Egy új élet 27.rész

- Haza ment? – kérdezem halkan, de igazából egyáltalán nem érdekel.

- Fogalmam sincs. Jobban aggódtam érted – mondja és egy puszit ad a fejem búbjára.

- Jason – nyögök fel az újabb fájdalom hullámtól – nagyon fáj.

Óvatosan mászik ki mellőlem és csakhamar a fájdalomcsillapítóval és egy pohár vízzel tér vissza. Gyorsan beveszem és visszafekszem. Ő is mellém fekszik. Fejét a kezére támassza és figyel. A fájdalomcsillapító gyorsan elnyom, és a pilláim leragadnak. Fogalmam sincs mennyit aludtam, de sikítva térek magamhoz. Már egyedül vagyok. a szobaajtó pillanatokon belül kicsapódik, és a férjem robog be rajta. Azonnal mellém ül és magához ölel. A hátamat simogatja, és a fülembe suttog. Hagyja, hogy a sírás alábbhagyjon. Most veszem még csak észre, hogy már szürkület van. Lassan megnyugszom. A légzésem visszatér a normálisba, a könnyeim elapadnak, és a szívverésem is a normál ütembe áll vissza.

- Gyere, van vacsora, egész nap nem ettél. Vagy felhozzam? – néz rám szeretetteljesen.

- A kicsik?

- Lent vannak, játszanak. Fel akartak jönni, de mondtam nekik, hogy anyának pihennie kell – végig simít az arcomon és én is megeresztek egy apró, halvány mosolyt.

- Akkor szeretnék le menni. Segítesz? – kérdezem, mert kicsit gyengének és ingatagnak érzem a lábaim. Lassan felállok, és kifelé indulunk a szobából. Átkarolja a derekamat, így ha esetleg lábaim nem bírnák a súlyom, bármikor meg tud tartani. Lefelé indulunk a lépcsőn. Egyesével, szép lassan egymás után és mikor a feléhez érünk, a szívem összeszorul. Két ijedt, gyermeki szempár néz rám. A lépcső alján állnak mind a ketten és bámulnak. Lory arca könnyektől maszatos és Joshep fogja a kezét. ha lenne elég erőm, most odaszaladnék hozzájuk. Azt hiszem, a sikításomtól ijedhettek meg.

- Gyertek, szépen segítsetek megteríteni, a maminak biztosan semmi baja – lép ki a konyhánkból Olga és épp a kezét törli meg a kötényben, ami rajta van. A szemeim fennakadnak, és nem tudom mit kéne gondolnom.

- Semmi baj – suttogja Jason a fülembe – Bízz bennem – kér, és én csak bólintok, mert bízok benne. Olga rám néz, mondana valamit, de nem szólal meg mégsem. Jason-nel lesétálunk a lépcsőn.

- Úgy hiányoztál mami – szólal mega két kisgyerek egyszerre. Leguggolok hozzájuk, még ha fáj, akkor is. Kitárom a két karom és hagyom, hogy átöleljék a nyakamat.

- Úgy szeretlek titeket – mondom nekik és mindegyikőjük arcát megsimogatom és puszit adok nekik.

- Azt hittük haragszol ránk és azért mentél el – magyarázza Joshep.

- Beteg voltam, de sosem hagynálak el titeket kicsikém. Nagyon szeretlek titeket és az apukátokat is – mondom neki és mind a ketten nagyot sóhajtanak. Két megkönnyebbült sóhaj, két, lassan 6 éves kisgyerektől. Félrebillentem a fejem, hogy a tőlünk nem messze álló Olgát is lássam. Arca most más, mint eddig. Meg mernék esküdni, hogy a szemei mosolyognak és talán még egy könnycseppet is látok, de abban nem vagyok biztos.

- Gyerünk, segítsetek a nagyanyátoknak és aztán kézmosás a vacsi előtt – szólok finoman a gyerekekre és egy igen mamit hallatva elszaladnak nagyanyjukkal a nyomukban a konyhába. Kezemet Jason felé nyújtom, mert egyedül már nem tudok felállni.

- Nagyon szeretlek. Mondtam már – néz rám a férjem és úgy, mint mindig ez a két szó energiával tölt fel.

- Bizonyítsd – suttogom mosolyogva és alig pár milliméter választja el az ajkainkat. Nem kell kétszer mondanom, és már meg is csókol. Óvatosan, de szerelmesen.

- Jelen pillanatban nem vagy elég erős másféle bizonyítási módszerhez, de az sem fog elmaradni – suttogja vigyorogva.

- Jason – szólok rá megrovóan, hisz alig pár méterre a konyhában van a két gyerek és az anyja.

- Most mi van? Őket sem a gólya hozta – szólal meg kioktatóan.

- De ezt a két gyereknek nem kell tudni – csapok finoman a vállára – éhes vagyok, menjünk vacsizni. Feltéve, ha nem rakott a tányéromba mérget.

A konyhába megyünk, ahová épp most ér vissza a két gyerek a kézmosásból. Azonnal kijelentik, hogy ők bizony mellettem fognak ülni, kiszorítva így az apjukat. Óvatosan szemlélem a sültet, ami a tányéromon van. Egy apró mosolyt és egy fejbiccentést eresztek meg a nő felé, akitől oly sok rosszat kaptam. Az ember legnagyobb erénye a megbocsátás. Ettől vagyunk emberek.

A vacsora csodálatos, és még élek is.
- Elnézést. – szólal meg Jason, mikor megcsörren a telefonja. A dolgozószoba felé megy, és becsukja az ajtót.
- Mehetünk játszani?  - kérdezik a gyerekek, és mivel már egy falat sincs a tányérjukon, így bólintok.
- De előtte mossatok kezet. – adom utasításba. Nekem sincs már semmi a tányéromon, és már mennék is, de egyedül még nem érzem magam biztonságban. Megpróbálok felállni, de nem sikerül valami fényesen. Hirtelen megszédülök, és visszaülök.
- Minden rendben? – kérdezi Olga, és úgy néz rám, mint még soha.
- Igen persze. – próbálkozom ismét, de a lábaim ismét felmondják a szolgálatot. Hirtelen két kéz emel a magasba, és máris Jason ölében találom magam. Hirtelen felkacagom.
- Ez hiányzott a legjobban. – csak mosolyogni tudok, és elindulunk az emelet felé. Bemegyünk a szobába, és Jason letesz az ágyra. Hirtelen a gyerekek rontanak be. Pizsamában, mamin nagyon meglepődöm.
- Már meg is fürödtetek?  - kérdezem tőlük. Ők nagyon lelkesen bólogatnak. – Akkor menjetek aludni.
Mind a ketten felpattannak az ágyra, és kapok egy-egy puszit. Elszaladnak.
- Jason. - Kiáltok ki a fürdőbe, ahol a férjem már a kád vizet engedi. A hívásomra szinte azonnal ott terem mellettem.
- Igen drágám?
- Hoznál egy jó erős fájdalom csillapítót? – kérem tőle. Már el is tűnik a szobából, majd egy ajtócsukódást hallok, és azt, hogy valaki csattog felfelé a lépcsőn. Nyílik a szoba ajtaja, és a férjem lép be egy erős gyógyszerrel.
- A gyerekek elaludtak, és anya az előbb ment el. – a kezembe nyomja a gyógyszert és én egy kis víz segítségével már le is nyelem. Közelebb húzom magamhoz Jasont, és szenvedélyesen megcsókolom.
- A fájdalmaim elmúltak, szóval bizonyíthatsz. – mondom csábító hanglejtéssel,és ő felhúzza a szemöldökét.
- Igen? – kérdezi és egy hatalmas lendülettel átpördít az ágy másik oldalára. Én pedig nem számítva a nagy fájdalomra, hirtelen felkiáltok.
- Sajnálom, kicsim ne haragudj. Nem akartam fájdalmat okozni. – szabadkozik.
- Nem érdekel. Nem érintettelek rendesen legalább három hete. Érezni akarlak Jason. – húzom ismét magamhoz. Gyorsan tapasztom az ajkaimat az övére és szenvedélyesebben, mint bármikor is valaha csókolni kezdem. Pillanatok alatt veszik el az ellenállása, hogy inkább majd később. Túl régen voltunk már együtt, hogy várni tudjak még. Most érzem csak igazán mennyire is hiányzott. A fájdalomcsillapító hat és már nem érzem, hogy bármim is fájna, de lehet, hogy ez a férjem érdeme. Már nem is tudok másra figyelni csak rá. Hagyom, hogy szép lassan leszedje rólam az összes ruhadarabot, miközben végigcsókolja a testem minden egyes porcikáját. Minden csókba beleremegek. Felülök az ágyon, miközben ő visszatér a számhoz. Lehámozom róla a felsőt, a nadrágot és minden most már feleslegessé vált ruhadarabját. Lassan simítok végig kidolgozott felsőtestén és minden izmán. Tudom, hogy minél lassabb vagyok, annál jobban kínzom, sajnos vele együtt magamat is. 
- Szükségem van rád – suttogom bele a csókba szinte könyörögve és ő kérésemet tettel elégítette ki. Hol lassan, hol pedig gyorsan mozgunk az ősi ritmusra. Ajkaival csak addig hagyja el az ajkam, míg áttér a nyakamra és vissza. Körmeimet a hátba mélyesztem, mikor egy utolsó lökéssel mindketten eljutunk a gyönyör legfelső csúcsára. Pihegve fekszik le mellém és én közelebb fészkelem magam hozzá. 
- Kis boszorka, már nagyon hiányoztál – suttogja a fülembe és lassan mind a kettőnknek visszaáll a légzése. Csak rá mosolygok és ujjaimmal a mellkasán rajzolgatok. – Túlságosan is megnőttek a körmeid – teszi még hozzá.
- Bocsi – húzom meg a vállam és fájdalomdíjként egy csókot adok. Fejemet a mellkasára fektetem, pontosan a szíve fölé, és már el is nyom az álom.