Egy új élet 26.rész

Egyszerűen képtelen voltam józanul gondolkodni. Reményt akartam. Nem akartam elengedni, mert olyan jó érzés volt kapaszkodni belé.

Harlan Coben

Végleg enyész a sötétség, szívek lángja belobban,
új kor hív, s a remény csillan a fény aranyán.

Ara Rauch

Mindig szeretni foglak... És csak remélni tudom, hogy még sokáig eltűrőd a szeszélyeimet. ALWAYS :D Chris... <3

Hallom, hogy csendben leül. Valószínűleg azt hiszi, hogy alszom.

- Ébren vagyok, de képtelen vagyok megfordulni. Nagyon fáj mindenem – szólalok meg és anya már át is jön a másik oldalra, így látom.

- Szóljak, hogy hozzanak fájdalom csillapítót – kérdezi, és közben megsimítja az arcom.

- Aha – csak ennyit tudok kinyögni, mert a fájdalom most már olyannyira eluralkodik rajtam, hogy képtelen vagyok egy épkézláb mondatot is kinyögni. Inkább levegőt sem veszek, úgy nem fáj. Érzem már a jól ismert görcsöt is, de már késő nem vagyok képes lélegezni. Az elmém kiabál, a torkomhoz kapok, tátogok, mint egy hal, de nem jön az éltető oxigén. Minden homályos, a víz folyik rólam és a mellkasom is szorít, úgy, mint még soha. Érzékelem, hogy matatnak körülöttem, de már eluralkodik a sötétség.

Hírtelen kívülről látom magamat. Anya zokog, és két nővér fogja le. Valamit beadnak, de nem érzek semmit. Kiütnek egy defibrillátorral. Érzem az áramütést, de aztán semmi, még mindig magamat látom. Nem akarom itt hagyni őket. Újabb áramütés, ezúttal erősebb, de aztán ismét semmi. „Utoljára!” Kiáltja egy orvos, ezzel egy időben anya a nevemet kiáltja. Már nem fogja senki, összezuhanva ül a padlón. Át akarom ölelni, de nem tudom. Érzem az újabb áramütést, aztán a hírtelen égető érzést, amit a levegő újbóli beáramlása okoz a tüdőmbe. Levegő, igen. Légzés. Nagy levegőt véve ülök fel hírtelen az ágyamban és csak kapkodni tudom. Élek.

- Nyugodjon meg Mrs. Grant és lélegezzen jó mélyeket – simít a hátamon végig egy nővérke.

- Olivia! – kiált fel anya és már mellettem is van. Átölelem, és közben figyelek a légzésemre. - Annyira megijesztettél – suttogja zokogva a nyakamba.

- Ne haragudj – most már én is sírok. Az orvosok úgy döntenek, hogy a legjobb dolog, most ha nyugtatót adnak. Pillanatok alatt alszok el tőle.

Legközelebb mikor felébredtem, és körülnéztem, már sötét volt. Jason volt mellettem, a széken ült, fejét az ágyam szélére hajtotta, közben a kezemet fogta és úgy aludt. Megmozdítom az ujjaimat és ő rögtön felriad.

- Liv, Kicsim! – ölel meg rögtön és érzem, hogy a nyakam nedves lesz. Sír.

- Ne haragudj. Nem akartalak megijeszteni – suttogom. Finoman eltol magától, de csak annyira, hogy szemembe tudjon nézni.

- Nagyon szeretlek. Mikor Kate felhívott, hogy mi történt, megijedtem. Nem kellett volna, hogy itt hagyjalak. Nem akarlak elveszíteni – szeme még mindig könnyes.

- Csókolj meg kérlek – nem tudok mást mondani, de azonnal teljesíti a kérésemet. És olyan óvatosan, olyan szerelmesen csókol, min még talán soha. Megölelem és mellém fekszik. Egy pillanatra sem enged el.

- Hova lett anya? – kérdezem, miután feltűnt, hogy ő már nincs itt.

- Apád hazavitte. Teljesen kikészült.

- Mit tettem – sírom el magamat.

- Nem tehetsz róla. Érted? Most már jól vagy, és Kate is jól lesz. Most pihenj és gyógyulj, nem megyek sehová. Minél hamarabb haza akarlak vinni. Mindketten kellünk egy babához.

Elmosolyodok és fejemet a mellkasára hajtom, aztán pedig elnyom az álom. Aznap éjjel a rémálmok sem jöttek. Reggel mikor magamhoz tértem, Jason még mindig mellettem feküdt. Nem sokkal később egy orvos jött be és elvittek megvizsgálni. Rengeteg vizsgálatot csináltak, szinte egész délelőtt eltartott. Ki is fárasztott rendesen, azonban semmi okát nem találták a tegnapi szívleállásomnak, természetesen a betegségemen kívül. Mire visszatoltak a szobába, már apa is ott volt.

- Szia, kicsim. Hogy vagy? – kérdezte és megölelt. A beteghordó vissza akart emelni az ágyamba, de Jason elküldte és ő emelt vissza, aztán pedig vissza is ült mellém.

- Jól. Kicsit gyenge vagyok és kifárasztott a sok vizsgálat – sóhajtottam egyet – Hol van anya?

- Alszik. Egész éjjel hánykolódott. Nehogy magadat merd hibáztatni. Amint jól leszel, ő is jól lesz. Ezt te is tudod – magyarázta és rájöttem apának igaza van. Láttam milyen volt akkor anya és borzalmas lehetett neki. Még beszélgettünk egy kicsit, aztán éreztem, hogy pilláim lassan megadják magukat. Apa elköszönt, mi pedig újra elaludtunk. Jason sem ment haza. Alexis összepakolta a kicsik cuccait és átvitte őket magukhoz. Amíg nem rendeződik minden addig nem hajlandó visszamenni a suliba. Másnap már jobban éreztem magam, és az orvosom azt mondta, ha szigorúan pihenek otthon és ágynyugalmam lesz, akkor következő reggel hazamehetek. megígértem neki, és tudom, hogy a férjem tenni fog róla, hogy be is tartsam. A fájdalomcsillapítókat még szednem kell, ami még pluszba elnyom, tehát a pihenéssel nem lesznek gondjaim, maximum az alvással. És jól gondoltam, voltak rémálmaim, ezért nyúzottan ébredtem reggel, és kicsit késve. Jason és apa már ott voltak értem. Gyorsan felöltöztem addig ők összerakták a cuccomat. Jason tolókocsival tolt ki a kocsiig, amit nem is bántam. Kicsikét bizonytalannak éreztem még magam. Alig vártam, hogy végre haza érjünk. A saját ágyunkban aludni, Jason-nel. Hogy a kicsik reggel bejöjjenek a szobánkba és ők ébresszenek minket. Mikor haza erünk nagy meglepetés fogad minket. Olga ül a kanapénkon és tudom, hogy ennek ismét nem lesz jó vége. Közelebb megyünk és ő feláll. Túl vagyok két vetélésen, egy elrabláson és egy hírtelen szívleálláson. Most nem akarok veszekedni vele. Szótlanul és ingatag lábaimon óvatosan indulok a lépcső felé. Úgy teszek, mint aki észre sem veszi, azonban mikor mellé érek, megragadja a kezemet. Hangosan felkiáltok, hisz a fájdalmaim még mindig nem múltak el.

- Anya vedd le a kezedet a feleségemről – siet a segítségemre Jason és fenyegető hangjának hála, az anyja azonnal elengedi a karomat.

- Te ölted meg Jessicát – sziszegi a fogai között, aztán a fia felé fordul – haez a szuka nem lenne Jessica még élne.

- Jessica majdnem megölt! – kezdem el felemelni a hangom.

- Meg kellett volna tennie! – Olga szavai a szívembe vájnak.
- Ne mondj ilyet. Liv az életem, és belehalnék, ha történne vele valami. – az emelet felé indulok, de Olga utánam kiált.
- Meg kellett volna halnod te ribanc. – megtorpanok a lépcső harmadik fokánál, és csak állok meredten. Azon gondolkodtam, hogy, hogy tudnám megváltoztatni a véleményét rólam.
- Most elmondok valamit. – kezdek bele a mondókámba.
- Szívem ne. – próbál leállítani Jason, mert nagyon jól tudja, hogy mit akarok mondani.

- Semmi baj drágám. El fogom mondani. – felemelem a kezem Jason felé, és utána odafordulok Olgához.
- Önnek fogalma sincs, hogy én mennyit szenvedtem. Ön most az egyetlen boldogságot akarja elmarni mellőlem. Kiskoromban az anyukám azt mondta, hogy bármi történjen is, nem fog elhagyni. Három nappal később, megölték a szemem láttára. maga el sem tudja képzelni, hogy mit érzek nap, mint nap. Maga még nem vesztett el senkit ugye? Úgy értem, hogy a szülei idős korban, békésen távoztak. Nem volta rémálmai 13 éven át. Magának semmiért nem kellett aggódni. A sok pénz, ami körülvette, meg is védte. Nekem sosem volt egy pólónál,és egy nadrágnál több. Látja ezt? – rántom fel a pólóm ujját, és a vállamat mutatom, ahol egy nagyon halvány folt van. – Megsértettem magam, mikor megakartam szökni az elvonóról. Mikor ki akartam ugorni az ablakon, megvágta a vállamat a törött ablak. Ezt itt…- húzom fel a nadrágom szárát, és egy apró heget mutatok a sípcsontomon. – Az egyik ismerősöm tette, mikor úgy döntöttem, hogy kiszállok. Sokan jöttek, és eltörték a lábamat. – Látom, hogy Olga,és Jason is elképedve néz rám. Utolsó dolog ként, nagy fináléra készülök.
- Ez pedig…- rántom fel a pólóm hirtelen. – A lövés úgy ért, hogy nem lehet gyermekem. Most mégis van egy apró reménysugár. És ha belehalok is, de szülni fogok a fiának egy közös gyermeket. – nem szól semmit. Hirtelen megfordulok, és ahogy a fájdalom engedi, a szobába rohanok. Még a lépcsőfordulónál hallom, hogy Jason nem éppen halkan rászól az anyjára.

- Jó műsor volt anya? Ne tedd tönkre az életünket, már két gyereket elvesztettünk nem fogom Liv-et is elveszteni… - a többit már nem halottam. Bevágom magam mögött az ajtót és elfekszem az ágyon. Hagyok néhány könnycseppet végigfolyni az arcomon, de ez most túlságosan is mélyen érintett ahhoz, hogy sírni tudjak. Úgy érzem, már elsírtam ez miatt minden könnyemet. Az ajtó nyílik, az ágy süpped mellettem és egy kar csúszik át a derekamon a hasamig és csak magához húz.

- Itt vagyok – suttogja a nyakamba.

- Tudom – suttogom vissza. Lassan megfordulok, de már mindenem fáj. Fejemet a mellkasára hajtom és némán hallgatom szívének minden egyes dobbanását. Megnyugtat, hogy hallhatom.