Egy új élet 30.rész

Az autóút nem hosszú. Lassan megérkezünk, és Jason kinyitja az ajtót. Kiszállok, és abban a másodpercben meg is szédülök. Jason megfog, és a karjába zár.
- Jól vagy? – kérdezi aggodalommal a hangjában.
- Igen. Ez csak a reggeli rosszullét. Megbirkózom vele. – mondom, és a karjába kapaszkodva befelé indulunk. Belépek, és a kicsik már a nyakamban is vannak.
- Mami…- kiabál Lory. A nagy hangzavarra Olga is előbukkan. Megállunk, és egy pillanatig csak nézzük egymást.
- Sziasztok. – töri meg a csendet Olga.
- Szia anya. – köszön Jason, és egy puszi erejéig elenged, én pedig megpróbálok megállni a lábamon. – A gyerekekért jöttünk, és mondanunk kell valamit.
- Rendben. Gyertek beljebb. Ne ácsorogjatok itt az ajtóban. – beljebb megyünk, és a hatalmas nappaliba ülünk le. A Lory az egyik oldalamra, Joshep pedig a másikra ül. Jason az ölébe kapja Lory-t, és leül mellém, majd átfogja a derekam. Közben Frank is megérkezik. Olga, és Frank egymás mellé ül, velünk szemben. Most olyan kínosan érzem magam, mint még soha.
- Szóval? Mi az a nagyon fontos, amit el akartok mondani? – kérdezi kíváncsian Olga. Igazából nem nagyon értem azt a hatalmas változást, amin átment, de igazából örülök neki.

- Anya. Liv-nek és nekem… Kisbabánk lesz. – én is és Jason is csak Olgát szuggeráljuk. Egy kicsit megdöbbent fejet vág. Kicsit megijeszt. Lehet, hogy nem örül neki? Elkiabáltam volna a pozitív változást?
- Ez fantasztikus drágáim. Nagyszerű. Gratulálok. – hihetetlen. Bár az ösztöneim még sosem csaptak be. Odajönnek hozzánk, és mind a ketten gratulálnak. Érzem, hogy Lory a ruhámat húzgálja.
- Ez azt jelenti, hogy lesz egy kistestvérem? – kérdezi ártatlan tekintettel.
- Igen kicsim. Azt jelenti. – mosolygok rá. Joshep az apjához megy.
- Apa. – Jason leguggol. – Ha a mami 100 kilós lesz, ugye nem fogod elhagyni? – egymásra nézünk, és szerintem az ő fejében is a tegnap esti beszélgetésünk zajlik újra. Muszáj elnevetnem magam.
- Nem kisfiam. Nagyon szeretem a mamit, és sosem hagynám el. – közelebb jön, és kapok egy lágy gyengéd csókot. Még csók közben is úgy vigyáz rám, mintha valami törékeny, milliárdokat érő műtárgy lennék. Miközben ölel, megfogom a kezét, és erősen kezdem szorítani, majd eltolom magamtól.
- Ki kell mennem a mosdóba. – mondom viszonylag higgadtan, de tudom, hogy ismét rosszul leszek. Olga csak bólint, és én elviharzom. Pár perc múlva egy halk kuncogást hallok a hátam mögül.
- Ez annyira vicces? Próbálj meg napi kétszer-háromszor te itt térdelni, és a hasizmodat edzeni. – kicsit ingerült vagyok. Elhallgat a nevetés.
- Ne haragudj kicsim. Nem akartalak kinevetni. Sajnálom, kérlek bocsáss meg. – próbálok kiegyenesedni, és hirtelen Jason karjaiba omlok. Ennem kellett volna. Rosszul vagyok. El fogok ájulni. Mire ezek végigfutnak az agyamon, már nem bírom nyitva tartani a szemem. Becsukom, és hirtelen megnyugszom. 

Mikor kinyitom a szeme, anya ül az ágy melletti széken, Jason pedig a másik oldalról szorongatja a kezem. Felemelem a fejem, de mind a kettejük alszik. Vajon mennyi ideig voltam ájult? Már este van. Késő este. Mindkét kezemet egyszerre szorítom össze, és viccesen néznek ki, mikor egyszerre kapják fel a fejüket.
- Nyugi. Jól vagyok. – először mosolygom, de aztán eszembe jut, ha csak simán elájultam volna, akkor előbb ébredtem volna, és a dokik már haza engedtek volna. – A baba? Ugye jól van a baba? Kérlek mond, hogy nem esett baja a babának. Ugye nem? – kezdek kétségbeesni.
- Nyugodj meg szívem. A baba tökéletesen egészséges, és velünk van. – nagy levegőt veszek, és egy egész Mount Everest esik le a szívemről.
- Apa itt van? – kérdezem fellélegezve.
- Igen. Szóljak neki? – kérdezi anya, és én bólintok. Anya az ajtó felé megy, és behívja apát.
- Magunkra hagynátok minket? – kérdezem, mikor apa belép. Jason egy apró csókot lehel a homlokomra, majd kimegy.
- Mi az szívem? Jól érzed magad? – kérdezi apa aggódó szemekkel.
- Ölelj meg kérlek. Csak ölelj. Most szükségem van rád. – apa azonnal közelebb jön, és a karjaiba zár. – Félek. Félek, hogy ismét elvesztem a babát. Azt már nem élném túl.
- Nem fogod elveszteni kicsim. Tudom, hogy nagyszerű anya lesz belőled. Úgy, ahogy a te anyád is nagyszerű volt. Gyönyörű, erős, és talpraesett lányt nevelt. Életem egyik legrosszabb döntése volt, hogy otthagytalak titeket.
- Nem. – szakítom félbe. – Ha az nem történik meg, akkor most nem lennénk itt. Nem lenne két csodálatos gyermekem, egy szerető férjem, családom, nem lenne Kate és Diana. Akkor minden más lenne, de nem biztos, hogy jobb is lenne. – szorosabban ölel.
- Nagyon boldog voltam, mikor Kate mondta, hogy kisbabátok lesz. Tudjátok már, hogy-hogy fogjátok hívni? – kérdezi kíváncsian. Én kezdek megnyugodni.
- Igen. Én tudom, de Jasonnek még nem mondtam, és előbb vele beszélném meg. – mosolygok apára, aki csak őszintén bólint. Szerencsére már délután elhagyhattam a korházat. Jason hazavisz. El kell mennie dolgozni. A gyerekek itthon vannak, és a szobájukban játszanak. Nincs más a lakásban rajtunk kívül.

Az idő nagyon gyorsan telik. Már csak azt veszem észre, hogy a hasam miatt korlátokba ütközöm. Nem tudom egyedül elrakni az edényeket az alsó fiókba, vagy nem tudok egy magas polcról leemelni egy vaskosabb aktát. Az elmúlt 6 hónap nehéz volt, de szerencsére Jason, és anyáék, na meg persze Olgáék is nagyon sokat segítettek. Egy újabb reggel elé nézek. A rosszullétek elmúltak. Már csak a nagy bálna méretemmel kell megküzdenem. Felöltözöm, és az őrsre megyek. Belépek, és látom, hogy anya az én asztalomnál ül, amit kicsit furcsállok. Apa mellette ül. Közelebb megyek, hogy köszönjek nekik.
- Sziasztok. – mosolygok rájuk.
- Szia. Mit keresel itt? – kérdezi anya, és úgy érzem, hogy komolya a tekintete.
- Itt dolgozom. – próbálom elviccelni a dolgot, de már apán is látom, hogy valami nem stimmel.
- Menj haza Liv. Ez parancs. – lassan lélegzem, mert érzem a gyomromban feltörő idegességet. Vigyáznom kell a babára. Nem kaphatok újra rohamot. Az elmúlt hat hónap viszonylag nyugodtan telt.
- De… - megakarok szólalni, de anya felkapja a vezetékes telefonomat, ami félbe szakít. 
- Castle. – veszi fel, és az arca kissé elfehéredik. – Micsoda?
Oké most már hivatalosan is aggódom. Anya arca elsápad. Mi történt? Miért nem mond senki semmit?
- Máris indulunk. – teszi le a telefont. – Gyerekrablás történt a Spingfield óvodában.
- Istenem. – tör ki belőlem a döbbenet. – A gyerekek.
Elgyengülnek a lábaim. Az arcom elsápad.
- Esposito induljatok. – adja az utasítást anya. Ő nem megy.
- Liv kicsim lélegezz. Van nálad gyógyszer? Liv válaszolj. – anya kikapja a kezemből a táskámat, és kutatni kezd benne. Előveszi a kis üveget, és letuszkol egy szem gyógyszert a torkomon. Pár perc múlva érzem, hogy az előbb még zakatoló szívem, kezd visszatérni a normális ütembe. Nem bírok megszólalni. Csak reménykedem benne, hogy a gyerekeknek nem esett bajuk. Hogy nem ők voltak a célpontok.
- Kicsim figyelj rám.
- Hozok egy teát. – szakítja félbe apa anyát. Anya csak bólint és utána felém fordul.
- Lory-t és Joshep-et elrabolták. – a légzésem újra gyorsulni kezd, és kezdek kétsége beesni. Azt hiszem rosszul leszek. Nem bírom. A könnyeim áradni kezdenek.
- Jason. Szólnom kell Jasonnek. – felugrom, de anya visszaültet.
- Szívem. Van még valami. Jeremy az. Jeremy vitte el őket. Idetelefonált, de még nem voltál bent. Azt mondta, hogy elfogja vinni a gyerekeket és, hogy csak pénzért cserébe adja őket vissza.
- És miért nem állítottátok meg. – kétségbeesve kiabálok. Ordítok anyával, de nem szándékosan. Nagyon ideges vagyok. A szívem újra zakatol. Már nem hat a gyógyszer sem. Nagy levegőt veszek. Mindenem remeg. Egy értelmes mondat nem jön ki a torkomon. Muszáj egyedül lennem. Beszélnem kell Jasonnel. Miért? Miért most? Már annyira jól alakult minden. Ha ezt Olgáék megtudják, megint kezdődik elölről minden. Felállok a kanapéról, és a mosdóba rohanok. Már amennyire az állapotom engedi a rohanást.

Rick lép be a pihenőbe.
- Hol van Liv? – kérdezi az előtte álló feleségétől.
- Elrohant. A mosdóban van. Rick aggódom. Tudjuk, hogy mire képes Jeremy. Nem hinném, hogy az eredeti célpont a gyerekeke voltak, hiszen előbb ide telefonált, Liv-nek. Fel kell hívnom Jason-t. – Kate vesz egy nagy levegőt.
- Átvegyem? – kérdezi Rick, és látja felesége gondterhelt arcát.
- Nem. Megoldom. - mondja Kate és előveszi a telefonját. Arrébb megy, hogy zavartalanul tudjon beszélni Jasonnel. Tárcsáz, és kicsöng.
- Grant. – szól bele a telefonba Jason.
- Szia Jason Kate vagyok. – a nő nagy levegőt vesz. Ezt Jason is észreveszi.
- Mi történt?- Jason hangja kezd ideges lenni. – Liv-el történt valami? Jaj Kate bökd már ki.
- Emberrablás történt a Springfield-i óvodában. A gyerekeid… - Kate nem tudta folytatni, mert megszakadt a vonal.

A mosdó egyik kis fülkéjében vagyok. Kopogást hallok. Nem szólalok meg. Az arcom könnyes. Némán szipogok.
- Liv kicsim. Jason úton van. Nemsokára itt lesz. – a könnyeim ismét eluralkodnak. Hogy fogok így Jasonre nézni. Ha akkor fizettem volna, most nem lennének veszélybe a kicsik.

Kate a zárt mosdóajtó előtt áll.
- Kate. – szólal meg Jason és a nő felé közeledik. – Hol van Liv?
- Odabent. Fél órája próbálom kikönyörögni onnan, de nem jártam sikerrel. – Kate átadja a helyét Jasonnek.

Valami történik odakint. Egy ideje csend van. A könnyeim már nem hullanak, és a helyzethez képest megnyugodtam. Kilépek a fülkéből, és a mosdókagylóhoz lépek. Megmosom az arcomat és a tükörbe nézek. Legutóbb mikor ezt tettem a tükör bánta. Most sértetlenül hagyom a tükröt. Csak meredek a benne látható nőre.
- Liv. Édesem, nyisd ki kérlek. – ez már Jason. Tényleg gyors volt. A hangja lágy, és kedves.
Nem szólalok meg, csak kinyitom az ajtót. Kilépek. Jason közeledik és megakar ölelni. Én ellépek előle. Látom, hogy nem igazán érti a dolgot. Az asztalomhoz megyek és a kezembe veszem a telefont.
- Mit akarsz csinálni? – jön oda ingerülten Jason.
- Megkérdezem Jeremy-től, hogy mit akar. – Jason kiveszi a kezemből a telefont és visszacsapja a helyére.
- Ne csinálj hülyeséget. Hagyd ezt Kate-ékre. Ők megoldják.
- Te ezt nem érted. Nem tudod, hogy mire képes. Miatta szenvedtünk ennyit, hogy végre lehessen egy közös gyerekünk. Nem értem, hogy most miért csinálod ezt. – megemelem a hangom, de nem kiabálok.
- Nem teheted ezt érted? Veszélybe sodrod magadat is és a gyerekeimet is.
- A te gyerekeid? Hogy mondhatsz ilyet? Ugyanúgy szeretem őket, mint te. – kezdek dühös lenni. A férjem, most olyanért veszekszik velem, amit el sem követtem.
- A gyerekeim a te maffiás pasid miatt vannak életveszélyben. – nem tudok megszólalni. Hogy mondhatott ilyet? Nem mozdulok. Csak meredek magam elé. Lassan Jasonre emelem a tekintetem.
- Liv. Kicsim sajnálom. – kezd bele a magyarázkodásba.
- Az a golyó semmi volt ahhoz képest, amit most te tettél velem. Az a golyó majdnem elvette a lehetőséget, hogy gyermekem legyen. Te viszont most kést döftél a szívembe. – egy percig elgondolkodtam rajta, hogy jó ötlet-e felpofozni, de rájöttem, hogy annyira szeretem, hogy ezt nem tudom megtenni. Felkapom a táskám és a lift felé indulok. Csak annyit hallok a hátam mögött, hogy anya azt mondja: „Hagyd, had nyugodjon meg.”lemegyek és éppen Espoékkal találom szembe magam.
- Mi újság? – kérdezem, mintha mi sem történt volna.
- Jeremy volt az óvodába. Konyhás kiszolgálónak álcázta magát, így jutott be. – mondja Espo.
- Mit tudunk még? – kérdezem Espotól nyugodt hangon.
- Csak annyit, hogy a pasas az East River felé menekült. – bólintok és folytatom utamat a kocsim felé. Beszállok és a régi lakásomra hajtok. Oda, ahol azelőtt anyával laktam. Az út rövid öt perc alatt ott vagyok. Megkeresem a pótkulcsot, és bemegyek. Belülről zárom be az ajtót. Tudom nagyon jól, hogy nem tehetek semmit. Csak tudnám, hogy mik a követelései. Akkor azért ült anya az én asztalomnál. Először engem hívott. Bejelentette nekem az emberrablást. Lefekszem az üres ágyra és elszundítok. Kicsit hűvös van, de a ruhám elég vastag. Nagyon vigyázok magamra és a babára. Még két hónap van hátra. Mindent meg fogok tenni, hogy ez a gyermek a legjobbat kapja. Elszundítok és mély álomba merülök.