jh

jh

2013. március 16., szombat

Bizonytalan jövő 7.rész


- Te jó ég. Hol van most? – nagyon megijedtem. Ezt nem hiszem el. Remélem életben van.
- A Szent Anna kórházban  New Yorkban. – nem mondok semmit, csak lecsapom a telefont. Kiviharzok a fürdőből és villámsebességgel öltözök fel. Christian is összeszedi magát.
- Alexis-nek autóbalesete volt. Oda kell mennem.
- Nem engedlek vezetni. Nem tudsz odafigyelni. Elviszlek. – most egy nagy terhet vett le a vállamról. Nem hittem volna, hogy felajánlja és, hogy velem marad. Azt hiszem, hogy szeretem őt. Biztonságban érzem magam mellette, mikor vezetni látom. Annyira könnyedén veszi a kanyarokat és annyira lazán vezet. Látszik, hogy teljes mértékben uralkodik a kocsin. Az út nagyon csendben telt. A kezét nem vette le a combomról. Nem zavart, inkább megnyugtatott az érzés. Nem voltam képes megszólalni. Nagyon félek, hogy Lexnek valami baja lesz. Mi mindig ott voltunk egymásnak. Mindig jól kijöttünk egymással. Megvédtük egymást és segítettünk a másiknak, hogyha valami baj van.
- Hol van? – viharzom be a kórházba  Christian alig bír velem lépést tartani. Meglátom anyáékat és odarohanok. – Hol van? – ismétlem meg a kérdésemet.
- Odabent van. Műtik. Még várnunk kell. – odabújok Christianhez és érzem, hogy az összes tekintet a hátamat pásztázza. Egy hosszú és nehéz óra után egy orvos lép ki a műtőből. Apa lép oda hozzá először és faggatni kezdi.
- Hogy van a lányom? – kérdezi apa és látom, hogy az orvos nem tud semmi biztatót mondani.
- A lányának nagyon súlyos az állapota. Megműtöttük és elállítottuk a belső vérzést, de haladéktalanul vesére van szüksége. A várólista élén van, de nem lehetünk biztosak benne, hogy időben megérkezik a szerv. – ez nem lehet. Segítenem kell. Meg kell tennem érte.
- Doktor úr. – szólok az orvosnak és minden tekintet rám szegeződik. – Alexis-el megegyezik a vércsoportunk. Én megfelelő donor lehetnék. Én odaadom a vesémet neki. Segítenem kell rajta. – Érzem, hogy Christian megszorítja a kezemet.
- Az is megoldható, de ahhoz alapos kivizsgálás kell. Nem kockáztathatunk, mert az a nővére életébe kerülhet. – bólintok és visszabújok Christian ölelésébe. Nem mondja, hogy ne tegyem, hiszen tudja, hogy megfogom tenni. Nem szólok anyáékhoz, csak némán az orvos irodája felé kezdünk menni. Ő velem van és most csak ez számít. Christian a kezemet szorítja és ez engem megnyugtat.
- Nem kell itt maradnod, ha nem akarsz. Holnap fontos tárgyalásod lesz. Ki kell pihenned magad. – mondom neki, mielőtt belépnénk az orvos irodájába.
- Most csak hülyéskedsz velem igaz? Ha azt hiszed, hogy itt hagylak egyedül, akkor nagyot tévedsz. Nem hagylak magadra Melanie. Itt leszek addig, amíg ez az egész tart. – magához húz és szorosan ölel. Egy hosszú, néma csókkal köszönöm meg neki, amit értem tesz. Belépünk az orvos irodájába és leülünk egy-egy székre.
- Miss. Beckett. Tudnia kell, hogy ez nagyon kockázatos dolog és még az sem biztos, hogy ön megfelelő donor lehet a nővére számára. A vizsgálatokat, még holnap elvégezzük. A nővérének nincs elvesztegethető ideje. – én csak bólintok. Tudatában vagyok mindennek. Felfogtam és megértettem ennek az egésznek a kockázatát. Értem, hogy akár bele is halhatok. De ez jelenleg nem érdekel. Alexis-ért meg kell tennem. Csak én segíthetek rajta.
- Akkor holnap mikorra jöjjek? – kérdezem az orvostól.
- Az lenne a legjobb, ha minél előbb be tudna jönni. Ha reggel bejönne, az lenne a legjobb. – bólintok és felállok a székről. Christian is feláll és egy halk viszlát után elhagyjuk az irodát. A kocsihoz megyünk vissza. Anyáék biztosan az intenzíven vannak. Engem már úgysem engednének be. Megvárom, amíg holnap láthatom Lexi-t. Beülünk a kocsiba és újra hagyom, hogy Christian vezessen.
- Nem mehetnénk hozzád? – kérdezem tőle óvatosan. Mindig az én lakásomon vagyunk. Nekem nincs rejtegetni valóm. Szeretném megnézni, hogy hol lakik Mr. Tökéletes.
- Nem! – a kijelentése meghökkent.
- Miért? – kérdezem halkan. Nincs erőm kiabálni, vagy hirtelen nekiesni senkinek.
- Mert nem akarom és kész. – megérkeztünk a lakásomhoz és én kiszállok a kocsiból. Christian is kiszáll, de mielőtt felmennénk, megállítom.
- Miért nem akarsz velem kettesben lenni a lakásodon? – most már összeszedtem magam annyira, hogy dühös tudjak lenni.
- Ne csináld ezt Melanie. Kérlek.
- Nem akarsz velem lenni igaz? Eltitkolsz előlem valamit. – nyelek egyet és lehajtom a fejem. – Menj el.
- Ne… Nem így van Melanie kérlek. Hallgass meg. – a hangja könyörgő, de én nem vagyok rá kíváncsi.
- Azt mondtam, hogy menj el. – utasítom újra.
- Nem akarlak egyedül hagyni. Most nem. Melletted akarok lenni. Ne küldj el kérlek. – úgy érzem, hogy mindjárt megszakad a szívem.
- Hiba volt ez az egész. Miért kellenék én egy milliárdos, tökéletes férfinak. Hogy lehettem ennyire hülye. Hagytad, hogy beléd szeressek és csak játszottál velem.
- Nem…ez nem így van…
- Hagyj békén Christian. Azt akarom, hogy menj el és soha többé ne keress. Találsz ezerszer jobbakat nálam, akiket majd felvihetsz a lakásodra és nem szégyelled őket bemutatni a családodnak és a barátaidnak. – nem várom meg a választ. Nem sírhatok előtte, szóval ahogy csak tudok felviharzom a lakásomba. Becsapom az ajtót és lecsúszok a földre. Hirtelen felzokogom. Úgy tör elő belőlem a sírás, mintha levegőt vennék. Ez túl sok így egyszerre. Anya, és Alexis, most Christian. Azt hiszem, az életem romokban hever és nem tudom, miként építhetném ujjá. Egyenlőre egy üveg borral fogom megvigasztalni magam. A konyhába sétálok és egy elegáns, hosszú nyakú poharat veszek elő. Lerakom az asztalra és teletöltöm. A számhoz érintem a poharat és elgondolkodom azon, hogy ez mégsem kéne. Az agyamon végigfut az elmúlt 5 év minden fájdalma. Anya halála, az elvonó, és ami az elmúlt héten történt. Gyorsan elhessegetem a gátló gondolatokat és megdöntöm a poharat.  Az édes, vörös ital csodálatos érzést kelt, mind a torkomban, mint az elmémben. Szeretem azt a bódulatot, amit az alkohol okoz.

Christian.

Most mit csináljak? Mellette kéne lennem. Nem lett volna szabad magára hagynom. A terhes gondolatok ellepik az elmémet. Meglátok egy bárt és belépek. Körbenézek és látom, hogy nagy a tömeg. Beljebb megyekés és letelepszem a bárpultnál.
- Neked nem Melanie-val kéne lenned? – egy ismeretlen hang üti meg a fülem. Megfordulok és megpillantom magam mellett Richard Castle-t.
- Nem akar látni. Elszúrtam. Összevesztünk. Ráadásul valami ostobaságon. Neked nem Alexis-el kéne lenned? Vagy a feleségeddel? – lehajtom a fejem és csak gondolkodom.
- Már nem fogadhat látogatókat. Ide jöttem, hogy lazítsak. Az egyik lányom kórházban van élet-halál között, a másik pedig annyira utál, hogy nem is beszél velem.
- És úgy gondolja, hogy jogtalanul? – vágok vissza, mert azt hiszem, hogy megértem Melanie felháborodottságát és sértettségét.
- Melanie-nak vannak problémái. Mikor az anyja meghalt, nagyon elmerült. Alkoholista lett és még mindig az. Már kevésbé, mint akkor, de nem tud lemondani az italról. Azt hiszem, benned látta ezt a lehetőséget. Megakart szabadulni ettől a démontól.
- Ezt jól elszúrtam. Vele kellett volna maradnom. – Castle felkapja a fejét és ijedt tekintettel mered rám.
- Egyedül hagytad? Ilyen állapotban, magára hagytad? Megint az italba fog temetkezni. – Már értem. Mindent értek. Ezért hajtott el legutóbb. Akkor is ivott. Felpattanok a székről és már az ajtó felé rohanok. Fogok egy taxit és visszamegyek Melanie lakására.

Melanie.

- A fenébe. – csattanok fel, mikor tudomásul veszem, hogy kifogyott az üveg. Felállok és a bárszekrényhez sétálok. Kinyitom és körülnézek. Kiveszek egy fél üveg bort a szekrényből és visszasétálok a kanapéhoz. Leülök és újra megtöltöm a poharam. Nem érzem magam részegnek. Igaz, hogy forog a szoba és nem bírok egyenesen menni, de a gondolataim eléggé világosak. Azt hiszem, hogy halálra iszom magam. Már nem akarok semmivel sem foglalkozni. Megtöltöm a poharat és újra a számhoz emelem. Valaki kopog. Kell pár perc, mire eljut a tudatomig, hogy a kopogást csak úgy tudom megszüntetni, ha kinyitom az ajtót. Leteszem a poharat a kis dohányzóasztalra és felállok. Az ajtóhoz megyek és kinézek a kukucskálón, mielőtt kinyitnám.
- Melanie! Engedj be. – Christian az. Nem akarom kinyitni, de be fogja törni az ajtót. Elfordítom a kulcsot és ő beengedi magát. – Mi a fenét csinálsz?
- Semmi közöd hozzá. Menj el. – meglepődöm, hogy a hangom józanabb, mint ahogy hittem.
- Nem hagylak magadra. – velem szemben áll és látom, ahogy a tekintete a vállam fölött a teljesen és a félig üres borosüvegre mered. – Mennyire vagy részeg?
- Semmi közöd hozzá, hogy mi vagyok és mi nem. Egyedül akarok maradni. Nincs rád szükségem. – nagyot nyelek, hiszen most életemben először hazudtam ekkorát.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz. – közelebb von magához és megcsókol. Kapálózni kezdek és ott ütöm, ahol csak érem. Az öklömmel ostromolni kezdem a mellkasát. Meghökkent, hogy meg sem érzi az ütéseimet. Zokogni kezdek és ő lefogja mindkét csuklómat. A testem elernyed és már nem bírom tartani magam. A földre zuhanok és megállíthatatlanul zokogni kezdek. Christian az ölébe vesz és a hálóba cipel. Lefektet az ágyra és leszedi rólam a ruhákat. Csak a fehérnemű marad rajtam. Befektet az ágyba és mellém bújik. Még mindig ráz a sírás.
- El fogsz menni. Ahogy mindenki elmegy. Te is el fogsz hagyni…. Nem akarom, hogy újra fájjon. Kérlek, tedd meg most, amíg ilyen tompa az agyam. Nem akarok semmit sem érezni. – körém fonja a karját és  szorosan tart.
- Nem hagylak el. Soha többé. Ígérem. Veled maradok. Mindig. – nagy levegőt veszek és átfogom a nyakát. A sírás viszonylag gyorsan elnyom.
Reggel hangos csörömpölésre ébredek. A fejem szétszakad. Christian már nincs mellettem, szóval nagy a valószínűsége, hogy ő csörömpöl odakint. Felkelek az ágyból és kifelé megyek a konyha felé. Megpillantom Christian-t és hirtelen megszédülök. Egy másodperc alatt terem mellettem és elkap, mielőtt a földre zuhannék.
- Jól vagy? – kérdezi aggódó tekintettel.
- Nagyon fáj a fejem. Mennyi az idő?
- Hozok rá valami gyógyszert. Még korán van. Csak 5 óra. Olyan mélyen aludtál, hogy azt hittem, tovább alszol majd. – Christian a fürdő felé ment és egy doboz aspyrinnel tért vissza. Nagyon hálás voltam érte.
- Jobb már? – simít végig a hajamon és kapok egy puszit a homlokomra. Bólintok.
- Engedek neked vizet. Oké? – mi ez a gondoskodás? Nagyon nagy lehet a bűntudata. Felállt és a fürdőbe ment vizet engedni. Felállok és érzem, hogy valami megváltozott. Kinyitom a szekrényeket, de semmi furcsát nem látok. Benézek a hűtőbe, de megint nem látok változást. Kinyitom a bárszekrény ajtaját és meglátom az aggodalmam okát. Vagyis inkább a hiányát.
- Üres. – suttogom magam elé.
- Én… én csak… - lép ki Christian a fürdőből és én felkapom a fejem a hangjára. Közelebb sétál és szembe áll velem.
- Köszönöm…- csak ennyit bírok kinyögni és ezt is csak suttogva. Értetlenül néz rám. – Köszönöm… - ismétlem meg újra.
- Nekem nem lett volna ehhez erőm.
- Azon vagyok, hogy a legtöbbet tudjak segíteni neked. Nem akarlak magadra hagyni. Értsd meg, hogy fontos vagy nekem. Sosem hagynálak el. Nem akarok nélküled lefeküdni és felébredni. Kellesz nekem. Hidd el, hogy nagyon kellesz. – átölelem a derekát és magamhoz szorítom. Olyan közel akarom érezni magamhoz, amennyire csak lehetséges.
- Gyere velem fürdeni. – kérem halkan. Némán a fürdő felé megyünk. Leveszem a melltartóm és utána a bugyim is. Állok a tükör előtt és csak bámulom magam. Két kéz csúszik a hasamra és tekintetünk találkozik a tükörben.
- Én nem ilyen voltam. – suttogom.
- Megfogom találni benned azt, aki régen voltál. Helyrehozzuk a dolgot ígérem. – belecsókol a nyakamba és beszívja a hajam illatát. Bemászunk a kádba és elhelyezkedünk. Ellep minket a hab. Becsukom a szemem és csak lélegzem egyenletesen.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése