Egy új élet 21.rész

Nem tudom, mi lenne velem nélküled és a hatalmas szíved nélkül. Sosem lehetek elég hálás azért, hogy vagy nekem. ALWAYS SZERETLEK FOREVER ALWAYS CHRIS <3

Kedves olvasók!
Megint eléggé ellaposodott a Chat... :D Szeretném, ha írnátok és tudatnátok velem(velünk) a véleményeteket... :D Előre is köszönöm... :D

Korán ébredek, még mindenki alszik. Készítek egy bögre teát, a hűtőre tűzök egy cetlit, hogy dolgozni mentem és ne aggódjanak, és talán még a férjemmel is beszélek, aztán hívtam egy taxit és máris úton vagyok a munkahelyem felé. Tudom, hogy korán érek be, és ez bebizonyosodik, mikor megpillantom az üres asztalokat. Csak vaslady ül bent az irodájába, de annyira el van mélyülve a munkájába, hogy észre sem vesz. Vajon nincs családja? Nem rágom magam a kérdésen, inkább leülök az asztalomhoz, és előveszem a félbehagyott papírmunkát, aztán azokat a dokumentumokat is átnézem, amiben anya és a fiúk nyomozni kezdtek. Egy fiatal lányt lőttek fejbe. Rengeteg hajszálat és ujjlenyomatokat találtak, de egyik sem vezetett nyomra. A fehér táblán, különböző összefüggések. Leülök anya asztalára és olyannyira elmerülök a táblába, hogy észre sem veszem, mikor a fiúk megjöttek. Figyelem a nyilakat, a képeket és hírtelen minden összeáll. Felkapom az előttem lévő aktát és elolvasom gyorsan, amire kíváncsi vagyok.

- Tudom, ki a gyilkos – kiáltok fel, és anya épp akkor ér oda.

- Ki? – lepődik meg és én már sorolom is.

- Margaret kertésze, aki a húga szeretője volt.

- De miért ölte volna meg, mikor a húg már vált? – tette fel a kérdést Javier.

- Mert Margaret rájött, hogy a húga gyereke a kertésztől van, el akarta mondani a sógorának, és így elintézve, hogy a húga egy fillért se kapjon. A kertész bedühödött, és bumm, eltette láb alól. Ilyen egyszerű – rántottam mega vállam és olyan gyorsan hadartam, hogy elfelejtettem levegőt is venni.

- Úgy beszélsz, mint Castle – jegyezte meg Ryan, közben pedig láttam anyán, hogy végig gondolja a gondolatmenetemet.

- Apja lánya! Indulás! – kiáltott fel anya és máris mind a 4-en a lift felé rohantunk. Érzem, hogy ez most új erővel tölt el. Hála a megkülönböztető jelzésnek, gyorsan a helyszínre érünk. Elméletem helyesnek bizonyul, mert a pasas menekülni kezd. Elkiáltok egy elkapomot és utána rohanok. Hallom, mikor anya kiabál utánam, hogy ne, de nem törődöm, vele csak futok.

- Álljon meg! Rendőrség! – kiabálom, erre ő felém emeli a fegyvert és már lő is. A lövéssel egy időben Ryan leteríti fickót, de addigra már elsült a kezében lévő fegyver. ÉN felordítok, és a vállamhoz kapok. Ömlik belőle a vér. Eltalált, az biztos. Földre rogyok és addigra már anya is odaér, Espositoval együtt.

- Hívom a mentőket – szólal meg Esposito. Ryan megbilincseli azt a szemetet, az én vállamat pedig anya szorítja.

- MI lett volna, ha a szabályzat szerint jársz el? Le is lőhetett volna! Szerencséd, hogy átment rajtad – szid le egy kicsit dühösen, de teljesen jogosan.

- Sajnálom. Auuu – sziszegek fel és a mentő is megérkezik. Beültetnek és egy apró vita utána mentős orvossal bevisznek a legközelebbi kórházba.

- Felhívom Jason-t – szólal meg anya a kórház folyosóján, de nem tudok utána kiáltani, hogy nem kell, mert már be is toltak egy vizsgálóba.

A férfi telefonja csörögni kezdett. Ma nem ment dolgozni. Kora reggel óta a felesége hívását várja, és fel alá járkál.

- Grant – szól bele a telefonba.

- Jason, a feleségedet meglőtték. Bent vagyunk a kórházban – szólt bele idegesen Kate.

- Azonnal ott vagyok – Jason lecsapta a telefont és nem törődve a forgalommal és a sebességhatárokkal, száguldok a feleségéhez.

Nem tartott sokáig még ellátták a sebemet. Kaptam fájdalomcsillapítókat és már csak a papírokat kell megvárnom, és saját felelősségre haza mehetek. Ülök az ágyon és épp a felsőm visszavételével bajlódok, mikor nyílik az ajtó és a férjem lép be rajta.

- Oh Liv, annyira megijesztettél! Jól vagy minden rendben. Csak azt mondták, hogy meglőttek, de nem hogy jól vagy-e? – hadarta gyorsan és hírtelen már magához is ölelt.

- Ááá! – kiáltok fel, mert hevességének hála, a vállamat is megszorította.  – Jól vagyok Jason. Nyugodj meg. Eltalált egy golyó, de átment a vállamon és minden rendben. Amint megkapom, a papírokat már mehetek is.

- Hála isten – fújt egyet megkönnyebbülve és közben segített visszabújni a felsőmbe. – Ne csinál még egyszer ilyet. Belehalnék, ha valami bajod lenne.

Tekintetében a színtiszta féltést és a szerelmet látom, és rájövök, én sem tudnám őt leveszíteni. Közelebb húzom, és megcsókolom. Lassan és szenvedélyesen.

- Haza akarok menni, veled. Hozzád. Szeretlek Jason - mosolyodok el.

- Én is szeretlek - ölel meg újra, most már vigyázva a vállamra.

- Itt vannak a papírjai Mrs. Grant. Hazamehet – lépett közelebb az orvos. Elvettem a papírokat és Jason segített leszállni a magas ágyról.

- Köszönöm. Viszont látásra! – köszönök el és Jason-nel kézen fogva lépek ki a vizsgálóból. Anya arcán széles mosoly jelent meg mikor meglátta az összekulcsolt ujjainkat.

- Minden rendben? – kérdezi, kétértelműen.

- Igen. Kaptam fájdalomcsillapítót, és a férjem hazavisz – nézek mosolyogva a mellettem álló férfira. elköszönünk anyától és máris a kocsi felé indulunk. Útközben sok mindent megbeszéltünk. Megbeszéltük a gyerek dolgot, hogy próbálkozunk tovább, és az összes félreértést. Épp belépünk a lakásba, mikor csörög a telefonom. Ránézek a kijelzőre. Alexis hív.

- Szia, húgi, mi újság? – Kapom fel a telefont, miközben lehuppanok a kanapéra.

- Ezt én kérdezem. Jól vagy? Hallottam a babáról és most a lövésről is. Ugye jól vagy? – aggódik bele a telefonba és én elmosolyodok.

- Jól vagyok. Illetve jól leszek. Az orvos szerint, van még remény, hogy legyen babánk. A vállam is helyre fog jönni, ne aggódj – nyugtatom meg idegeskedő testvéremet.

- Amint lehet, hazamegyek és beszélgetünk, rendben?

- Nehogy miattam lépj le a suliból! Világos?

- Igenis, most mennem kell órára. Vigyázz magadra. Szeretlek, szia.

- Én is szeretlek Lexi, szia.

Leteszem a telefont és sóhajtva a sajgó vállamhoz nyúlok.

- Fáj? – kérdezi Jason, és nekem csak annyi időm van, hogy bólintani tudjak, olyan gyorsan csókol meg – Annyira hiányoztál. Borzalmas volt az éjszaka nélküled.

Szinte a számba suttog és már újra meg is csókol. Óvatosan felemel, és a hálószobába visz. Mellém fekszik és magához húz óvatosan. Csendben hallgatjuk egymás szívdobogását.
- Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy anyádnak igaza volt. Amint kimondtam meg is bántam. Ne haragudj. Nagyon dühös voltam. Összecsaptak a fejem felett a hullámok. – kezdek el szabadkozni, de ő ismét megcsókol. Én, épségben lévő karommal átfogom a nyakát, és csak húzom magamhoz. Jason felemeli a fejét.
- Megértelek. Már nem haragszom. Akkor sem haragudtam. Nem tudnék rád haragudni. – mosolyodik el.
- Azt mondtad, hogy benne vagy a baba dologban. – nézek rá kérdőn.
- Igen azt. – válaszol határozottan.
- Akkor miért van még mindig ruha rajtunk? – kérdezem egy huncut mosoly kíséretében. A szája szélesre húzódik, és leveszi rólam a felsőt. Én a gombjaival bajlódom az egy kezemmel, és ő nem hogy segítene, csak vigyorog a kínlódásomon. Mikor sikerül kigombolnom az összes kis gombot, ledobja magáról az inget. Elkezdi csókolni az ajkamat, majd a nyakamat, és végül a hasamhoz ér. Mikor az érzékeny ponton csókol, összerándul a testem. Visszatér a számhoz, és újra szenvedéllyel csókol. Jason lerántja rólam a nadrágot, és fölém hajol. Két kezén támaszkodik, a vállam felett. Már együtt mozgunk, és egyre hevesebbek vagyunk. Jason vált, és a könyökére támaszkodik, és ekkor ránehezedik a vállamra, és én fájdalmasan felkiáltok.

- Sajnálom édesem. Ne haragudj. – szabadkozik, és érzem, hogy már nem mozog.
- Bírom a fájdalmat. Ne hagyd abba. Kérlek. Ha abba hagyod, az kínzás a számomra. – szinte már könyörgök. Ő elmosolyodik, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A gyönyör nagyon közel van, és mikor elérjük, felnyögünk. Jason mellém fekszik, és én hozzá bújok. Igaz, hogy csak egy éjszakát töltöttünk külön, de akkor is nagyon hiányzott. Egymás mellett alszunk el, és az este gyönyörű szépet álmodom. Egy nagy mezőn vagyok, és egy gyönyörű hosszú fehér ruha van rajtam. Egy dombról sétálok lefelé, és sok embert látok meg. Közelebb megyek, és mindenki ott van, aki számít, és akit szeretek. Mindannyian tártkarokkal fogadnak. Hirtelen kettéválnak, és anya jelenik meg, egy kislánnyal az oldalán.
- Szia kicsim. – szólal meg.
- Te nem lehetsz itt. Meghaltál. – kételkedve nézek rá, és könnyek gyűlnek a szemembe.
- Drágám, csak álmodsz. Itt bármi megtörténhet. Ő itt a lányod. Még nem született meg, és küzdened kell, mire megszületik. De tudnod kell, hogy sikerülni fog. – kislány közelebb jön, és pedig leguggolok hozzá. A haja, göndör, és világosbarna, akárcsak az apjáé. A szeme olyan barna, mint az enyém. Az arca tündéri, és ragyogó. Mesebeli kislány, és nagyon örülnék, ha ilyen lányom lenne. Mikor felébredek, az álom véget ér, és én egy csöppet elszomorodom. Kinyitom a szeme, és látom, hogy Jason engem néz.
- Mit látsz? – fordulok felé, és a szemébe bámulok.
- Ezt hogy érted? – kérdez vissza értetlenkedve.
- Mikor rám nézel. Mit látsz, mikor a szemembe nézel? – fejtem ki a gondolataimat.
- Értem. Mikor rád nézek, látom, hogy mennyire szeretsz. Látom, hogy sokat szenvedtél, és igyekszel elfelejteni, de nem úgy megy, ahogy tervezted. Látom, hogy mennyire odavagy a gyerekeimért, vagyis most már a gyerekeinkért. Tudom, hogy mennyire vágysz egy sajátra. Látom, mikor egy új ügyön dolgozol, és akkor, valami megmagyarázhatatlan csillog a szemedben. Látom, hogy nagyon szeretnél nagyon boldog lenni, és látom, hogy elég nagy esélyt látsz erre mellettem. Látom, hogy bármit megtennél azért, akit szeretsz. – elmosolyodom, és megcsókolom…