásba. Meg sem várja, hogy mondjak valamit, csak félrelök, és már megy is a nappali felé.
- James. Mit keresel te itt? Ebédre hívtam Jessicát, hogy megtudjátok beszélni az ügy részleteit. – a fiúk meglepődve néznek egymásra. - Anya én Jasonéknek segítek. – jelenti be James, és látom Olgán, hogy egy perc sem kell, és mindjárt felrobban. – Nem fogom hagyni, hogy Jessica elvegye tőlük a gyerekeket.
- Oh kisfiam. Te is tudod, hogy ezt az ügyet nem nyerheted meg. Terhelő bizonyíték van a kis liba ellen. – a hangja cinikus, és kárörvendő. – Jessicának fogják ítélni a gyerekeket. Nem tehettek semmit.
- Ne aggódj anya. Nekem is van pár aduász a kezemben. Olyanok, amikről te, nem tudsz. – James hangja magabiztos, és nyugodt. Nem tudom, hogy mit tartogat még, de remélem, hogy nem blöfföl. Olga felrántja a fejét, és kivonul a lakásból. Becsapva maga mögött az ajtót.
- Szóval? Mi az aduászunk? – kérdezem reménykedve. Ő megrázza a fejét. - Csak blöfföltem. – idegességemben lehunyom a szemem, és előtűnik az a gondolat, hogy elvesztünk. A kezemet, az arcom elé emelem, és egy láthatatlan könnycseppet engedek útnak, amitől aztán gyorsan meg is szabadulok. Odasétálok a kanapéhoz, és Jason mellé ülök, ő pedig átkarolja a derekamat.
- Legelső lépésként, mindent el kell mondanod nekem a múltadról, azzal kapcsolatban mindent tudnom kell. – nyelek egy nagyot, és ijedt tekintettel Jasonre nézek. Mondjak el mindent? Az életem során, két ember tudja csak az egész történetet. Nekik sem volt egyszerű elmondani. Anyának azért mondtam el, mert nagyon közel kerültünk egymáshoz. Jasonnek pedig azért, mert nem akartam elveszíteni őt a titkaim miatt. Jason megszorította a kezem, jelezve, hogy itt van velem, én pedig belekezdtem. Hosszú volt, és nehéz. A könnycseppek végigfolynak az arcomon, de nem hagyom abba. A gyerekekért bármire képes lennék. James nem szól közbe, és egyszer sem látom rajta. Miközben mesélek, hogy elítélne vagy megvetne azért, amit tettem.
- Köszönöm, hogy őszinte voltál – szólalt meg miután végeztem a mondandómmal. – Most, hogy mindent tudok, már fel tudom építeni az ügyet. Nem lesz egyszerű, de menni fog. James haza indul, mi pedig újra ketten maradunk. - Minden rendben lesz – ölel magához és én a fejemet a mellkasára hajtom. hallgatom a szívverése ütemes dobogását, és ez megnyugtat.- Megjöttünk! – rontottak be a gyerekek a bejárati ajtón.- Jót játszottatok? – fordult feléjük Jason.- Igen, de legközelebb ti is jöttök ugye? – fordul felém Lory.- Persze kicsim – megölelem, ahogy a sérült vállam engedi és eszembe jut, nem biztos, hogy lesz legközelebb. Látom, hogy Jason ugyan erre gondol. A délutánt együtt töltjük a gyerekekkel, estére pedig a kertben grillezünk. A gyerekek boldogan ugrándoznak. Hol a fűben kergetőznek, hol pedig a medencében bolondoznak. Mi is próbálunk felszabadulni, de nekünk nem olyan egyszerű. Vacsora után, nehezen ugyan, de sikerül ágyba parancsolnunk a két lurkót. Elmerülök a habos kádban és hallom, hogy Jason beszél valakivel telefonon, aztán nyílik az ajtó, ledobja a ruháit és beül hozzám, a nagy kádba. Hozzábújok a mellkasához. Félek. Nem beszélünk, csak csendben öleljük egymást, amíg a víz ki nem hűl.- James hívott – szólal meg megtörve a kényelmes csendet.- És? – ösztönzöm arra, hogy folytassa.- Holnap délután 3-kor találkoznunk kell Jessicával és az ügyvédjével. Megpróbálunk megegyezni.- Rendben – nem tudok többet kipréselni magamból. Az éjszakám rettentő volt, alig aludtam, egész éjjel csak hánykolódtam az ágyban. Reggel együtt vittük a gyereket az óvodába. Egész délelőtt takarítottam, szinte már megszállottan. Az legalább egy kicsit elterelte a figyelmemet. Állok a tükör előtt és nézem magam. Szolid kosztüm van rajtam, és most nem látok mást a tükörben, csak egy megkeseredett nőt. - Kicsim, mennünk kell – érinti meg a vállam Jason és csak bólintok. Az autóút csendben telik. Nem beszélgetünk, de most nem is tudnék. Minden erőmmel azon vagyok, hogy nyugodt maradjak. Nem szabad engednem, hogy rohamot kapjak. - Jó napot! – köszönünk mind a hárman, mikor belépünk. Egy nagy asztalhoz ülünk. Velünk szemben ül le Jessica és az ügyvédje.
- Dr. Grant. Ügyfelem nem nagyon szeretne megegyezni. A két kisgyermeket szeretné. Szeretné érvényesíteni anyai jogait. – Jessica csak magabiztosan mosolyog, és mikor rám néz, látom az undort a szemében.
- Nézze Dr. Twain. Ügyfelem egyszer már megkapta a gyermekek felügyeletét. Miért kívánja most Mrs. Andrews. Gyakorolni az anyai jogait. – nagyon hivatalosak. Mindenki annyira hivatalos. Szörnyen kényelmetlenül érzem magam. Talán kicsit émelygek is. Nem lehetek most rosszul. Jasonnek szüksége van rám.
- Ügyfelem tudomást szerzett arról, hogy Mr. Grant, egy olyan nőt vett feleségül, akinek a múltja veszélyeztetheti a gyerekek életét. – ez aljas rágalom. Én sosem bántanám a kicsiket. Szeretem őket. Megszorítom Jason kezét, és ő az ujjával simogatja a kézfejemet.
- Ezt visszautasítom Mr. Twain. Mrs. Grant nem veszélyezteti a gyermekek életét. Ha nincs megállapodás, akkor kitűzhetnénk a tárgyalás időpontját, és a bíróhoz is kell mennünk. – mondja James, és a másik ügyvéd elérak egy papírt, amit James aláír. Ők felállnak, és mi is felpattanunk Jasonnel. A két ügyvéd kezet fog, és ők távoznak. Már csak mi hárman vagyunk a tárgyalóban. Az arcom a teljes kétségbeesést tükrözi.
- Liv. Kicsim jól vagy? – kérdezi Jason, és én odakapom a fejem.
- Igen, csak nem vagyok jól. Szédülök. Nem mehetnénk haza? – nézek a férjemre könyörgő szemekkel. - Persze menjünk.
- Menjetek csak. Ha meglesz az időpont, akkor telefonálok. – Jason, és James kezet fognak, és én is kapok egy ölelést, és egy vigyázz magadra mondatot. A kocsihoz megyünk, és hazafelé megyünk…