Egy új élet 20.rész

- Hol van a férjed? És miért vagy egyedül? – jelenik meg apa. Becsukja az ajtót és mindannyian a kanapéra ülünk.

- Most jöttünk a kórházból, dolgoznia kell menni, hát kirakott itt. Jó mi? Úgy csinál mintha őt nem is érdekelné, hogy elvesztettünk egy gyereket. Akár fel is akaszthatnám magam – sírom el magam újra.

- Ilyet ne is mondj. Ez neki is nehéz. Együtt kell túlélnetek a nehéz időszakokat is – magyarázza anya, apa pedig egy bögre teát hoz. Diana is megjelenik.

- Odi? – szólal meg, de azt hiszem ő is tudja, hogy valami nem stimmel. Csak odasétál hozzám, és átöleli a lábaimat – Szee.

- Én is szeretlek tücsök.

- Gyere Diana, hagyd most a nővéredet – viszi el onnan apu.

- Nem szeretnél lefeküdni? – kérdezi anya és én csak bólintok. Felkísér a régi szobámba. Elnyúlok az ágyon és becsukom a szemeimet. A könnyem még így is utat találnak maguknak, de már némán és hangtalanul. Egyre mélyebbre süllyedek a sötétségben, de egy telefonhívás mellőlem újra visszaránt. A szemeimet csukva hagyom. Anya azt hiszi, hogy már alszom.

- Jason szüksége van rád, és neked is rá. Jóban-rosszban, emlékszel. Itt a rossz. Ezt csak együtt tudjátok túlélni. Nem hagyhatod, hogy beleroppanjon. Most ne a munkád legyen az első, hanem a feleséged. Hagyd szépen ott és gyere haza hozzá. Holnap dolgozol. Ahogy ismerem Liv-et, holnap már ő is bemegy az őrsre – anya hangja parancsoló. Ezt a hangját csak akkor hallani, mikor fegyelmez valakit, vagy mikor egy gyengébb bűnözőt hallgat ki. Nem tudok tovább figyelni, ismét visszasüllyedek, és már teljes sötétség vesz körül.
Az ajtó nyílására ébredek, de nem nyitom ki a szemem, és úgy teszek, mintha aludnék. Az ágy besüllyed mellettem, és egy erős kezet érzek a derekamon. Jason az.
- Sajnálom kicsim. – suttogja. – Annyira szeretlek. Nem akartalak bántani, de ez nekem is nehéz. Annyira beleéltem magam egy kisbabába, hogy nagyon fájt, mikor elvesztettük. – a hangja lágy, és nagyon érzéki. A karjaiba fordulok, és ő magához húz, szorosan. A fejemet a mellkasába fúrom.
- Nem haragszom. Sosem tudnék haragudni. Szeretlek. – nyújtom csókra a nyakam, és meg is kapom. A csókjában annyi félelem, és aggódás van. Leteszem a fejem, és szinte tökéletes nyugalomban merülök álomba. Mikor felébredek, Jason már nincs mellettem. Felkelek, és lefelé megyek a lépcsőn. Hallom, hogy anya és Jason a konyhában beszélget.
- Megértelek. Hallottam, hogy Liv nem adja fel. – mondja anya, és meglepődök azon, hogy csak néhány órára tűnök el, és már rögtön én vagyok a téma.
- Nagyon megviselt minket ez a dolog. Liv folytatni akarja, de én nem tudom, hogy képes leszek-e rá. Nem akarom többé így látni. Nagyon szeretem őt, és nem bírom szenvedni látni. – mondja Jason, és én nem hiszek a fülemnek.

- Ezt mégis mikor akartad elmondani? – megyek le a lépcsőn kissé dühösen.

- Én…én…Liv. – nem hagyom szóhoz jutni.
- Miért nem mondtad ezt eddig? Nem kellett volna ennek így történnie. Teherbe sem kellett volna esnem. Talán anyádnak igaza van. Nem vagyunk jók együtt. – amint kimondom, meg is bánom. Felkapom a táskám, és elviharzom.

Kate, és Jason is felugrik a székről.
- Majd én utána megyek. – mondják egyszerre.
- Nem! – szólal meg Rick. – Nem vagytok pártatlanok. Te a házasságukat véded, te pedig Liv-et véded, de egyikőtök sem gondol bele abba, hogy ő mit akar. – Rick hangja szemrehányó. Felkapja a kulcsait, és az ajtó felé indul. – Majd én megkeresem.
Rick kifordult az ajtón, és elindult.

Előveszem a kulcsot, amit mindig a táskámban tartok. Bemegyek a régi lakásba, ahol anyával éltünk, és leülök az egyetlen bútorra, ami még ottmaradt. A hatalmas park, ami az ablakkal szemben van, csodálatos látványt nyújt. Leülök a nagy, puha, barna fotelbe, és csak bámulok ki az ablakon. Felhúzom a lábaimat, és átfogom a kezemmel. Nagyon csúnyán beszéltem Jasonnel. Bocsánatot kéne kérnem, de neki is. Ha valami problémája van velem, vagy a döntésemmel, akkor miért nem beszéli meg velem. Hol van az a boldogság, amit egy hete éreztem. Hová tűnt az, az érzés, hogy most teljesen boldog vagyok. Az ajtó nyílik, és én nem fordítom oda a fejem, csak hirtelen felcsattanok.
- Nem akarlak látni Jason. – a hangom szigorú.
- Akkor még jó, hogy nem Jason vagyok. – szólal meg apa, és én odakapom a fejem.
- Oh apa. – állok fel és szaladok oda hozzá, majd a nyakába borulok. – Nem értenek meg. Miért nem értenek meg?
- Ssss semmi baj kicsim. Én itt vagyok. Mindig melletted állok. Néha a háttérbe húzódom, de tudnod kell, hogy csak egy szavadba kerül, és megszöktetlek. – én visszaülök a fotelbe, és apa pedig velem szembe ül le a padlóra…

- Visszamegyünk – kérem apát és ő csak bólint. Mielőtt az autóba ülünk, apa még szorosan megölel.

- Szeretlek kicsikém – mosolyodik el és halkan hozzáteszi – még mindig megszöktethetlek.

- Én is szeretlek apa, és nem köszönöm, inkább menjünk vissza.

Beülünk az autóba és visszafelé indulunk.

- Haragszik rám? – kérdezem meg és tudom, hogy tudja, kire gondolok még is visszakérdez.

- Anyád, vagy a férjed?

- Jason – suttogom a nevet.

- Félt, és megijedt, amiért elrohantál.

- Nem kellett volna azt mondanom, amit.

- Lehet, de neki meg el kellett volna mondania azt, amit anyádnak.

Apu legalább nem áll egyikünk pártjára sem. Nem arra van szükségem, hogy mindenki megmondja, most mit tegyek, és hogy a hátam mögött beszéljenek ki, hanem arra, hogy beszélgetni tudjak velük. Lassan visszaérünk oda, ahonnan egy két órája elrohantam. Csendben lépünk be az ajtón. A bentiek minket néznek és én pedig Jason szemébe nézek. Nem tudom, hogy is kezdjem.

- Kate, megnézhetnénk Diana-t – szól apa anyának, aki veszi a lapot és magunkra hagynak minket. Még mindig csak őt nézem. Tudom, hogy meg kéne szólalnom, de nem megy.

- Nincs igaza anyámnak – kettőnk közül ő az, akinek előbb megjön a hangja.

- Nekem is el kellett volna mondanod, amit anyának mondtál. Már nem akarsz gyereket tőlem? – kérdezem lemondóan, és lefelé hajtom a fejem. Hallom, hogy közelebb jön, de nem ér hozzám.

- Ez nem igaz. Nagyon szeretném, ha a közös gyerekünk is körülöttünk futkosna, de féltelek. Nem akarom, hogy összeroppanj. Ha te szeretnéd, állok elébe, de mi van, ha nem sikerül? Ha megint így járunk?

- Én sem tudhatok mindent Jason. Csak azt tudom, hogy én szeretném. Azt mondták van remény, meg akarom ragadni azt az apró reményt. De nem elég, ha csak én akarom – nézek rá komolyan.

- Ha te akarod, én is akarom – simít végig az arcomon és tudom, mit kell tennem. Könnyek futnak a szemembe és úgy folytatom.

- Ma itt alszom. Kell egy kis idő, hogy gondolkodhassak.

- MI? – lepődik meg. Egyáltalán nem erre gondolt. – Mit mondok a gyerekeknek?

- Azt, amit eddig. Mond, hogy még mindig beteg vagyok.

Tétovázva lép közelebb, meg akar csókolni, de nem tudja, hogy hagyom-e. Nem húzódok el, hagyom, hogy az ajkai az enyémhez érjenek. Az édes csókból sós lesz, ahogy a könnyeim végigfolynak az arcomon. Sosem volt még csók ilyen fájdalmas.

- Majd kereslek. Szia – vissza sem nézek, csak az emeletre sétálok és bevetem magam a régi szobámba. Csak ráfekszem az ágyamra és megállíthatatlan zokogásban török ki. Egy kis idő után nyílik az ajtóm. Az ágytakaró húzódik, de csak egy apró kezet látok, amint azzal küzd, hogy felmásszon az ágyamra. Megkönyörülök rajta, és felhúzom. Amint fent van, két kicsi kezével szorosan átöleli a nyakamat.

- Szee Odi – mondja, és kicsike kezeivel megsimogatja az arcomat.

- Én is szeretlek Diana.

Csak ül az ágyon és néz. Nem szól egy szót sem, pedig a beszélőkéje igazán jól működik.

- Mé szísz? – most mit mondjak neki, kicsi még és valószínűleg nem is érti.

- Tudod tücsök, jobb, ha sose leszel szerelmes. Maradj anyáékkal és kerüld a férfiakat – felhúzza apró szemöldökét, jelezve, hogy nem érti. Már most úgy húzza fel a szemöldökét, mint a nagyok.

- Majd zárdába iratom – jelent meg apa és felemelte az ágyamról a kislányt.

- Gyere te kis boszorka – csiklandozta meg – Megyünk vacsizni és fürödni. Gyere te is – fordul hozzám.

- Nem vagyok éhes köszönöm.

Kimennek, én pedig a fürdőbe indulok. Lezuhanyozok és már vissza is térek az ágyamba. A könnyeim egyenlőre elapadtak, hála a kishúgomnak. A gondolataim vadul pörögtek, egészen addig, amíg el nem nyomott az álom.