A földön fekszem és nem tudok megmozdulni. Nem
érzek fájdalmat, de nem bírok megmozdulni. Anya kiveszi a kezemből a fegyvert
és a közeledő emberre lő. Azt hiszem meghalt. Nem vagyok biztos benne.
- Kicsim… Kicsim szólj hozzám. Kérlek. – anya a mellkasomra teszi a kezét és szorítani kezdi. Érzem, ahogy ránehezedik a felső testemre. Felemeli a kezét és látom, hogy csupa vér. Az-az én vérem? Te jó ég ez rengeteg vér. A sokk miatt nem érzek semmit. Hirtelen nagy zaj lesz. Képtelen vagyok megállapítani, hogy mi történik.
- Hívjatok mentőt. Kérlek. – anya ordibál és azt hiszem sír. Képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik körülöttem.
- Öt perc és itt vannak. – azt hiszem ez Ryan hangja. Már nem tudom nyitva tartani a szemem. Félek. Egy könnycsepp csúszik végig az arcomon.
- Ne. Melanie ne csukd be a szemed. – anya nagyon kétségbeesett.
- Szeretlek. – huh. Ki tudtam mondani. Lehunyom a szemem és elalszom.
Mikor legközelebb magamhoz térek, két hatalmas lámpa világít a szemembe. Nem tudom hol vagyok. Sok ember áll körülöttem. Mindenkin zöld ruha és maszk van.
- Doktor úr… Magához tért.
- A francba. Maszkot rá… Nem bírom elállítani a vérzést… A francba… Törlést kérek… Hogy áll az altatás?
- Még magánál van.
- Tekerje feljebb… Hatni fog. – a szemem újra leragad az utolsó mondatokat még hallom:
- Megvan a golyó. Össze fog omlani. – a gépek csipogni kezdenek és nem tudom, hogy elaludtam, vagy elájultam. Lebegek. Pihe könnyű vagyok. Kétségek gyötörnek. Mi történt? Hol vagyok? Nem akarok meghalni.
Mikor újra kinyitom a szemem, hatalmas fájdalom vág mellbe.
- Kicsim! Hála az égnek. – anya van mellettem. Hol van Christian?
- Anya – a hangom végtelenül gyenge.
- Hogy érzed magad?
- Mi történt? – kérdezem.
- Mire emlékszel? – aggódó szemei az arcomat fürkészik.
- Felhívtál… Oda mentem… És… és…
- Egy gyilkost üldöztem és csapdába estem a raktárba. Ő megtalált és rám szegezte a fegyvert. A lövés pillanatában sodortál el. Elvettem a fegyvered és lábon lőttem.
- Szóval nem halt meg. – nyöszörgöm.
- Nem! – suttogja és lehajtja a fejét. – Miért?
Összeráncolom a szemöldököm és ő felemeli a fejét.
- Miért ugrottál elém? – kérdezi anya.
- Mert szeretlek. – suttogom. – Megbocsátottam.
Sírni kezd. Nem tudok megmozdulni. Minden lehetséges helyen csövek lógnak ki. Anya közelebb hajol és egy gyengés, lágy, anyai csókot nyom a homlokomra. Az én könnyeim is kicsordulnak.
- Ne… Kérlek ne sírj… Nagyon szeretlek Melanie. Mindennél jobban. – nem is nagyon tudnék jobban sírni, hiszen nagyon fáj a mellkasom. A kezemből kilóg egy cső, aminek a végén egy teli zacskó vér lóg.
- Alexis. – suttogom. – Így nem műthetnek meg. Alexis-nek szüksége van rám. Nem hagyhatom cserben. – felakarok kelni, de anya nem engedi.
- Sss… Nincs semmi baj. Volt egy közúti baleset és már van donor. Nemsokára meg is műtik. Nyugodj meg. Most csak az számít, hogy meggyógyulj. – anya megpróbál megölelni, de nem tud. Felsóhajtok és újra elerednek a könnyeim. Megsimítja az arcomat.
- Emlékszel még valamire? – megrázom a fejem és anya megsimítja a kezem.
- Nagyon fáj. – nyöszörgöm.
- Hozok egy orvost. – mondja és puha ujjait végighúzza a kézfejemen. Kilép a szobából és csak reménykedni tudok, hogy az orvos azt fogja mondani, amit hallani akarok. Pár perc múlva anya és az orvos lép be a szobába.
- Jó napot Miss. Beckett. – köszönt az orvos.
- Jó napot.
- Meg kellett műtenünk és közben nagyon sok vért vesztett. De nyugodjon meg, minden rendben van.
- Minden? – kérdezek vissza, és úgy tűnik, megértette mire célzok. Bólint és az ágyam mellé lép, hogy megemeli a fájdalomcsillapító adagját.
- Köszönöm. – mondom neki, mikor érzem, hogy a lüktető fájdalom csillapodik. Az orvos elhagyja a szobát. Anya közelebb húz egy széket és az égy mellé ül.
- Terhes vagyok. – képtelen vagyok tovább állni a tekintetét. Megtörök azok alatt a zöld, vizslató tekintetek alatt. Kiskoromban sem tudtam 10 percnél tovább eltitkolni semmit. Ránézek és látom, hogy a tekintete belefúródik az én vegyes íriszű szemembe.
- Ez csodálatos. – suttogja. Megforgatom a szemem. Elmosolyodik. Imádom látni a széles mosolyát. Annyira hiányzott. A szemforgatásomon nevet. Tőle tanultam. Annyiszor láttam, ahogy apára forgatja a szemét, hogy én is megpróbáltam. Mikor először forgattam a szemem, anya éppen nagyon dühös volt, mert apával lézerkardoztunk a konyhában. Anya először apát, majd engem szidott le. Anya valami olyasmit mondott, hogy ha ilyen rossz maradok, akkor nem nézhetem, ahogy apa ír. – ez volt a kedvenc elfoglaltságom. – Megforgattam a szemem és anya elnevette magát. Hirtelen nem tudtam, hogy mi is történik. Csak 6 éves voltam. Nem értettem, hogy anya az előbb nagyon mérges volt, most meg kinevet. Akkor boldog voltam.
- Hol van Christian? – kérdezem.
- Haza küldtem. Itt volt tegnap egész nap és még este is. Én ma reggel jöttem. – bólintok.
- Nagyon kedves fiatalember. Hozzád való. Látszik rajta, hogy nagyon szeret… Büszke vagyok rád… - összehúzom a szemöldököm. Nem értem.
- Büszke vagyok arra, aki lettél. Büszke vagyok mindenre, ami te vagy. – ha folyton ilyeneket mond, ki fogok száradni. Ennyi könnyet elvesztegetni. Már jó sokszor megszegtem a sírnál tett ígéretemet. Közelebb hajol és megpuszil.
- Szeretlek anya. Nagyon szeretlek. Nem akarlak többé elveszíteni. Soha. – szipogom. Kopognak az ajtón és Christian lép be.
- Szia Angyalka. – mosolyognom kell a megszólításon.
- Szia. Mi a baj? Gondterheltnek látszol – szólítom meg szerelmemet és ő nagyot sóhajt. Kapok egy lágy csókot.
- Elvitték a gyerekeket. Nem tudom miért. Szörnyű érzés volt. Mind elmentek. Nem tehetek semmit. Szörnyű érzés volt. Azt hiszem, nem akarok gyereket. Soha. – a fizikai fájdalom, hirtelen lelki kínba csap át, az utolsó mondat hallatán. A szemem könnyes lett és anya megszorítja a kezem.
- Christian! Hoznál nekem egy kávét? – anya látja, hogy mindjárt feltör a zokogás. Christian bólint. Úgy hiszem, érzi, hogy nincs valami rendben. Kilép az ajtón és én elengedem a könnyeimet.
- Nem kell neki anya. Nem akarja a babát.
- Ugyan kicsim. Ez biztos csak… Csak úgy mondta. – anya próbál megnyugtatni, de érzem, hogy ő is egyetért azzal, amit mondok. A hét gyorsan eltelt. Egyre jobban és jobban lettem. A napok viszonylag unalmasan teltek. Megváltozott a kapcsolatom Christiannal. Nem tudom elfogadni, hogy terhes vagyok, de ő nem akar gyereket. A gondolat szinte felemészt. Anyán kívül senki sem tud róla. Nem is akarom, hogy más tudja. Talán apának még elmondom. Alexis is tudni fog róla.
- Szia. – lép be az ajtón Christian.
- Szia. – a hangunk elhidegült, akár csak a szívünk. Még mindig szeretem, de tudom, ha megtudja, hogy terhes vagyok, akkor csak kötelességből marad velem, vagy még úgy se. El fogok menni. Nem én akarok az lenni, akit otthagynak. Inkább megelőzöm ezt.
- Hallottam, hogy virágboltot nyitsz. Úgy gondoltam, beszállok. – mutatja fel a nagy csokor virágot és beleteszi a vázába, ami már amúgy is dugig van.
- Köszönöm. – suttogom.
- Baj van? – érdeklődik.
- Hogy értetted azt, hogy nem akarsz gyereket? – nem bírtam tovább. Meg kell győződnöm arról, ha úgy döntök, hogy elmegyek, akkor az helyes.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, ahogy hangzott.
- Kicsim… Kicsim szólj hozzám. Kérlek. – anya a mellkasomra teszi a kezét és szorítani kezdi. Érzem, ahogy ránehezedik a felső testemre. Felemeli a kezét és látom, hogy csupa vér. Az-az én vérem? Te jó ég ez rengeteg vér. A sokk miatt nem érzek semmit. Hirtelen nagy zaj lesz. Képtelen vagyok megállapítani, hogy mi történik.
- Hívjatok mentőt. Kérlek. – anya ordibál és azt hiszem sír. Képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik körülöttem.
- Öt perc és itt vannak. – azt hiszem ez Ryan hangja. Már nem tudom nyitva tartani a szemem. Félek. Egy könnycsepp csúszik végig az arcomon.
- Ne. Melanie ne csukd be a szemed. – anya nagyon kétségbeesett.
- Szeretlek. – huh. Ki tudtam mondani. Lehunyom a szemem és elalszom.
Mikor legközelebb magamhoz térek, két hatalmas lámpa világít a szemembe. Nem tudom hol vagyok. Sok ember áll körülöttem. Mindenkin zöld ruha és maszk van.
- Doktor úr… Magához tért.
- A francba. Maszkot rá… Nem bírom elállítani a vérzést… A francba… Törlést kérek… Hogy áll az altatás?
- Még magánál van.
- Tekerje feljebb… Hatni fog. – a szemem újra leragad az utolsó mondatokat még hallom:
- Megvan a golyó. Össze fog omlani. – a gépek csipogni kezdenek és nem tudom, hogy elaludtam, vagy elájultam. Lebegek. Pihe könnyű vagyok. Kétségek gyötörnek. Mi történt? Hol vagyok? Nem akarok meghalni.
Mikor újra kinyitom a szemem, hatalmas fájdalom vág mellbe.
- Kicsim! Hála az égnek. – anya van mellettem. Hol van Christian?
- Anya – a hangom végtelenül gyenge.
- Hogy érzed magad?
- Mi történt? – kérdezem.
- Mire emlékszel? – aggódó szemei az arcomat fürkészik.
- Felhívtál… Oda mentem… És… és…
- Egy gyilkost üldöztem és csapdába estem a raktárba. Ő megtalált és rám szegezte a fegyvert. A lövés pillanatában sodortál el. Elvettem a fegyvered és lábon lőttem.
- Szóval nem halt meg. – nyöszörgöm.
- Nem! – suttogja és lehajtja a fejét. – Miért?
Összeráncolom a szemöldököm és ő felemeli a fejét.
- Miért ugrottál elém? – kérdezi anya.
- Mert szeretlek. – suttogom. – Megbocsátottam.
Sírni kezd. Nem tudok megmozdulni. Minden lehetséges helyen csövek lógnak ki. Anya közelebb hajol és egy gyengés, lágy, anyai csókot nyom a homlokomra. Az én könnyeim is kicsordulnak.
- Ne… Kérlek ne sírj… Nagyon szeretlek Melanie. Mindennél jobban. – nem is nagyon tudnék jobban sírni, hiszen nagyon fáj a mellkasom. A kezemből kilóg egy cső, aminek a végén egy teli zacskó vér lóg.
- Alexis. – suttogom. – Így nem műthetnek meg. Alexis-nek szüksége van rám. Nem hagyhatom cserben. – felakarok kelni, de anya nem engedi.
- Sss… Nincs semmi baj. Volt egy közúti baleset és már van donor. Nemsokára meg is műtik. Nyugodj meg. Most csak az számít, hogy meggyógyulj. – anya megpróbál megölelni, de nem tud. Felsóhajtok és újra elerednek a könnyeim. Megsimítja az arcomat.
- Emlékszel még valamire? – megrázom a fejem és anya megsimítja a kezem.
- Nagyon fáj. – nyöszörgöm.
- Hozok egy orvost. – mondja és puha ujjait végighúzza a kézfejemen. Kilép a szobából és csak reménykedni tudok, hogy az orvos azt fogja mondani, amit hallani akarok. Pár perc múlva anya és az orvos lép be a szobába.
- Jó napot Miss. Beckett. – köszönt az orvos.
- Jó napot.
- Meg kellett műtenünk és közben nagyon sok vért vesztett. De nyugodjon meg, minden rendben van.
- Minden? – kérdezek vissza, és úgy tűnik, megértette mire célzok. Bólint és az ágyam mellé lép, hogy megemeli a fájdalomcsillapító adagját.
- Köszönöm. – mondom neki, mikor érzem, hogy a lüktető fájdalom csillapodik. Az orvos elhagyja a szobát. Anya közelebb húz egy széket és az égy mellé ül.
- Terhes vagyok. – képtelen vagyok tovább állni a tekintetét. Megtörök azok alatt a zöld, vizslató tekintetek alatt. Kiskoromban sem tudtam 10 percnél tovább eltitkolni semmit. Ránézek és látom, hogy a tekintete belefúródik az én vegyes íriszű szemembe.
- Ez csodálatos. – suttogja. Megforgatom a szemem. Elmosolyodik. Imádom látni a széles mosolyát. Annyira hiányzott. A szemforgatásomon nevet. Tőle tanultam. Annyiszor láttam, ahogy apára forgatja a szemét, hogy én is megpróbáltam. Mikor először forgattam a szemem, anya éppen nagyon dühös volt, mert apával lézerkardoztunk a konyhában. Anya először apát, majd engem szidott le. Anya valami olyasmit mondott, hogy ha ilyen rossz maradok, akkor nem nézhetem, ahogy apa ír. – ez volt a kedvenc elfoglaltságom. – Megforgattam a szemem és anya elnevette magát. Hirtelen nem tudtam, hogy mi is történik. Csak 6 éves voltam. Nem értettem, hogy anya az előbb nagyon mérges volt, most meg kinevet. Akkor boldog voltam.
- Hol van Christian? – kérdezem.
- Haza küldtem. Itt volt tegnap egész nap és még este is. Én ma reggel jöttem. – bólintok.
- Nagyon kedves fiatalember. Hozzád való. Látszik rajta, hogy nagyon szeret… Büszke vagyok rád… - összehúzom a szemöldököm. Nem értem.
- Büszke vagyok arra, aki lettél. Büszke vagyok mindenre, ami te vagy. – ha folyton ilyeneket mond, ki fogok száradni. Ennyi könnyet elvesztegetni. Már jó sokszor megszegtem a sírnál tett ígéretemet. Közelebb hajol és megpuszil.
- Szeretlek anya. Nagyon szeretlek. Nem akarlak többé elveszíteni. Soha. – szipogom. Kopognak az ajtón és Christian lép be.
- Szia Angyalka. – mosolyognom kell a megszólításon.
- Szia. Mi a baj? Gondterheltnek látszol – szólítom meg szerelmemet és ő nagyot sóhajt. Kapok egy lágy csókot.
- Elvitték a gyerekeket. Nem tudom miért. Szörnyű érzés volt. Mind elmentek. Nem tehetek semmit. Szörnyű érzés volt. Azt hiszem, nem akarok gyereket. Soha. – a fizikai fájdalom, hirtelen lelki kínba csap át, az utolsó mondat hallatán. A szemem könnyes lett és anya megszorítja a kezem.
- Christian! Hoznál nekem egy kávét? – anya látja, hogy mindjárt feltör a zokogás. Christian bólint. Úgy hiszem, érzi, hogy nincs valami rendben. Kilép az ajtón és én elengedem a könnyeimet.
- Nem kell neki anya. Nem akarja a babát.
- Ugyan kicsim. Ez biztos csak… Csak úgy mondta. – anya próbál megnyugtatni, de érzem, hogy ő is egyetért azzal, amit mondok. A hét gyorsan eltelt. Egyre jobban és jobban lettem. A napok viszonylag unalmasan teltek. Megváltozott a kapcsolatom Christiannal. Nem tudom elfogadni, hogy terhes vagyok, de ő nem akar gyereket. A gondolat szinte felemészt. Anyán kívül senki sem tud róla. Nem is akarom, hogy más tudja. Talán apának még elmondom. Alexis is tudni fog róla.
- Szia. – lép be az ajtón Christian.
- Szia. – a hangunk elhidegült, akár csak a szívünk. Még mindig szeretem, de tudom, ha megtudja, hogy terhes vagyok, akkor csak kötelességből marad velem, vagy még úgy se. El fogok menni. Nem én akarok az lenni, akit otthagynak. Inkább megelőzöm ezt.
- Hallottam, hogy virágboltot nyitsz. Úgy gondoltam, beszállok. – mutatja fel a nagy csokor virágot és beleteszi a vázába, ami már amúgy is dugig van.
- Köszönöm. – suttogom.
- Baj van? – érdeklődik.
- Hogy értetted azt, hogy nem akarsz gyereket? – nem bírtam tovább. Meg kell győződnöm arról, ha úgy döntök, hogy elmegyek, akkor az helyes.
- Hogy érted ezt?
- Úgy, ahogy hangzott.
- Én is úgy értettem, ahogy hangzott. Nem akarok
gyereket. Egy gyerek csak mindent tönkretesz. – a könnyeim kicsordulnak.
- Szépen kérlek, hogy hozd vissza a cuccaimat. Vigyél vissza mindent a lakásomba. – alig bírom visszatartani a zokogásom.
- Ne csináld ezt Melanie. Kérlek.
- Nem Christian. Döntöttem, kérlek fogadd el.
- De én ezt nem értem.
- Már nem szeretlek. – a könnyeim most már nagyon folynak. Nagyot nyelek és letuszkolom a gombócot a torkomból. Christian szája tátva marad. Nagy levegőt vesz és elindul az ajtó felé. Megpróbálja megőrizni a maradék méltóságát. Nem vagyok gonosz. Ez nekem is elég sok. Nem fogok belerúgni. Christian kifordul az ajtón és anya jön be.
- Mi történt? – kérdezi.
- Szakítottunk. Vagyis szakítottam. – most már nem csak könnyezem. – Nem fogom itt megszülni a babát. El kell mennem innen. Messzire.
- Nem! Most kaptalak vissza. Nem mehetsz el. – anya szeme is könnyes lesz.
- Muszáj elmennem. – anya egyre szorosabban fogja a kezem.
- Kérlek. – anya sírni kezd.
- Ígérem visszajövök. – anya megölel. A hetek gyorsan teltek. Már teljesen jól vagyok fizikailag. Hiányzik Christian, de kitartok a döntésem helyessége mellett. Összecsomagolok és a reptérre tartok. Elutazom. A cél: Franciaország. Pontosabban Párizs.
- Szépen kérlek, hogy hozd vissza a cuccaimat. Vigyél vissza mindent a lakásomba. – alig bírom visszatartani a zokogásom.
- Ne csináld ezt Melanie. Kérlek.
- Nem Christian. Döntöttem, kérlek fogadd el.
- De én ezt nem értem.
- Már nem szeretlek. – a könnyeim most már nagyon folynak. Nagyot nyelek és letuszkolom a gombócot a torkomból. Christian szája tátva marad. Nagy levegőt vesz és elindul az ajtó felé. Megpróbálja megőrizni a maradék méltóságát. Nem vagyok gonosz. Ez nekem is elég sok. Nem fogok belerúgni. Christian kifordul az ajtón és anya jön be.
- Mi történt? – kérdezi.
- Szakítottunk. Vagyis szakítottam. – most már nem csak könnyezem. – Nem fogom itt megszülni a babát. El kell mennem innen. Messzire.
- Nem! Most kaptalak vissza. Nem mehetsz el. – anya szeme is könnyes lesz.
- Muszáj elmennem. – anya egyre szorosabban fogja a kezem.
- Kérlek. – anya sírni kezd.
- Ígérem visszajövök. – anya megölel. A hetek gyorsan teltek. Már teljesen jól vagyok fizikailag. Hiányzik Christian, de kitartok a döntésem helyessége mellett. Összecsomagolok és a reptérre tartok. Elutazom. A cél: Franciaország. Pontosabban Párizs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése