SZERETLEK <3
Mikor először magamhoz térek, érzem, hogy zsibbad
a kezem. Nem érzem az ujjaimat. Felemelem a fejem és látom, hogy Christian a
kezemet szorongatja és a feje elnyomja a kezemet. Megmozdítom és ő rögtön
felkapja a fejét.
- Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni, de már nem érzem az ujjaimat. – suttogom. A hangom erősebb, mint legutóbb.
- Hogy érzed magad? – kérdezi gondoskodó tekintettel.
- Jobban. – egy orvos lép be a kórterembe. Anya jön utána. Furcsa mód a gépek, amik rám vannak kötve, és a szívemet figyelik, egyre gyorsabban csipognak.
- Nyugodjon meg Miss. Beckett. – utasít lágy hangon az orvos. – Leesett a vérnyomása és elájult. Semmi rendelleneset nem találtunk, tehát valami stressz okozhatta. Történt mostanában valami megrázó dolog önnel? – ez most hülyéskedik velem?
- Ömm. A halott anyámról kiderült, hogy mégis él, a nővérem az intenzíven fekszik és a vesémre vár, valamint őrülten beleszerettem egy férfiba, aki folyton megőrjít… Nem.. asszem semmi különös nem történt. – a hangom dühös és újra gyorsabban és gyorsabban csipognak ezek a rohad gépek. Nem bírom ezt a feszültséget.
- Nyugodjon meg kérem. Mitől nyugodna meg?
- Ha ő távozna. – intek a fejemmel anya felé. Látom a gyötrődést a szemében. Látom, ahogy némán esdekel a bocsánatomért. Megszakad a szívem. Apró, nedves, sós könnycseppek formájában jelenik meg a fájdalom. Nem szoktam sírni. Miután eltemettük anyát, megfogadtam, hogy nem sírok többé. Ez most mégis más. Legszívesebben magamhoz rántanám és megmutatnám, hogy nem haragszom. Megakarok bocsátani. De a fejemben olyan könnyű kimondani. De a valóságban az-az igazság, hogy az agyam megbocsátana, hiszen nem akarja szenvedni látni, de a szívem túl sértett ahhoz, hogy egyszerűen, csak megbocsásson. Anya hátat fordít és kilép a kórteremből.
- Ha minden rendben lesz, akkor délután már haza is mehet. Vigyázzon magára, mert ha a műtét előtt is ekkora ingadozás lesz a vérnyomásában, akkor nem műthetem meg. – megértően bólintok. A orvos elhagyja a szobát és Christiannal ketten maradunk.
- Hát ezek szerint, lőttek a terveinknek. – lehajtja a fejét.
- Bepótoljuk ígérem… Sajnálom. – fűzöm hozzá a bocsánatkérő szót a mondandómhoz.
- Mit Angyalka? – kérdez vissza.
- Hogy olyan csúnyán és önfejűen viselkedtem veled. Túlreagáltam a dolgot. Hálásnak kellett volna lennem. Csak tudod… volt egy olyan időszak, anya halála után, mikor az ivás mellett pénzt fogadtam el, bizonyos szexuális szolgáltatásokért. De nem volt több egy hónapnál. De nagyon nem szeretném ezt újra átélni. Úgy éreztem, hogy a szex miatt fizetsz. Nem tudom másképp felfogni.
- Értem. Ezt nem tudtam. Sajnálom. Az információkat az újságból olvastam és az interneten kutattam. A jótékonysági alaptól kérdeztem meg a számlaszámodat. Ezek nyílt adatok. Nem tudtam, hogy ennyire rosszul fog érinteni.
- De ez akkor is rengeteg pénz Christian. Nem dobálózhatsz ennyi pénzzel. – már lágy a hangom. Leül mellém az ágyra és megfogja a kezem. Tekintetét az enyémbe fúrja.
- Ez nekem csak aprópénz. Szörnyen gazdag vagyok. El sem tudod képzelni mennyire. Melanie… Én 100.000$ (kb: 221.000.000 Ft) keresek óránként. – a szám tátva marad és azt hiszem, nem veszek levegőt. Ő egy óra alatt megkeresi az éves fizetésem 40x-esét. Most tudatosul bennem, hogy 40 évig kéne dolgoznom, hogy megkapjam az a pénzt, amit ő egy óra alatt. Tényleg elképzelhetetlenül gazdag.
- Ó – csak ennyit bírok kinyögni. Közelebb hajol és megcsókolja a homlokomat.
- Ne aggódj ilyeneken. Gondoskodni akarok rólad, mert szeretlek. Nem érdekel a múltad. Nem érdekel, hogy mit tettél régen. Segíteni akarok. Szeretni akarlak, de az úgy nem megy, ha állandóan elfutsz. – lehajtom a fejem és egy könnycsepp akar kifolyni a szememből, de inkább görcsösen visszatartom.
- Édesanyád nagyon szeret Melanie. Annyira vágyik rá, hogy megbocsáss neki.
- Tudom. – suttogom és az oly nagy erőkkel visszatartott könnycsepp, most záporként hullik ki a szememből. Hirtelen felzokogom és Christian nagyon gyorsan ölel magához. – Megakarok bocsátani. Én annyira szeretnék, de nem megy. Az elmúlt 5 év, életem legborzalmasabb időszaka volt. Képtelen vagyok elfelejteni. – hüppögöm.
- Én segítek. Oké? Mindent megteszek, hogy elfeledtessem ezeket veled. – már az ő hangjában is fellelem a kétségbeesést. Bólintok és ő féltőn megcsókol.
Délután megkaptam a zárójelentést és már hazafelé tartunk. A kocsiban nincs csend. Christian le sem veszi a combomról a kezét. Simogatja a lábam, és meg kell mondanom, hogy ez piszkosul felizgat. Ráteszem a kezem a kezére.
- Ha ezt tovább akarod folytatni, akkor állj meg a kocsival, mert már nem bírom sokáig. – gonoszul rám mosolyog és folytatja a combom édes kínzását. Olyan közel ér a keze, hogy már érzem a bizsergést a lábam között. Alig bírom kivárni, hogy haza érjünk. Christian mindig tudja, hol érintsen ahhoz, hogy teljesen begerjedjek. Mikor haza érünk, kiszállunk a kocsiból és a lifthez megyünk. A liftben rám törnek a gondolatok. Bár csak anya is megismerné Christian-t. Bárcsak bemutathatnám nekik. Annyira szeretném, ha szeretnék őt. Nekem mindennél többet jelent. A lift felér és mi kilépünk belőle. Christian rám vigyorog és magához húz. A pólóm alatt, felfelé majd lefelé csúszik a keze a gerincemen. Libabőrös leszek az érintéstől.
- Várj. – állítom le.
- Mi a baj? – kérdezi.
- Telefonálnom kell. – összehúzott szemöldökkel néz rám és azt hiszem tudja mire készülök. Elengedem a kezét és ő még magához húz egy homlok puszira. Aztán elenged. Az emeletre megyek és magamra csukom Christian, vagyis a mi szobánk ajtaját. Már jó régen voltam otthon. Nem tudom, hogy most mi van. Itt is van cuccom és otthon is. Ha elintéztem a dolgom, akkor ezt meg kell beszélnem vele. Leülök az ágyra és a kezembe fogom a telefonom. A Black Barry-m némán hallgat a kezemben. Azt várja, hogy kezdjek vele valamit, de azt hiszem. Nem vagyok elég bátor. Most nem játszhatok nyuszisat. Tennem kell azért, hogy boldog legyek. Összeszedem szétszórt gondolataimat és tárcsázok egy ismert számot. Kicsöng.
- Beckett. – szól bele anya a telefonba.
- Szia. – suttogom. – Én vagyok… Melanie.
- Ne haragudj. Nem akartalak felébreszteni, de már nem érzem az ujjaimat. – suttogom. A hangom erősebb, mint legutóbb.
- Hogy érzed magad? – kérdezi gondoskodó tekintettel.
- Jobban. – egy orvos lép be a kórterembe. Anya jön utána. Furcsa mód a gépek, amik rám vannak kötve, és a szívemet figyelik, egyre gyorsabban csipognak.
- Nyugodjon meg Miss. Beckett. – utasít lágy hangon az orvos. – Leesett a vérnyomása és elájult. Semmi rendelleneset nem találtunk, tehát valami stressz okozhatta. Történt mostanában valami megrázó dolog önnel? – ez most hülyéskedik velem?
- Ömm. A halott anyámról kiderült, hogy mégis él, a nővérem az intenzíven fekszik és a vesémre vár, valamint őrülten beleszerettem egy férfiba, aki folyton megőrjít… Nem.. asszem semmi különös nem történt. – a hangom dühös és újra gyorsabban és gyorsabban csipognak ezek a rohad gépek. Nem bírom ezt a feszültséget.
- Nyugodjon meg kérem. Mitől nyugodna meg?
- Ha ő távozna. – intek a fejemmel anya felé. Látom a gyötrődést a szemében. Látom, ahogy némán esdekel a bocsánatomért. Megszakad a szívem. Apró, nedves, sós könnycseppek formájában jelenik meg a fájdalom. Nem szoktam sírni. Miután eltemettük anyát, megfogadtam, hogy nem sírok többé. Ez most mégis más. Legszívesebben magamhoz rántanám és megmutatnám, hogy nem haragszom. Megakarok bocsátani. De a fejemben olyan könnyű kimondani. De a valóságban az-az igazság, hogy az agyam megbocsátana, hiszen nem akarja szenvedni látni, de a szívem túl sértett ahhoz, hogy egyszerűen, csak megbocsásson. Anya hátat fordít és kilép a kórteremből.
- Ha minden rendben lesz, akkor délután már haza is mehet. Vigyázzon magára, mert ha a műtét előtt is ekkora ingadozás lesz a vérnyomásában, akkor nem műthetem meg. – megértően bólintok. A orvos elhagyja a szobát és Christiannal ketten maradunk.
- Hát ezek szerint, lőttek a terveinknek. – lehajtja a fejét.
- Bepótoljuk ígérem… Sajnálom. – fűzöm hozzá a bocsánatkérő szót a mondandómhoz.
- Mit Angyalka? – kérdez vissza.
- Hogy olyan csúnyán és önfejűen viselkedtem veled. Túlreagáltam a dolgot. Hálásnak kellett volna lennem. Csak tudod… volt egy olyan időszak, anya halála után, mikor az ivás mellett pénzt fogadtam el, bizonyos szexuális szolgáltatásokért. De nem volt több egy hónapnál. De nagyon nem szeretném ezt újra átélni. Úgy éreztem, hogy a szex miatt fizetsz. Nem tudom másképp felfogni.
- Értem. Ezt nem tudtam. Sajnálom. Az információkat az újságból olvastam és az interneten kutattam. A jótékonysági alaptól kérdeztem meg a számlaszámodat. Ezek nyílt adatok. Nem tudtam, hogy ennyire rosszul fog érinteni.
- De ez akkor is rengeteg pénz Christian. Nem dobálózhatsz ennyi pénzzel. – már lágy a hangom. Leül mellém az ágyra és megfogja a kezem. Tekintetét az enyémbe fúrja.
- Ez nekem csak aprópénz. Szörnyen gazdag vagyok. El sem tudod képzelni mennyire. Melanie… Én 100.000$ (kb: 221.000.000 Ft) keresek óránként. – a szám tátva marad és azt hiszem, nem veszek levegőt. Ő egy óra alatt megkeresi az éves fizetésem 40x-esét. Most tudatosul bennem, hogy 40 évig kéne dolgoznom, hogy megkapjam az a pénzt, amit ő egy óra alatt. Tényleg elképzelhetetlenül gazdag.
- Ó – csak ennyit bírok kinyögni. Közelebb hajol és megcsókolja a homlokomat.
- Ne aggódj ilyeneken. Gondoskodni akarok rólad, mert szeretlek. Nem érdekel a múltad. Nem érdekel, hogy mit tettél régen. Segíteni akarok. Szeretni akarlak, de az úgy nem megy, ha állandóan elfutsz. – lehajtom a fejem és egy könnycsepp akar kifolyni a szememből, de inkább görcsösen visszatartom.
- Édesanyád nagyon szeret Melanie. Annyira vágyik rá, hogy megbocsáss neki.
- Tudom. – suttogom és az oly nagy erőkkel visszatartott könnycsepp, most záporként hullik ki a szememből. Hirtelen felzokogom és Christian nagyon gyorsan ölel magához. – Megakarok bocsátani. Én annyira szeretnék, de nem megy. Az elmúlt 5 év, életem legborzalmasabb időszaka volt. Képtelen vagyok elfelejteni. – hüppögöm.
- Én segítek. Oké? Mindent megteszek, hogy elfeledtessem ezeket veled. – már az ő hangjában is fellelem a kétségbeesést. Bólintok és ő féltőn megcsókol.
Délután megkaptam a zárójelentést és már hazafelé tartunk. A kocsiban nincs csend. Christian le sem veszi a combomról a kezét. Simogatja a lábam, és meg kell mondanom, hogy ez piszkosul felizgat. Ráteszem a kezem a kezére.
- Ha ezt tovább akarod folytatni, akkor állj meg a kocsival, mert már nem bírom sokáig. – gonoszul rám mosolyog és folytatja a combom édes kínzását. Olyan közel ér a keze, hogy már érzem a bizsergést a lábam között. Alig bírom kivárni, hogy haza érjünk. Christian mindig tudja, hol érintsen ahhoz, hogy teljesen begerjedjek. Mikor haza érünk, kiszállunk a kocsiból és a lifthez megyünk. A liftben rám törnek a gondolatok. Bár csak anya is megismerné Christian-t. Bárcsak bemutathatnám nekik. Annyira szeretném, ha szeretnék őt. Nekem mindennél többet jelent. A lift felér és mi kilépünk belőle. Christian rám vigyorog és magához húz. A pólóm alatt, felfelé majd lefelé csúszik a keze a gerincemen. Libabőrös leszek az érintéstől.
- Várj. – állítom le.
- Mi a baj? – kérdezi.
- Telefonálnom kell. – összehúzott szemöldökkel néz rám és azt hiszem tudja mire készülök. Elengedem a kezét és ő még magához húz egy homlok puszira. Aztán elenged. Az emeletre megyek és magamra csukom Christian, vagyis a mi szobánk ajtaját. Már jó régen voltam otthon. Nem tudom, hogy most mi van. Itt is van cuccom és otthon is. Ha elintéztem a dolgom, akkor ezt meg kell beszélnem vele. Leülök az ágyra és a kezembe fogom a telefonom. A Black Barry-m némán hallgat a kezemben. Azt várja, hogy kezdjek vele valamit, de azt hiszem. Nem vagyok elég bátor. Most nem játszhatok nyuszisat. Tennem kell azért, hogy boldog legyek. Összeszedem szétszórt gondolataimat és tárcsázok egy ismert számot. Kicsöng.
- Beckett. – szól bele anya a telefonba.
- Szia. – suttogom. – Én vagyok… Melanie.
Nem szól bele. Most mit mondjak? Nagyot nyelek és
folytatom.
- Szeretnék találkozni veled. Beszélnünk kell. – a hangom szörnyen megtört. Azt hiszem, hogy képes vagyok elengedni a múltat. Már nem szorongatom görcsösen. Bármi történjen is, Christian mellettem van. – Mondjuk egy óra múlva a Central Parkban.
- Rendben. – azt hiszem sír. Nem akarom, hogy sírjon. Óvatosan leteszem a telefont. Nagy levegőt veszek és lemegyek, hogy beszéljek Christiannal. Lerobogok a lépcsőn és látom, hogy a konyhában áll és kávét főz. Mögé lépek és átfogom a derekét.
- Beszélnünk kell. – felém fordul és látom, hogy figyel rám. – Az a helyzet, hogy a legtöbb időmet itt töltöm, de a legtöbb ruhám otthon van. Szóval… két lehetőség van. Vagy haza megyek, vagy idehozzuk a ruháimat.
Csábosan a mutató ujjammal végig simítom az alsó ajkát és megcsókolom.
- Van egy harmadik lehetőség. Mi itt maradunk és én valakit elküldök a cuccaidért. Nem csak a ruháidat hozhatod ide, hanem azt amit még szeretnél.
- Oké, de akkor ahhoz tényleg el kell mennünk hozzám. Fejből nem tudom a lakásom tartalmát. – ő bólint és megölel.
- Nos? Mire jutottál? Beszéltél vele? – bólogatok és sóhajtok egy nagyot. Christian megölel és úgy érzem, biztonságban vagyok.
- Rendben. Induljunk a lakásodra, hogy minél gyorsabban visszaérjünk. – összekulcsolom az ujjainkat és a lakásomhoz megyünk. Az út nem hosszú. Gyorsan felmegyünk és elkezdünk összecsomagolni.
- Én kezdem a ruhákkal, te pedig nézz körül a nappaliban. Ami megtetszik, dobozold be és vihetjük.
- Oké. – bemegyek a szobámba és egy nagy bőröndbe rakom a ruháimat.
- Hűha. – kiált fel Christian. - Ezt tuti visszük.
- Mit találtál? – kifelé sétálok a szobából és lebénultan állok, mikor meglátom, hogy mit tart Christian a kezében. – Jaj ne! Csak azt ne.
- Miért? – nevetnem kell. – Ezek nagyszerűek. Annyira gyönyörű vagy rajta. Tökéletes lesz a falon.
- Mi? A falra? A szobába? Az arcképemet akarod bámulni, mondjuk szex közben?
- Nem! A nappaliba szeretném rakni. Hogy mindenki láthassa. – a kezembe veszem a fekete-fehér portré és nézegetni kezdem.
- Anya csináltatta. Végzős voltam. Az álhalála előtti évben készült. Egy nagy vásárban sétáltunk és láttunk egy idős bácsit, aki ilyeneket csinált. Odamentünk és anya felvillantotta a jelvényét és soron kívül megfestette a portrémat. Az egyik legszebb délután volt, amit együtt töltöttünk. – elmosolyodom az emlékek hatására.
- Oh Angyalka! – húz közelebb magához. – Tudod… Szerintem… Méltón kéne elbúcsúzni ettől a nagyszerű lakástól.
- Benne lennék, de negyed óra múlva a Central Parkban kell lennem.
- Oh annyi idő alatt elintézzük. – összeráncolom a szemöldököm és egy kis kartávolságra lépek tőle. – Csak vicceltem… Sajnálom.
Ijedt képet vág. Egy csöppet vicces.
- Nyugi. Most nem sértődök meg. Inkább siessünk. Hazafelé kiteszel a parknál?
- Igen. Persze. – felkapjuk a dobozokat és a kocsihoz visszük őket. Berakjuk a csomagtartóba a cuccokat és kicsit morcos lettem, mikor Christian berakta a hatalmas portrét a csomagtartóba. Beszálltunk a kocsiba és kerülővel a park felé megyünk. Christian leparkol és én kiszállok.
- Sok szerencsét. – szól utánam Christian és én egy csókkal jutalmazom a kegyelmességét. Megsimítom az arcát és a park felé kezdek sétálni. Nem látom anyát. Leülök a padra és várok. Kezdek fázni. Anyának nem szokása a késés. Hirtelen megcsörren a telefonom. A táskámba kezdek kutatni és kiveszem belőle a telefonom. Megnyom a „FOGAD” gombot. A fülemhez tartom és beleszólok.
- Beckett.
- Jó napot Miss. Beckett. Új híreim vannak az ön számára. Sajnos nem tudjuk megműteni. – mondja az orvos és én megijedek.
- De mégis miért? – szólok ijedt hangon a telefonba. Tiltakozni akarok, de ő megelőz.
- MI? – kiáltok fel csodálkozásomban. Az orvos elkezdi taglalni, hogy miért nem műthet meg, de igazából nem foglalkozom vele. Nem figyelek rá. Ez hihetetlen. Ilyen nincs… Ez… Ez…
- További szép napot Miss. Beckett. – erre a mondatra térek vissza a valóságba.
- Igen. Köszönöm. Viszlát. – dadogom. Letesszük a telefont és körülnézek. Anya még mindig sehol. A telefonom újra rezegni kezd. Anya neve áll a kijelzőn. Felveszem, de mielőtt beleszólhatnék, ő szólal meg.
- Espo. A 144. utcai raktárban vagyok. Ez az őrült rám vadászik. Egy ideig biztonságban vagyok, de siess. Megszakad a vonal és én azonnal leintek egy taxit. Megadom a címet és megkérem a sofőrt, hogy taposson bele. Pár perc után a 144. utcára fordulunk. A raktártól kicsit távolabb megkérem a sofőrt, hogy parkoljon le. Elsétálok a raktárig és ott előhúzom a fegyverem. Tudom, hogy szabadságon vagyok , de nem megyek sehova a fegyverem és a jelvényem nélkül. Bekukkantok, de elsőre tisztának tűnik. Gyorsan fedezékbe vonulok és onnan szemlélődöm. Valami mozgolódást látok, de nem tudom eldönteni, hogy anya az, vagy valaki más. Lassan felemelkedem és előre szegezem a fegyveremet.
- Ugyan Beckett nyomozó. Nem menekülhet. Már öt éve keresem önt. – egy lövés dördül és én megijedek. Még sosem lőttem le senkit, de ha most sor kerülne rá, akkor készen állok. Egy újabb lövés dördül, de most felém jön a golyó. A fejem mellett csapódik be és én hirtelen leguggolok. A lövés szemből jött. Tehát arrafelé van a gyilkos. Ahj hol vagy anya?
- Ááá … - ez anya. Elkapta… a francba. Közelebb megyek, hogy jobban lássak. Már látom anyát. Éppen farkasszemet néz egy Glockkal. Le fogja lőni. Nem tudom, honnan, de érzem, hogy lőni fog. Futni kezdek és eltarolom anyát, de ebben a pillanatban egy lövés is dördül. Nem tudom eldönteni, hogy eltalált-e valakit.
- Szeretnék találkozni veled. Beszélnünk kell. – a hangom szörnyen megtört. Azt hiszem, hogy képes vagyok elengedni a múltat. Már nem szorongatom görcsösen. Bármi történjen is, Christian mellettem van. – Mondjuk egy óra múlva a Central Parkban.
- Rendben. – azt hiszem sír. Nem akarom, hogy sírjon. Óvatosan leteszem a telefont. Nagy levegőt veszek és lemegyek, hogy beszéljek Christiannal. Lerobogok a lépcsőn és látom, hogy a konyhában áll és kávét főz. Mögé lépek és átfogom a derekét.
- Beszélnünk kell. – felém fordul és látom, hogy figyel rám. – Az a helyzet, hogy a legtöbb időmet itt töltöm, de a legtöbb ruhám otthon van. Szóval… két lehetőség van. Vagy haza megyek, vagy idehozzuk a ruháimat.
Csábosan a mutató ujjammal végig simítom az alsó ajkát és megcsókolom.
- Van egy harmadik lehetőség. Mi itt maradunk és én valakit elküldök a cuccaidért. Nem csak a ruháidat hozhatod ide, hanem azt amit még szeretnél.
- Oké, de akkor ahhoz tényleg el kell mennünk hozzám. Fejből nem tudom a lakásom tartalmát. – ő bólint és megölel.
- Nos? Mire jutottál? Beszéltél vele? – bólogatok és sóhajtok egy nagyot. Christian megölel és úgy érzem, biztonságban vagyok.
- Rendben. Induljunk a lakásodra, hogy minél gyorsabban visszaérjünk. – összekulcsolom az ujjainkat és a lakásomhoz megyünk. Az út nem hosszú. Gyorsan felmegyünk és elkezdünk összecsomagolni.
- Én kezdem a ruhákkal, te pedig nézz körül a nappaliban. Ami megtetszik, dobozold be és vihetjük.
- Oké. – bemegyek a szobámba és egy nagy bőröndbe rakom a ruháimat.
- Hűha. – kiált fel Christian. - Ezt tuti visszük.
- Mit találtál? – kifelé sétálok a szobából és lebénultan állok, mikor meglátom, hogy mit tart Christian a kezében. – Jaj ne! Csak azt ne.
- Miért? – nevetnem kell. – Ezek nagyszerűek. Annyira gyönyörű vagy rajta. Tökéletes lesz a falon.
- Mi? A falra? A szobába? Az arcképemet akarod bámulni, mondjuk szex közben?
- Nem! A nappaliba szeretném rakni. Hogy mindenki láthassa. – a kezembe veszem a fekete-fehér portré és nézegetni kezdem.
- Anya csináltatta. Végzős voltam. Az álhalála előtti évben készült. Egy nagy vásárban sétáltunk és láttunk egy idős bácsit, aki ilyeneket csinált. Odamentünk és anya felvillantotta a jelvényét és soron kívül megfestette a portrémat. Az egyik legszebb délután volt, amit együtt töltöttünk. – elmosolyodom az emlékek hatására.
- Oh Angyalka! – húz közelebb magához. – Tudod… Szerintem… Méltón kéne elbúcsúzni ettől a nagyszerű lakástól.
- Benne lennék, de negyed óra múlva a Central Parkban kell lennem.
- Oh annyi idő alatt elintézzük. – összeráncolom a szemöldököm és egy kis kartávolságra lépek tőle. – Csak vicceltem… Sajnálom.
Ijedt képet vág. Egy csöppet vicces.
- Nyugi. Most nem sértődök meg. Inkább siessünk. Hazafelé kiteszel a parknál?
- Igen. Persze. – felkapjuk a dobozokat és a kocsihoz visszük őket. Berakjuk a csomagtartóba a cuccokat és kicsit morcos lettem, mikor Christian berakta a hatalmas portrét a csomagtartóba. Beszálltunk a kocsiba és kerülővel a park felé megyünk. Christian leparkol és én kiszállok.
- Sok szerencsét. – szól utánam Christian és én egy csókkal jutalmazom a kegyelmességét. Megsimítom az arcát és a park felé kezdek sétálni. Nem látom anyát. Leülök a padra és várok. Kezdek fázni. Anyának nem szokása a késés. Hirtelen megcsörren a telefonom. A táskámba kezdek kutatni és kiveszem belőle a telefonom. Megnyom a „FOGAD” gombot. A fülemhez tartom és beleszólok.
- Beckett.
- Jó napot Miss. Beckett. Új híreim vannak az ön számára. Sajnos nem tudjuk megműteni. – mondja az orvos és én megijedek.
- De mégis miért? – szólok ijedt hangon a telefonba. Tiltakozni akarok, de ő megelőz.
- MI? – kiáltok fel csodálkozásomban. Az orvos elkezdi taglalni, hogy miért nem műthet meg, de igazából nem foglalkozom vele. Nem figyelek rá. Ez hihetetlen. Ilyen nincs… Ez… Ez…
- További szép napot Miss. Beckett. – erre a mondatra térek vissza a valóságba.
- Igen. Köszönöm. Viszlát. – dadogom. Letesszük a telefont és körülnézek. Anya még mindig sehol. A telefonom újra rezegni kezd. Anya neve áll a kijelzőn. Felveszem, de mielőtt beleszólhatnék, ő szólal meg.
- Espo. A 144. utcai raktárban vagyok. Ez az őrült rám vadászik. Egy ideig biztonságban vagyok, de siess. Megszakad a vonal és én azonnal leintek egy taxit. Megadom a címet és megkérem a sofőrt, hogy taposson bele. Pár perc után a 144. utcára fordulunk. A raktártól kicsit távolabb megkérem a sofőrt, hogy parkoljon le. Elsétálok a raktárig és ott előhúzom a fegyverem. Tudom, hogy szabadságon vagyok , de nem megyek sehova a fegyverem és a jelvényem nélkül. Bekukkantok, de elsőre tisztának tűnik. Gyorsan fedezékbe vonulok és onnan szemlélődöm. Valami mozgolódást látok, de nem tudom eldönteni, hogy anya az, vagy valaki más. Lassan felemelkedem és előre szegezem a fegyveremet.
- Ugyan Beckett nyomozó. Nem menekülhet. Már öt éve keresem önt. – egy lövés dördül és én megijedek. Még sosem lőttem le senkit, de ha most sor kerülne rá, akkor készen állok. Egy újabb lövés dördül, de most felém jön a golyó. A fejem mellett csapódik be és én hirtelen leguggolok. A lövés szemből jött. Tehát arrafelé van a gyilkos. Ahj hol vagy anya?
- Ááá … - ez anya. Elkapta… a francba. Közelebb megyek, hogy jobban lássak. Már látom anyát. Éppen farkasszemet néz egy Glockkal. Le fogja lőni. Nem tudom, honnan, de érzem, hogy lőni fog. Futni kezdek és eltarolom anyát, de ebben a pillanatban egy lövés is dördül. Nem tudom eldönteni, hogy eltalált-e valakit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése