jh

jh

2013. január 1., kedd

Egy új élet 24.rész



Hol voltál, amikor magamra maradtam,
Utolsót dobbanó szívvel, egymagamban?

Valami megváltozott, látom rajtad
Ne szólj, meguntam a hazugságaidat.
Depeche Mode


Egy ismerős hang is megszólal, de nem tudom hova tenni.
- Óvatosan te idióta, nem akarom, hogy idő előtt elpatkoljon – szólal meg a hang és hiába koncentrálok, a sötétség átveszi rajtam a hatalmat és elájulok.
A következő kép, amit látok, hogy egy autó hátsó ülésén térek magamhoz. Úton vagyunk valamerre, és az elrablóim kiléte is világossá válik. Rájövök, hogy miért volt olyan ismerős a hang. Jessica és egy férfi, aki számomra idegen. Jessica vezet. Nem gondoltam volna, hogy tényleg beváltja a fenyegetését.
- A vendégünk magához tért – fordul meg a kopasz férfi és a következő pillanatban Jessica már félre is húzódik.
- Nem kell tudnia hova megyünk. Adj neki valamit – vihog idétlenül és a férfi pár másodpercen belül már felém közelít egy fecskendővel. Próbálok mozgolódni, kiszabadulni, de a kezem és a lábam is össze van kötve. A tűt belém szúrja és már ki is ürül a benne lévő folyadék. Nekem pedig az utolsó, ami eszembe jut, az a baba.
Mikor magamhoz térek, már egy székhez vagyok kötve. Körülöttem szinte semmi nincs. Egy apró faházban vagyok, de fogalmam sincs hol. próbálom a csuklómat kiszabadítani, de reménytelen. A fejem is fáj, aztán pedig eszembe jut a kocsiban történtek és akaratom ellenére néhány könnycsepp bugyanik ki a szememből. Vajon lett valami baja a kisbabámnak? Vajon velem van még? Vajon valaki észrevette már, hogy eltűntem? Egyáltalán mennyi ideig voltam eszméletlen? Alig tudok gondolkodni és erőm is alig van. Fogalmam sincs mit adtak be, de rendesen kiütöttek vele. Az ajtó nyílik és a szőke lép be. Igyekszem felölteni kemény álarcom. Nem adom meg neki azt az örömet, hogy lássa, fáj, amit csinál.
- Csak nem magadhoz tértél? – kérdezi mézes-mázas hangon és az arca egy az egyben egy őrültre hasonlít. – Tudod miért vagy itt ugye?
- Egyáltalán nem ártottam neked – vágom oda Jessica-nak, a következő pillanatban pedig már bele is csimpaszkodik a hajamba és hátrarántja a fejem. A kopasz is megjelenik és egy kést tart a torkomhoz. Most már komolyan megijedek, de próbálom még mindig nem mutatni. Csak nyelek egy nagyot és hallgatom Jessica hogy sipárog.
- Ha Jason és a gyerekek nem lehetnek az enyém, akkor a tiéd se lehetnek. Hálátlan kis kölkök. Az egész testemet elcsúfították mire megszülettek erre most ez a hála, hogy egy utolsó kurvát neveznek anyjuknak! – csak kiabál és közben fel alá mászkál. Biztosan be van szívva, vagy pedig tényleg ennyire őrült.
- Szenvedni fogsz! – kiáltja és a combomba vár egy hatalmas tűt. Már nem tudok mit tenni, fájdalmasan felordítok, és újra elveszítem az eszméletemet.
 Egy hangos puffanásra térek magamhoz. Hirtelen felkapom a fejem, és Jessicával találom szemben magam. Hirtelen felpofoz, és nagyon gyorsan térek magamhoz.
- Játszani fogunk kis kurva. Nagyon jó játékot találtam ki neked. – kikötözi a lábam, és felrángat a székről. Kifelé megyünk a kis helységből. Kimegyünk a szabadba. A napfény olyan hirtelen éri a szemem, hogy hunyorognom kell. A kopasz, egy nagy vadászfegyvert tart a kezében, és éppen megtölti.
- Látod ezt kurva? Ezzel fogunk rád vadászni, mint egy kutyára. Körbe olyan kerítés van, amiben áram fut. Nem szabadulhatsz. Kapsz 3 perc előnyt. – elvágja a kezemen a köteleket, és futni kezdek, ahogy a lában bírja. A terület nem túl nagy így az elbújásra csak kevés esélyem van. Találok egy nagy fát, és beállok mögé. Hirtelen lövés hangját hallom, és még levegőt is elfelejtek venni. A lövések egyre közelebb érnek. Mozognom kell, különben megtalálnak. Ez egy szörnyű játék, és nagyon nem tetszik.
- Jason gyere értem. Könyörgöm, gyere értem. – suttogva könyörgök a könnyeim között. Újra futni kezdek, és egy lövés dördül. A lábam iszonyatosan fájni kezd, és egy hangos vihogást hallok. Elesem, és látom, hogy a lábamat súrolta egy lövedék. Elég csúnya, de nem vészes. Felállok, és újra futásnak eredek. A lövések egyre sűrűbbek, és a szívverésem is gyorsulni kezd. Futok, és közben hátrafelé fordulok, majd hirtelen a földön találom magam. Előre fordulok, és a kopasszal találom szembe magam.
- Game Over. – a mély hang nagyon érdes, és kíméletlen. Valószínűleg katona volt. Felállít, és maga után rángat. A lábam szörnyen fáj, és járni is alig bírok. Újra a kis faház előtt állunk, és Jessica pontosan az arcomba tartja a fegyvert.
- Nyugi nem foglak most megölni. Még nem. De, ami késik nem múlik ribanc. – a hangja gúnyolódó, és kárörvendő. Visszavisznek a kis szobába, és újra a székhez kötöznek…
Ismét kapok valamit, amitől újra elveszítem az eszméletemet. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő eltelte után, de mikor már magamhoz térek, a fehér neműmön kívül, már nincs rajtam más. Fázom, mindenem fáj és félek is. Megkötözve ugyan már nem vagyok, de mindenem fáj és moccanni sincs erőm. Már abban sem tudok bízni, hogy én túlélem, nem még abban, hogy a baba vajon itt van-e még velem. Az ajtó újra nyílik és ezzel egy időben a könny is kifolyik a szememből.
- Csak nem sírsz? – kérdezi Jessica és úgy csinál, mint aki sajnál, de a következő pillanatban cipője hegyes orrával teljes erejéből hasba rúgott. Egy hangot sem vagyok hajlandó kiengedni, pedig rettentően fáj. Csak némán ömlenek a könnyeim. Most a kopasz ragad meg és egy kézzel a fal mellé ültet, de a lendület hatalmas és a hátam csak úgy csattanik a keményfának. aztán irdatlan nagy pofont is kapok. Milyen férfi az, aki megver egy nőt? A számban fémes ízt érzek és vér bugyanik ki a számból. Az ütés következtében elharaptam a nyelvem. Érzem, hogy az arcom máris dagad fel. Jessica visszaveszi az irányítást. Már nem tudom követni, hol ütnek, vagy rúgnak, mindenhol fáj és most már nemcsak könnyezek, hanem zokogok. Úgy érzem, nem bírom tovább, Még egy rúgás a hasamba, aztán megadom magam. 
A szemeim nehezek, de nem érzek fájdalmat. Lassan nyitnám a pilláimat, de a túl erős fehérség szinte vakít. Visszacsukom és először a hangokra koncentrálok. Csipogást hallok, és búgást. Az emlékeimben kutatok, de az utolsó emlékem, hogy ütnek ahol érnek. Újra megpróbálom kinyitni a szememet, még mindig csak fehéret látok. Mozdítom a fejem, fogalmam sincs, hol vagyok, de Kate ül az ágyam mellett és fejét a szék támláján nyugtatva alszik. A fejem szaggatni kezd. Próbálom még fordítani, felmérni a helyzetemet. A kezemből cső lóg ki. A mellkasomon is van valami, de nem látom, csak érzem. Észreveszem a körülöttem lévő gépeket. És már tudom, hogy hol vagyok. Kórházban. Már nem akarok görcsösen felébredni, de tudni akarom, hogy kerültem ide, mi történt. Hogy mi lett az elrablóimmal, és hogy él e még a kisbabám. Nyitnám a számat is, de nem tudok megszólalni. A szemhéjam már túl nehéz. Visszacsukódik és újra sötétségbe merülök
Újra érzem a bőrömön a fájdalmat. Újra érzem az ütéseket. Újra hallom a pofonok csattanását. Újra hallom azt a gonosz, kárörvendő kacajt. Újra érzem, hogy baj lesz. Újra megvan bennem a sejtés, hogy ezt nem élem túl. Újra félek. A rettegés elönt, és félek a gondolattól, hogy nem látom újra a családomat. Egy hangos üvöltés kíséretében riadok fel. Anya is felugrik, és rögtön átölel. Ringatni kezd, de nem tudok lecsillapodni.
- Ssss ne sírj kicsim. Már biztonságban vagy. a zokogásom nem csillapodik. Olyan szorosan ölelem, hogy az ujjaim elfehérednek. Visszadőlök az ágyra, és jobban körülnézek. Legalább fél tucat gép vesz körül. Nincs olyan testrészem, amiből nem lógnak ki csövek, vagy ne lenne megzúzódva. Látom anyán, hogy nem tudja hol érintsen. Megfogom a kezét, de ez is hatalmas fájdalmat okoz, de most nem érdekel, csak érinteni akarom.
- Mi történt? Hol van Jason? – a kérdések hirtelen rohamozzák meg az elmémet.
- Jason egész nap, és egész éjjel itt volt. El kellett mennie a kicsikért.
- A baba? – teszem fel a kérdést, de még választ sem kaptam, és már könny gyűlik a szememben. Anya megrázza a fejét. Újra feltör a zokogás. Nem bírom elhinni, hogy ismét elvesztettem a babát. Őrjöngeni kezdek, és nemsokára orvosak hada özönlik be a kórtermembe. Beadnak valamit, és hirtelen elönt a nyugalom. Jó erős nyugtató lehet, ha ilyen gyorsan, és erősen hat. Nem alszom el tőle, csak nem vagyok teljesen magamnál. Érzékelem a külvilágot, és hallom is, ha valaki hozzám szól, de nem tudnék most megszólalni. Egy könnycsepp folyik végig az arcomon. Minden végtagom fáj, és nincs erőm letörölni a könnyemet. Látom, hogy anya közelebb jön, és az ágy szélére ül. Puha ujjaival letörli a könnyeimet, és végigsimítanak az arcomon.
- Újra megtörtént. – nyögöm erőtlenül, és látom, hogy nem érti. – Megint elvesztettem a babát.
- Kicsim. Ez nem a te hibád volt. – mondja lágy, és gyöngéd hangon. – Kérlek, ne hibáztasd magad. Jessica tehet mindenről. Nem a te hibád volt. – nyomatékosítja bennem a dolgot.
 Ha lenne erőm, most elfordulnék.
- Kérlek, menj el. – szólalok meg. Már alig bírom visszatartani a sírást. Nem akarom, hogy bárki is így lásson.
- Liv. Ne lökj el magadtól. Kérlek. – a hangjában valami érdekeset hallok. Talán ez a valami a sajnálat.
- Nincs szükségem rá, hogy bárki is sajnáljon. Menj el! – felemelem a hangom, és ő meglepődik. Egy könnycsepp csúszik ki a szeméből, és hátat fordít, majd az ajtó felé indul.
- ANYA!!! – kiáltok utána. – Sajnálom, ne haragudj. Kérlek, bocsáss meg. Nem akarlak téged is elveszíteni. Könyörgöm, bocsáss meg. – visszafordul, és visszaül az ágyamra.
- Sosem fogsz elveszíteni. Érted?  Sosem fogok elmenni. Itt maradok.
- Megtennéd, hogy idefekszel? – kérdezem nehezen, és ő csak bólint, majd felmászik az ágyra. Minden porcikám fáj, és mikor már nem bírom tovább, véletlen felkiáltok.
- Sajnálom kicsim. Ne haragudj. – szabadkozik, és én a fejemet a mellkasára hajtom. Anya elkezdi simogatni a fejem, és én újra álomba merülök. Nem sokkal később  térek nehezen térek magamhoz. Már nem anya, hanem Jason fekszik mellettem. Érzem, hogy a nyugtató már kiürült a szervezetemből. A légzésem rendszertelenné válik, és úgy érzem, hogy az idegeim kezdenek eluralkodni rajtam. Jason felül, és a karjaiba zár.
- Ne idegeskedj kicsim. Semmi baj nem történhet, amíg itt vagyok. Annyira sajnálom. Minden az én hibám. – érzem, hogy ő is sír. Még nem láttam őt sírni. Megakar mozdulni, hogy leszálljon az ágyról.
- Nee… Maradj velem. Kérlek. – a hangom mostanában egyre többször vált könyörgőre.
- Ne félj, nem megyek sehová. – mosolygok rá, és újra elhelyezkedik mellettem, mire én fájdalmasan felszisszenek.
- Ne mozdulj. Először is azért, mert nagyon szeretlek. Másodszor azért, mert szeretem érezni, hogy közel vagy. Harmadszor azért, mert piszkosul fáj minden mozdulat.
- Látom, a humorodat nem vesztetted el. – viccelődik velem.
- Apától tanultam, hogy a legnagyobb bajon is enyhít a jó humorérzék. – elmosolyodok, és szenvedélyesen megcsókolom. Most nem érdekel az égető fájdalom, csak érezni akarom az ajkait. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése