Lemegyek a kocsihoz, és elindulok
haza. Az út nem tart tovább, mintha a régi lakásomra mennék. Mikor haza érnek,
a srácok már a szobájukban a leckét írják. Ledőlök a kanapéra.
Nem láttam Jason kocsiját a garázsban, szóval még biztos, hogy nincs itthon. Elnyúlok a kanapén, és becsukom a szemem. A légzésem lelassul, és tökéletesen megnyugszom. Egy csókot kapok a nyakamra, majd a kulcscsontomra, végül a hasamra. Kinyitom a szeme, és látom, hogy Jason ott térdel a kanapé mellett. Nem tudom, hogy mennyit aludtam. Ránézek az órára, és látom, hogy már fél10 van. Jason az ölébe vesz, és mivel látja, hogy még kába vagyok, némán a szobába visz, és letesz az ágyra, majd levetkőztet. Ő megfürdik, és mellém bújik. Együtt alszunk el. Hajnalban arra ébredek, hogy szörnyen fáj a hasam. Kinyitom a szeme, és felhajtom a takarót. Azonnal Jasont kezdem felrázni.
- Jason…Jason…- már a könnyeimmel küzdök. Ő felijed.
- Mi az? – kérdezi rémülten.
- Vérzek. A baba… elment…- megállíthatatlan a zokogásom, és ő egyből a mentőket hívja, akik negyed órán belül ott is vannak. A mentőben kapok nyugtatót, és szinte önkívületi állapotba kerülök. Csak a szirénák vijjogását hallom, és érzem, ahogy Jason a kezemet szorítja. Mikor megérkezünk a korházba, megvizsgálnak, majd kapok egy rakás nyugtatót, és egy szobába visznek. Jason-t egy ideig nem engedik be. Elalszom. Mikor legközelebb magamhoz térek, látom, hogy a szobám még mindig üres. A gyógyszerek kiürültek a szervezetemből, így nagyjából tudatomnál vagyok. Az oldalamra fordulok, és a kezeimet a fejem alá rakom. Egy könnycsepp csúszik ki a szememből, és néma zokogásba kezdek. Nyílik az ajtó, és valaki belép. Mivel háttal vagyok az ajtónak, így nem tudom, hogy ki az. Mikor egy puha, de mégis erős női kéz simítja végig a felkaromat, és bújik be mellém az ágyba, rögtön tudom, hogy anya az. A másik oldalamra fordulok, hogy teljesen az ölelésébe tudjak bújni, és most már nem akarok halkan sírni. A testemet erősen rázza a sírás, és anya ölel ahogy csak tud. Nem mond, vagy kérdez semmit. Fekszünk egymás mellett, és én újra álomba szenderülök. Nem alszom mélyen, mert hallom, ahogy Jason bejön, és anyával kezd el beszélgetni.
- Hogy van? – kérdezi a férjem suttogva.
- Nem jól Jason. Nem tudom, hogy lelkileg tovább tud-e lépni majd. Sok idő kell majd hozzá, és rengeteg türelem. – anya hangja aggódó. Most tudatosul bennem igazán, hogy milyen következményekkel járhat egy vetélés. Az a pici remény is elszállt, ami eddig volt. Újra sírásban török ki, és anya rögtön körém fonja a karjait.
- Ssss ne sírj kicsim. – vígasztal. A sírástól újra álomba merülök, és mikor felébredek, anya már nincs mellettem. Jason a szoba egyik kanapéján szundikál. Látom rajta, hogy nagyon ki van készülve. Leszállok az ágyról, és csendben odaosonok hozzá. Mellé bújok, és karjait magamra teszem, majd újra elnyom az álom. Mikor felébredek, újra az ágyon vagyok, és Jason mellettem fekszik, és hatalmas szemeivel rám bámul.
- Úgy gondoltam, hogy az ágy mégiscsak kényelmesebb. – mondta, és egy puszit kapok a homlokomra.
- Jason én…- a mondatot nem bírom befejezni, mert hirtelen megcsókol.
- Nem kell semmit mondanod. Tudom, hogy te mindent megtettél. Nem a te hibád volt. Ne hibáztasd magad, kérlek. – a szemébe nézek, és látom, hogy minden szava színtiszta őszinteség. Csak bólintani tudok, és újra kitör belőlem a sírás. Ösztönösen fonja szorosra ölelését körülöttem, és ringatni kezd. Kezdek megnyugodni, mikor az orvos lép be a szobába.
- Jó reggelt. – köszön udvariasan.
- Jó reggelt. – mondjuk egyszerre Jasonnel.
- Nézze Mrs. Grant. Van egy jó, és egy rossz hírem. – nyelek egyet, és Jasonre nézek.
- Legyen a rossz. – válaszolok a fel nem tett kérdésre.
- A rosszhír az, hogy nem szülhet természetes úton. A jó hír viszont, hogy megvan az esélye, hogy kisbabája legyen, de küzdenie kell. Előfordulhat, hogy a próbálkozás ismét kudarcba fullad. – lesütöm a szemem, és mérlegelem a dolgokat.
- Kicsim. Nem kell ezt tennünk, ha nem szeretnéd. Én így is szeretlek, és melletted maradok. Nem szeretném, hogy még egyszer ki tedd magad, egy esetleges vetélésnek. – megfogom Jason kezét, és mélyen szemébe nézek.
- Jason, nekem kell ez a baba. Nem mondok le róla. Ha egy csöppnyi esély is van rá, hogy megszülethet, akkor én addig küzdök, ameddig lélek van bennem. – a hangom határozott, és nemet nem tűrő...
Nem láttam Jason kocsiját a garázsban, szóval még biztos, hogy nincs itthon. Elnyúlok a kanapén, és becsukom a szemem. A légzésem lelassul, és tökéletesen megnyugszom. Egy csókot kapok a nyakamra, majd a kulcscsontomra, végül a hasamra. Kinyitom a szeme, és látom, hogy Jason ott térdel a kanapé mellett. Nem tudom, hogy mennyit aludtam. Ránézek az órára, és látom, hogy már fél10 van. Jason az ölébe vesz, és mivel látja, hogy még kába vagyok, némán a szobába visz, és letesz az ágyra, majd levetkőztet. Ő megfürdik, és mellém bújik. Együtt alszunk el. Hajnalban arra ébredek, hogy szörnyen fáj a hasam. Kinyitom a szeme, és felhajtom a takarót. Azonnal Jasont kezdem felrázni.
- Jason…Jason…- már a könnyeimmel küzdök. Ő felijed.
- Mi az? – kérdezi rémülten.
- Vérzek. A baba… elment…- megállíthatatlan a zokogásom, és ő egyből a mentőket hívja, akik negyed órán belül ott is vannak. A mentőben kapok nyugtatót, és szinte önkívületi állapotba kerülök. Csak a szirénák vijjogását hallom, és érzem, ahogy Jason a kezemet szorítja. Mikor megérkezünk a korházba, megvizsgálnak, majd kapok egy rakás nyugtatót, és egy szobába visznek. Jason-t egy ideig nem engedik be. Elalszom. Mikor legközelebb magamhoz térek, látom, hogy a szobám még mindig üres. A gyógyszerek kiürültek a szervezetemből, így nagyjából tudatomnál vagyok. Az oldalamra fordulok, és a kezeimet a fejem alá rakom. Egy könnycsepp csúszik ki a szememből, és néma zokogásba kezdek. Nyílik az ajtó, és valaki belép. Mivel háttal vagyok az ajtónak, így nem tudom, hogy ki az. Mikor egy puha, de mégis erős női kéz simítja végig a felkaromat, és bújik be mellém az ágyba, rögtön tudom, hogy anya az. A másik oldalamra fordulok, hogy teljesen az ölelésébe tudjak bújni, és most már nem akarok halkan sírni. A testemet erősen rázza a sírás, és anya ölel ahogy csak tud. Nem mond, vagy kérdez semmit. Fekszünk egymás mellett, és én újra álomba szenderülök. Nem alszom mélyen, mert hallom, ahogy Jason bejön, és anyával kezd el beszélgetni.
- Hogy van? – kérdezi a férjem suttogva.
- Nem jól Jason. Nem tudom, hogy lelkileg tovább tud-e lépni majd. Sok idő kell majd hozzá, és rengeteg türelem. – anya hangja aggódó. Most tudatosul bennem igazán, hogy milyen következményekkel járhat egy vetélés. Az a pici remény is elszállt, ami eddig volt. Újra sírásban török ki, és anya rögtön körém fonja a karjait.
- Ssss ne sírj kicsim. – vígasztal. A sírástól újra álomba merülök, és mikor felébredek, anya már nincs mellettem. Jason a szoba egyik kanapéján szundikál. Látom rajta, hogy nagyon ki van készülve. Leszállok az ágyról, és csendben odaosonok hozzá. Mellé bújok, és karjait magamra teszem, majd újra elnyom az álom. Mikor felébredek, újra az ágyon vagyok, és Jason mellettem fekszik, és hatalmas szemeivel rám bámul.
- Úgy gondoltam, hogy az ágy mégiscsak kényelmesebb. – mondta, és egy puszit kapok a homlokomra.
- Jason én…- a mondatot nem bírom befejezni, mert hirtelen megcsókol.
- Nem kell semmit mondanod. Tudom, hogy te mindent megtettél. Nem a te hibád volt. Ne hibáztasd magad, kérlek. – a szemébe nézek, és látom, hogy minden szava színtiszta őszinteség. Csak bólintani tudok, és újra kitör belőlem a sírás. Ösztönösen fonja szorosra ölelését körülöttem, és ringatni kezd. Kezdek megnyugodni, mikor az orvos lép be a szobába.
- Jó reggelt. – köszön udvariasan.
- Jó reggelt. – mondjuk egyszerre Jasonnel.
- Nézze Mrs. Grant. Van egy jó, és egy rossz hírem. – nyelek egyet, és Jasonre nézek.
- Legyen a rossz. – válaszolok a fel nem tett kérdésre.
- A rosszhír az, hogy nem szülhet természetes úton. A jó hír viszont, hogy megvan az esélye, hogy kisbabája legyen, de küzdenie kell. Előfordulhat, hogy a próbálkozás ismét kudarcba fullad. – lesütöm a szemem, és mérlegelem a dolgokat.
- Kicsim. Nem kell ezt tennünk, ha nem szeretnéd. Én így is szeretlek, és melletted maradok. Nem szeretném, hogy még egyszer ki tedd magad, egy esetleges vetélésnek. – megfogom Jason kezét, és mélyen szemébe nézek.
- Jason, nekem kell ez a baba. Nem mondok le róla. Ha egy csöppnyi esély is van rá, hogy megszülethet, akkor én addig küzdök, ameddig lélek van bennem. – a hangom határozott, és nemet nem tűrő...
Már két napja fekszem a
kórházban. Néha megnéznek az orvosok, Jason szinte folyamatosan velem van, és
anyáék is benéznek hozzám. A kicsiket nem hozták be, azt hiszik, hogy így jobb
nekem, pedig rájuk is szükségem lenne.
- Hogy van? – lép be az orvosom
az ajtón. Én csak megrántom a vállam.
- Jól – válaszolom egyhangúan.
- Holnap reggel haza mehet, de
egy hónap múlva vissza kell jönnie kontrollra. Reggel megkapja a zárójelentést.
- Köszönöm – szólalok meg, hogy
azért tudja, hogy vettem az adást. Fordulok egyet az ágyon és a semmibe bámulok
ismét, mint már oly sokszor az elmúlt pár napban. Jason mellém fekszik, a
könnyeim pedig újra álomba ringatnak. Reggel a nap sugaraira ébredek. Ma végre
hazamehetek. Jason is magához tér. Némán szállok ki az ágyból és elkezdek
öltözni. Jason összeszedi a többi holmimat, és mire készen lettünk, már az
orvos is megjelent a papírjaimmal.
- Szeretnék holnap már dolgozni
– jelentem ki a kocsiban, miközben kifelé bámulok az ablakon. Most ő vezet és
nem pedig Taylor. Meglepődve néz rám. Nem akarok otthon ülni. Elvesztettem őt,
de az nem segít, hogy csak egyedül ülök. Fáj, de az tart még életben, hogy van
reményünk.
- Biztos vagy benne? – hangjában
szeretet és aggódás van.
- Igen, azt hiszem jól fog esni,
ha dolgozhatok. Az segít.
- Ahogy gondolod.
Nem beszélünk többet. Fáradt
vagyok, és úgy érzem, menten el tudnék aludni. A telefonja csörögni kezd,
felveszi, aztán pedig rám néz.
- Liv, sajnálom, de be kell
mennem, dolgozni. Nem boldogulnak nélkülem – néz rám és én csalódottan
sóhajtok.
- Akkor inkább vigyél anyáékhoz.
Nincs kedvem egyedül lenni.
Valószínűleg bólintott, de azt
nem láttam, hisz még mindig csak kifelé nézek. Most vesztettünk el egy
gyereket, ő pedig dolgozni megy. Engem pedig nyugodtan egyedül hagy. Megáll
anyák háztömbje előtt. Azt mondja sietnie kell, ad egy csókot és már egyedül is
maradok. Beszállok a liftbe és várom, hogy felérjünk. Úgy érzem mindenem fáj,
és hogy senkinek sem kellek már. Becsengetek és anya nyit ajtót.
- Kicsim, hát te? – lepődik meg
és már nagyobbra is nyitja az ajtót. Szinte még be sem csukja, én már a nyakába
borulok és ismét csak sírni tudok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése