Egy új élet 31. rész

Kopogásra ébredek. Nem szólalok meg. Egyedül akarok lenni. A kopogó nem tágít. Nem veri az ajtót, csak lágyan kopogtat. Bárki is az, tudja, hogy itt vagyok. Nem fog elmenni. Ngy nehezen feltápászkodom és az ajtóhoz megyek. Résnyire nyitom csak ki és nagy meglepetésemre apa áll az ajtóban.
Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – nyitom nagyobbra az ajtót, hogy apa be tudjon jönni.
- Itt mindig is teljesen otthon voltál. Itt boldog voltál. – mondta apa és leült a kanapéra. Mellé ülök és a fejemet a vállára hajtom. Apa átölel, majd a szemembe néz. Nem beszél. A tekintete könnyeket csal a szemembe.
- Nagyon megbántott apa. – szipogom. A könnyeim kezdenek eluralkodni.
- Kicsim. Eltűntek a gyerekei. Ingerült. Megbánta Liv. – apa úgy néz rám, mint egy kisfiú.
- De tudja, hogy utálok a múltamra még csak emlékezni is. – a könnyeim nem már nem hullanak. Megtörlöm az arcom. – Van valami hír?
- Kate és a fiúk az East River felé mentek. – mondja apa.
- Nem fog sikerülni. Két dolgot akar. Pénzt és engem. Ha az egyik hiányzik, annak csúnya vége lesz. Anya nem fogja hagyni, hogy Jason fizessen. Oda kell mennem. Fedezel? Csak rád számíthatok. – apa bólint, de látom rajta, hogy nagyon nem helyesli a dolgot. Felállok és az ajtó felé indulok. Apa kocsijával megyünk. Út közben egyeztetjük a tervemet. Az East River mellett van egy hatalmas raktár. Leparkolunk és megpillantom anya autóját. Közelebb megyek.
- Mit keresel itt Olivia? – förmed rám Jason. Hogy hozhattad ide? – anya is elkezdi korholni apát.
- Nyugodjatok meg. – ezt mondom, de kezdek ideges lenni. – Mióta szólítasz Oliviának? – fordulok Jasonhöz és látom, hogy végre magához tért. Szólás nélkül megfordulok és a raktár felé megyek. Még hallom, hogy anya utánam kiált, de én nem álok meg. A raktár ajtaja elé érek. Lassan benyitok, majd becsukom magam mögött az ajtót. Sötét van. Bízom apában. Értem fog jöni. Bentebb megyek. Meglátom a gyerekeket.
- Mami…Mami…- kiáltanak felém a gyerekek egyszerre.
- Csssss…- csitítom őket. A szolgálati fegyveremet magam elé szegezem és lassan közeledem a kicsikhez.
- Áh drágám. Hát megjöttél? – Jeremy hangjától kiráz a hideg. Hirtelen megfordulok és rászegezem a fegyverem.
- Engedd el őket Jeremy. – szólok rá. Nem kiabálok. Nem emelem meg a hangom. Megpróbálok nyugodt maradni. Jeremy is fegyvert ránt és a gyerekekre szegezi.
- Ne…- emelem meg a hangom. – Ne csinálj hülyeséget.
- Ugyan Olivia. nem akarom én bántani őket. – van egy olyan érzésem, hogy a fegyver nincs megtöltve, de nem merem biztosra venni, ezért nagyon óvatos vagyok. – Csak téged akarlak bántani. Csak neked akarok fájdalmat okozni. Annak a gyermeknek nem szabad megszületnie. Én teszek róla. – a szemébe gonoszság csillog. Nem veszíthetem el a babát. A nyolcadik hónap végén járok. Ha most elveszítem a babát, abba belehalok.
- Azt nem hagyom. – a hangom erőteljes és nagyon határozott. – Engedd el őket.
- Elengedem őket, ha leteszed a fegyvert és idejössz. – nem szólok semmit, csak bólintok. Jeremy előránt egy kést. feljebb emelem a fegyverem, hogy ha kell le tudjam lőni. Elvágja a gyerekek kezén és lábán a kötelet. A kicsik hozzám szaladnak.
- Menjetek ki. Apa már vár rátok. Mondjátok meg neki, hogy én is szeretem a apát. Nem haragszom rá. Mondjátok meg neki, hogy már nem haragszom. – a kicsik kiszaladnak. Leteszem a fegyvert és Jeremy felé megyek. Lassan megyek. Megfontoltan lépek. Lassan közeledek. Mikor elég közel érek, leteszem a fegyvert. Felemelem a kezem, de Jeremy magához ránt és a fegyverét a hátam közepébe nyomja.
- Indulj. – lök rajtam egyet. Nem tudok mit tenni, engedelmeskedem. Jeremy nem tudja, hogy egy egész csapat vár rá odakint. Kilépünk a raktár ajtaján és sok fegyvercsővel nézek farkasszemet. Jeremy is megtorpan.
- Ne lőjetek. – kiáltja anya, mire az összes rendőr elkezdi leengedni a fegyverét. Jeremy közelebb lök a rendőrök felé, de még mindig tart. A gyerekek már Jason karjaiban vannak. Anya ijedten néz rám. Apát nem látom. Nemsokára vége. Ő véget vet az egésznek. Apa kélek, siess. A szemembe könny gyűlik, majd egy lökést érzek hátulról. Jeremy térdre rogy mögöttem, majd ájultan terül el a földön. Apa nyakába ugrok. könnyekben török ki és érzem, hogy mindkét lábamat két-két kéz fogja körbe. Leguggolok és átölelem a gyerekeket is. Anya is odajön, de előtte megbilincseli Jeremy-t. Anya is megölel. Kezek megnyugodni. Nagy levegőt veszek. Hirtelen a hasamhoz kapok és anya éppen csak meg tud tartani. Fájdalmasan felkiáltok. Jason és anya a kocsiba raknak. Villámsebességgel a sürgősségire hajtunk.
- Félek Jason. – szorítom meg erősen a fájdalom miatt jason kezét.
- Nem lesz baj kicsim. Csak próbálj megnyugodni. – simít végig a verítékes homlokomon. Újra felkiáltok a fájdalomtól. Anya most már kirakja a jelző lámpát és padlógázzal hajt a korház felé. Mikor megérkezünk kapok egy tolószéket. Nagy nehezen beleülök és már meg is érkezett az orvos. Betolnak az egyik szobába.
- Megindult a szülés. – jelenti ki az orvos néhány vizsgálat után.

- De…De az nem lehet. – kezdek kétségbeesni. – Még nem lehet.
- Nyugodj meg, nem lesz baj. – nyugtat Jason és anya is küld felém egy nyugtató mosolyt. Az orvos kifelé megy, de én utána szólok.
- Doktor úr. Mennyi esély van rá, hogy elvesztem a babát?
- Nem tudom megmondani. Minél előbb megszületik, annál előbb tudunk rajta segíteni. – ez nem valami bíztató. A könnyeim hullani akarnak, de nem engedek nekik.
- Doktor úr. Ígérje meg, hogy ha valami baj lesz, akkor a babát menti meg. Ígérje meg. – az utolsó mondatra megemelem a hangom. Nem mond semmit, csak némán bólint és Jason még jobban szorítja a kezemet. Nem telik el talán még 10 perc sem, és az orvos visszajön és beteghordó is van vele.
- Császármetszést kell csinálnunk, hogy minél előbb segíthessünk a kicsin, ha szükség van rá – könnyek szöknek a szemembe, hisz nagyon szerettem volna természetes úton szülni, de most a baba a legfontosabb. Most rajtam van a sor, hogy bólintsak.
- Epidurális érzéstelenítőt kap és végig ébren lesz a műtét alatt.
- Bemehetek vele – vág az orvos szavába Jason.
- Sajnálom, de most nem. Kint kell várnia.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Kint foglak várni titeket – lassan megcsókol és letörli azt a néhány könnycseppet, ami végigfolyik az arcomon. A beteghordók már el is tolnak. Az orvos elmagyarázza mi fog történni. Meg kell görnyednem ahogy, tudok és megkapom a gerincembe  az érzéstelenítőt. Fogalmam sincs mennyi idő után hat, mert felfektettek az ágyra és már le is függönyözték az arcomat.
- Érzi? – kérdezi az orvos, de nem érzek semmit.
- Nem.
- Akkor kezdhetjük. Nővér szikét.
Egy másik nővér a fejemhez áll és próbál nyugtatni, hogy nemsokára a karjaimban tarthatom a kisbabámat. Nem jön össze, Csak könnyezve hallgatom az orvos utasításait. Soha életemben nem imádkoztam, de most jött el az a pillanat, hogy némán mormolom az imát. Csak ne legyen semmi baja, a többi már nem érdekel.
- Kint van – hallom az orvos kiáltását, de sírást nem hallok – Hívják a gyerek orvost.
A könnyeim patakokban kezdenek folyni. MI van a kislányommal?